Időről időre előfordul, hogy egyik-másik vezető politikus alkalmassága kérdésessé válik. Az alkalmatlanság mellett eltérő okok és gyanúk sorakoznak fel. Egyre gyakoribb, hogy a politikus mentális állapota kerül fókuszba. Mit szólhat mindehhez egy pszichiáter? A legetikusabb, ha mélyen hallgat.
Mi a Goldwater-szabály?
Egy politikus személyisége – legalábbis amit a média láttat belőle – értékelési felületet ad az analizáló választópolgár számára, kézenfekvőnek tűnhet tehát, hogy a politikus mentális állapotával foglalkozzunk. Erre olykor látunk példákat, legutóbb Donald Trump kapcsán fogalmazódtak meg olyan vélemények, melyek az elnök alkalmasságát kérdőjelezték meg, mentális betegség gyanújára hivatkozva. Az elnök személyén és a politikai aktualitáson túl azért vált jelentőssé az őt érintő parázs vita, mert emlékeztet egy fontos szakmai-etikai princípiumra: a Goldwater-szabályra.
A szabály több mint ötven éve született meg, éppen egy amerikai elnökválasztás kapcsán. 1964-ben a választást nyert demokrata Lyndon Johnson ellenfele a republikánus szenátor, Barry Goldwater volt. Ekkortájt az amerikai Fact című magazin 2400 pszichiáter megkérdezésével kereste a választ arra, hogy Goldwater alkalmas-e az elnöki posztra. Az így született cikknek már a címe elárulta, hogy 1189 pszichiáter mentális szempontból alkalmatlannak vélte Goldwater szenátort a státusszal járó feladatok ellátására. Megfogalmazódtak olyan vélemények, melyek paranoid, skizoid, illetve nárcisztikus jelzőkkel illeték a szenátort. Goldwater elvesztette a választást, és habár kérdéses, hogy ebben milyen szerephez jutott a szóban forgó cikk, az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) szakmai felelősségvállalás érdekében lépéseket tett. Az esetet követően az APA megtiltotta, hogy a pszichiáterek állást foglaljanak mentális állapot tekintetében anélkül, hogy az érintett személyt megvizsgálták volna. Vizsgálat esetén azonban létrejön az az orvos-beteg kapcsolat, mely életbe lépteti az orvosi titoktartás szabályát. Csak a vizsgált személy engedélyével kerülhet nyilvánosságra a pszichiátriai szakvélemény. Elvileg tehát a politikus a publikum elé léphet a pszichiáter által róla megfogalmazott véleménnyel, még ha erre a valóságban nem is láttunk példát. Az azonban etikai akadályokban ütközik, hogy a szakember a politikus vizsgálata és beleegyezése nélkül szakmai véleményét nyilvánossá tegye.
Kit véd a Goldwater-szabály?
Rögvest rávághatnánk a választ, hogy a politikust. Hiszen ez egyfajta „mentelmi jogként” érvényesül egészségügyi vonatkozásban, erős túlzással a politikusnak nem lehet személyiségzavara, hiszen a szabály tiltja ennek megfogalmazását. Ám a szabály egyúttal a pszichiátriát (és a társszakmákat is) védi. Hippokrátesz óta tudjuk, hogy a részletekre kiterjedő betegvizsgálat nélkül elképzelhetetlen a gyógyítás, nincs ez másként a pszichiátriában sem. Emellett bizonyos pszichiátriai kórképek esetében csupán a hosszmetszetei kép ismertében, tehát huzamosabb idő alatt kirajzolódott tüneti kép láttán adható meg a diagnózis. A pszichiáter munkáját, a pszichiátria tudományos-szakmai létjogosultságát és eszköztárát becsüljük alá, ha azt gondoljuk, egy politikusról adott pillanatkép diagnosztikai erejű lehet. A diagnózis célja az orvoslás navigálása és nem az ítélethozatal. És íme, eljutunk még egy magyarázathoz arra, hogy a Goldwater-szabály miként veszi védelmébe a pszichiátriát. Ha a diagnózis vagy a szakmai vélemény a politikai támadás eszközévé válik, vagyis egy adott személy ellen felhasználható a róla alkotott szakmai vélemény, azzal tulajdonképpen a pszichiátriát eltárgyiasítjuk és feláldozzuk. A szabály egyúttal ezt is akadályozza. Ami azonban ennél is fontosabb: a Goldwater-szabály mindenekelőtt a pszichiátriai diagnózissal élő személyeket védi. A hatvanas évektől ismerjük a stigma fogalmát, melyet Erving Goffman járt körül elsőként. A pszichiátria látóterében megforduló személyek éppen úgy érintettek stigmatizáltságban – vagyis a cimkézésben, megbélyegzésben –, mint a társadalom egyéb, marginális helyzetben élő csoportjai. Ha valamilyen jellemhibát, hiányosságot, politikai alkalmatlanságot a diagnózissal magyarázzuk, önkéntelenül is kedvezőtlen képet rajzolunk mindazokról, akik betegségüket tekintve hasonló cipőben járnak. Így gyakorlatilag egyenlőségjelet húzunk a pszichiátriai diagnózis és a jellembeli torzulás közé, ez pedig felmérhetetlen következményekkel jár, megerősíti az előítéleteket, táplálja a tévhiteket. Egyúttal újraéleszti az úgynevezett morális modellt, mely archaikus gyökerű, és azt vallja, hogy a betegség vagy fogyatékosság valamilyen bűn elkövetésének, jellembeli torzulásnak a következménye.
Vélemény és diagnózis
Magyarországon a közelmúltban Dr. Németh Attila, az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgatója fejtette ki véleményét a Goldwater-szabályról a Psychiatric Times hasábjain. Utalt arra, hogy az APA által megfogalmazott szabály különbséget tesz diagnózis és szakmai vélemény között, és csak abban korlátozza a gyakorló pszichiátereket, hogy diagnózist nevezzenek meg a közszereplővel kapcsolatban. Etikailag és szakmailag azt tartja követendőnek, ha a vélt diagnózis körülírásától, ráutaló véleményektől is tartózkodik a szakember, a közszereplő, a pszichiátria és a pszichiátriai diagnózisban érintettek védelmében.
