Carol S. Dweck Szemléletváltás című könyvének köszönhetően Magyarországon is közismert lett a Mindset-elmélet, mely amellett érvel, hogy a személyes tudati beállítódásunk nagymértékben befolyásolja, hogyan küzdünk meg a kudarcokkal, és képesek vagyunk-e a kudarcainkból tanulva fejlődni. De miben áll a könyv sikere, és miért érzi úgy minden olvasó, hogy megszólítja ez a kötet? Orosz Gáborral, Bőthe Beátával és Tóth-Király Istvánnal, az ELTE PPK kutatóival beszélgettünk.

Bevallom, számomra újdonság ez a téma, eddig nem hallottam róla. Ti hogy kerültetek kapcsolatba a Mindset-elmélettel?

Orosz Gábor: Amikor elkezdtük csinálni a Hősök Terét, akkor Phil Zimbardo bemutatta nekünk a Heroic Imagination Project két tréningmodulját. Ezek a modulok tanároknak szóló tréningek, és azokat az alap szociálpszichológiai fogalmakat és jelenségeket demonstrálják, melyek kritikus társas helyzetekben segíthetnek, hogy hosszú távon jót tegyünk magunknak és a közösségünknek. Az egyik ilyen modul a segítségnyújtással kapcsolatos; a másik pedig a fejlődési szemléletmódot mutatja be. Megjegyzem: tanulmányaim során én sem találkoztam a témával, később olvastam utána, s borzasztó érdekesnek találtam.

Mi a tréning sikerének a titka?

O.G.: A tréningek során kiderült: rengeteg képességükről gondolták azt a résztvevők, hogy stabilak és nem megváltoztathatók, emiatt nem tettek újabb és újabb lépéseket, a fejlődés érdekében. Ilyenkor általában a tréning résztvevői csak néznek maguk elé és nagyon mélyek elgondolkodnak. Itt is van a lényeg: ha úgy gondolkodunk magunkról, mint olyan emberekről, akik képesek fejleszteni a képességeiket azáltal, hogy erőfeszítéseket tesznek és megfelelő stratégiát alkalmaznak, akkor rengeteg új, régebben bezárt kapu képes megnyílni előttünk. A tréningek során arra döbbentek rá a tanárok is, hogy akár ők is kihozhatják ezt a gyerekekből. Az esetek többségében sokkal egyszerűbb úgy gondolnunk magunkra, mint statikus, nem megváltoztatható vonásokkal és képességekkel rendelkező emberekre. Így persze egyből elkerülhetjük a sok lelki harcot. A változás lehetőségének felvillantása ellenben képes kinyitni a szemeket és ezeket a már bezárt kapukat.

Az elmélet és a könyv nem csak gyakorló szakemberek körében lett ismert és sikeres. Miért mozgatja meg az embereket ez a téma?

O.G: Az embereknek alapvető szükséglete a változás és a fejlődés. Carol S. Dweck könyve nagyon szépen leírta annak a véghezvitel módszereit. Nem azt mondta, hogy reménykedjünk, csak úgy minden alap nélkül, hanem azt,

hogy ha változtatni akarunk, akkor először a vélekedéseinken kell változtatnunk.

Lehetőleg ne skatulyázzuk be magunkat egy statikus világba, hiszen a világ változik, és mi magunk is változhatunk. Ez csak azon múlik, mennyit és hogyan teszünk érte a számunkra fontos területen.

Tóth-Király István: Van egy teljesen idevágó élményem. Sokat hallottam középiskolában, hogy nem vagyok jó matekból, így kialakult bennem, hogy oké, akkor legyek matekból hármas, az úgy jó lesz, de ne próbáljak ennél többet csinálni, mert nincsen egy „reálos” agyam. Ez az elmélet azért ragadta meg a figyelmemet, mert nagyon mást mond, mint amit tapasztalhatunk a hétköznapokban.

Bőthe Beáta: Én meg pont így látom a világot, hogy lehet változtatni, és imádtam, hogy végre valaki leírta: igen, lehet a szemléletmódunkon változtatni. A könyv is valószínűleg azért lett sikeres, mert alakítja a gondolkodásmódot, nem csak egy területre koncentrál. Hozzá tudjuk kapcsolni életünk bármely területéhez.

Én is megváltoztathatónak láttam a világot, de végül csak kialakult bennem a „nem jelentkezem, nehogy hülyének nézzenek” típusú szorongás. Mekkora szerepe van az intézményeknek a szemléletmód kialakulásában?

O.G: Nagyon nagy. Gondoljunk csak bele, mekkora szerepe van a tanároknak, mint tekintélyszemélyeknek abban, hogy bátorítanak-e a gondolkodásra, a véleményünk kifejezésére, valamint arra, hogy olyat mondjunk, ami nem a mainstream.

Magát az intézményt vagy a tanárt zavarják inkább ezek a nem megszokott gondolatok és kifejezések?

Először is az intézmények nagyon erős normákkal és értékekkel rendelkeznek, ezek aztán kihatnak a tekintélyszemélyekre, akik az intézmény részei. Ennek pedig nyoma lesz a nem tekintélyszemélyekkel történő kapcsolatukban. Aztán kialakul egy norma a csoporton belül, amely képes minderre rátenni egy lapáttal – miután beépítettük a világképünkbe –, és így a kettő együtt formálhatja ezt a keretrendszert. Ismerem magam is az érzést, amit említettél. Mikor a Stanfordon voltam, és körülöttem mindenki jelentkezett, éreztem, hogy meg vagyok szeppenve, miközben csak olyanokat mondanak a többiek, amikre én is gondoltam.

 ***