Hazánkban nincs igazán kultúrája a biciklizésnek, a társadalom által kevéssé preferált közlekedési módszer, más járművek használói felől pedig nincs igazán tisztelet az utakon kerékpározók felé. A profi sport oldaláról nézve viszont a teljesítőképességük csúcsa környékén járnak a versenyzők. Talán ebben a sportban használják ki a világon a legjobban az aerob és az anaerob kapacitás maximumát. A lényeg, hogy minél több oxigént eljusson az izmokba. Magyarként és dopping nélkül ez keveseknek sikerül. Ezen témákat előtérbe helyezve beszélgettünk Simon Péterrel, a tavaly novemberben markáns célokat megfogalmazva elinduló Pannon Cycling Team kerékpárosával. Interjúnk.
Kutakodtam az emlékeimben, majd az interneten is, de nem igazán találtam sikeres vagy híres magyar kerékpárversenyzőt.
Bodrogi László volt a leghíresebb magyar versenyző, aki több Tour de France-on indult már. Azonban ő már sajnos francia színekben versenyez. Egyébként ennek az egésznek az lehet az alapja, hogy az emberek nem tudják értékelni ezt a sportot, a szponzorok pedig nem látják meg benne a lehetőséget. Magyarország még gyerekcipőben jár ezen a téren, meg kell mutatni a támogatóknak, hogy a kerékpársportnak igenis van reklámértéke. Ez a sport nem működik pénz nélkül, ahogy a labdarúgásban mondják: kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci – ez teljesen igaz itt is. Itthon még a kis pénz szintet sem érte el a kerékpársport támogatottsága.
Külföldön sok híresség is pedálozik az egészséges életmód miatt, mint például Barack Obama, Arnold Schwarzenegger vagy Beyoncé, ezzel is népszerűsítve a kerékpársportot. A magyar celebeknél inkább a szobabicikli hódít?
Ennek nem igazán tudom az okát, de a napokban én is gondolkodtam a kérdésen. Történt ugyanis, hogy a sajtótájékoztatónkon az egyik szponzorunk képviseletében megjelent Kovács Lázár, akinek a főzős műsorain nőttem fel. Kifejtette, hogy mennyire szeret biciklizni. Mondtam is neki, hogy ez nagyon király, lőhetne pár képet is erről a közösségi médiába, hogy az emberek lássák, hogy ez a biciklizés nem egy ördögtől való dolog.
Egy-két ember meg szokta jegyezni, hogy „hát, ezt csak tekerni kell”. Ez is mutatja, hol tart a kerékpársport megbecsülése. Mert valóban,
a boltig tényleg csak tekerni kell,
de az teljesen más, ha az ember évi 20–30 ezer kilométert biciklizik. A baj tényleg az, hogy itthon ennek nincsen kultúrája. Nehéz bármilyen fejlődést úgy elérni, hogy bicikliutak hiányában kell edzenünk, az autók között tekerve leszorítanak, ledudálnak minket. Ha van is bicikliút, az sokszor teljesen használhatatlan a különböző törmelékek vagy kidudorodó gyökerek miatt. Ezért rámegyünk a közútra, ott viszont jönnek a rendőri bírságok. Ilyenkor mit sem ér, hogy az ember válogatott sportoló, és edzeni, fejlődni szeretne normális körülmények között. Emellett az is fontos lenne, hogy az utca embere megszeresse a biciklizést, és jó időben tudjanak menni együtt tekerni. Ennek remek közösségkovácsoló ereje is van.
Mennyit ad számodra a versenyélményhez a táj szépsége, mennyire tudsz erre egyáltalán figyelni?
Nyilván ez is motivál minket. Most voltunk Tenerifén, ami mondhatjuk, hogy a kerékpáros edzőtáborozás csúcsa. 11 napot töltöttünk ott, és az időjárásnak köszönhetően minden nap tudtunk edzeni, végig 17–25 fok volt. Ennek kapcsán mottómmá vált, hogy a legjobb dolog a télben a nyár. Azonban szerintem a profizmus ott kezdődik, amikor nem az az elsődleges, hogy a tengerben fürödjek vagy a tengerparton feküdjek, hanem hogy az adott edzésmunkát elvégezzem. Persze, mi is kiülünk néha a partra vagy veszünk egy fagyit.
Térjünk ki egy kicsit a turisztikai oldalra. Ugyanis a szurkolók is nagyon szép helyekre juthatnak el, mégis sokszor tekertek közönség nélküli részeken. Országúti versenyzőként mit gondolsz, hogyan lehetne a szabadtéri versenyeket látványosabbá, szórakoztatóbbá tenni a kilátogatók számára?
Most rád cáfolnék. Ha megnézünk mondjuk egy Tour de France közvetítést, akkor láthatjuk, hogy az igazán fanatikusok kimennek időjárástól, magasságtól függetlenül. A befutónál pedig ott vannak millióan és óriási hangulatot csinálnak – ezt sajnos még csak kevésszer tapasztalhattam meg. Visszakanyarodva a kérdésre, azt gondolom, hogy ahol megvan a kerékpársport kultúrája, ott az emberek kimennek a versenyekre. Ennek a sportnak a népszerűsítése valahol ott kezdődik, hogy az országot is népszerűsítjük. Ha már a hazai helyzet szóba került, akkor elmondanám, hogy az augusztus 14-én kezdődő Tour de Hongrie-t az Eurosport fogja közvetíteni, ezáltal a kerékpársport népszerűsíti Magyarországot, Magyarország pedig a kerékpársportot!
A Pannon Cycling Team távlati céljai között szerepel az is, hogy eljussatok egy Tour de France-ra, és ezáltal akár Magyarországra hozzátok a verseny indulását, reprezentálva hazánk földrajzi idomait.
Igen, ez abszolút egy távlati cél. Nekem pedig ez a
gyerekkori álmom, hogy a szüleim a tévében láthassanak, amikor egy Tour-on indulok.
Csapatszinten pedig egyértelműen az a célunk, hogy a jelenlegi kontinentális szinten levő csapatunkat minél jobban megerősítsük, és egy lépcsőt lépve a prokontinentális szintre jussunk. Ez lehetőséget adna arra, hogy Grand Tourokon indulhassunk. Ugye három ilyen van: a már említett Tour de France, a Vuelta a Espana és a Giro d’Italia. Ezek több napos versenyek és az első napokat már kiszervezik külföldi országokba, hogy onnan induljon. A terv talán az, hogy a 2022-es Tour Budapestről induljon, ami mondhatjuk, hogy álma a csapatnak és a magyar kerékpársportnak egyaránt.
Ha már a gyerekkort említetted, akkor megkérdezném, hogyan jött neked a kerékpározás? Gyerekkorban szinte mindenki biciklizik, mégis keveseknél lép ez versenysport szintre.
Kezdetben úsztam, majd annak monotonitása miatt egy barátommal − az azóta jazz-zongoristává váló −, Gayer Mátyással úgy döntöttünk, hogy elmegyünk spinningelni. Innen már nem kellett sok, hogy 2007-ben megkapjam az első országútimat. Ettől a ponttól pedig teljes a szerelem. Azóta rengeteg edzést, munkát tettem bele, hogy 12 éves pufók kisgyerekből – aki első versenyén még a lányoktól is lemarad – eljussak az országos bajnokság megnyeréséig vagy a világkupa-versenyen való jó helyezésig.
Egyéni csapatsport, ahogy szoktátok mondani kerékpáros berkeken belül. Mondhatnánk azt is, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért?
Igen, pontosan. Nagyon nehéz fejben eljutni erre a szintre, nekem, úgy érzem, tíz év alatt sikerült. Egy csapatban csak egy legerősebb versenyző van, akit a többi csapattag kisegít. Tudni kell, ki az, aki a legjobb eredményt érheti el, a többieknek pedig alá kell rendelniük magukat neki. Van, aki szélárnyékot biztosít a sík részen, más kulacsot hoz fel neki, de megvan mindenkinek a szerepe, és
az eredmény a végén közös.
Jól illusztrálja a csapatjelleget például egy sprint befutó, ugyanis amikor befut a sprinter, lehet látni az élő közvetítésen és a készült képeken is, hogy a még be nem ért társaival egyszerre teszik fel a kezüket. Olyan ez, mint amikor valaki fociban gólpasszt ad. Ehhez nagyfokú intelligencia kell, megérteni azt, hogy az egyes szerepek ugyanannyira fontosak a csapat eredményében.
Filozófiátok része, hogy rengeteg versenyen vesztek részt, amely sokkal fejlesztőbb, mint folyamatosan csak edzeni. Az úszósportban, Hosszú Katinkánál már láthattuk, hogy ez egy működőképes és sikert eredményező módszer. Te személy szerint mit vársz ettől az edzési formától, illetve eddig mik a tapasztalataid?
Ezt a sportágat úgy kell elképzelni, hogy csakis a sok versenyzésből jöhet össze a nagy eredmény.
A verseny a legjobb edzés.
Egy profi versenyzőnek évi 50–80 versenynapja van, ami azt jelenti, hogy szinte minden héten versenyez. Egy ilyen sűrű program esetén arra kell figyelni, hogy a versenyző kellőképp ki tudja magát pihenni a főversenyekre. A legnagyobb versenyzőknél láthatjuk, hogy fenntartanak egy konstans magas teljesítményt, ami aztán a legfőbb megmérettetéseken ki tud csúcsosodni.
2018-ra nektek melyik a legfőbb versenyetek?
Egyértelműen a Tour de Hongrie. Hatalmas élmény lesz olyanokkal versenyezni, akik már több Grand Touron is jártak. A célunk az, hogy összetettben egy jó szerepléssel felhívjuk magunkra a figyelmet, és szeretnénk egy trikót is elhozni, ami óriási megtiszteltetés lenne. Illetve páran próbálnak majd kvótát szerezni a tokiói olimpiára. A másik fontos verseny az országos bajnokság, ahol a győztes kiérdemli, hogy piros-fehér-zöld dresszt viseljen utána. Egy külföldi mezőnyben pedig elég nagy presztízse van ennek, nem fogják azt gondolni, hogy kutyaütő vagy, hiszen te vagy az adott ország bajnoka. Azonban egyelőre az elsődleges az, hogy ez a novemberben alakult csapat összeszokjon. Az eredmény másodlagos.
Bátorfi Béla, csapatotok alapítója úgy nyilatkozott, hogy 4-5 kemény év munka és edzés vár rátok. Hogyan lehet ennyi ideig fenntartani a motivációt?
A csapatban mindannyiunk legnagyobb álma, hogy egy Grand Tourra kijussunk. Én ezt nem érzem tehernek, nem érzem fárasztónak. Persze benne van a fájdalom – van, amikor savasodó lábbal kell küzdeni, de tudod, hogy mindez része annak, amit el akarsz érni. Erre azért nem tudok neked rendesen válaszolni, mivel
számomra ez az, amit a világon a legjobban szeretek csinálni.
És amennyiben a feltételek adottak, nem tudom elképzelni, hogy a motivációm elfogyjon vagy alábbhagyjon.
A te sportágad nagy fájdalomtűrést igényel. Rád milyen hatással van ez? Te hogyan véded ki vagy küzdesz meg ezzel a komplex fiziológiai és pszichológiai jelenséggel?
Olvastam egy-két sportpszichológiai könyvet, amelyek főként a motiváció témakörére épülnek. Az utca embere sokszor talán nem érti, hogy az egyszerűbb technikák mennyire hatásosak lehetnek. Nekem például az egyik leghatásosabb az, hogy csak pozitív dolgokra gondolok. A maximális teljesítmény közelében egy-egy negatív gondolatra a test azonnal reagál. A teljesítőképességed határánál nem engedheted meg magadnak, hogy a figyelmed elterelődjön, és a negatív gondolatok által keletkező fiziológiás jelekkel foglalkozz. Tehát én addig biztatom magam, ameddig csak lehet: szép helyekre, jóleső érzésekre gondolok.
Kényes téma, de térjünk ki a doppingolás problémakörére. Az elmúlt években elég sok kerékpárversenyző került a címlapokra emiatt. Ott van például Lance Armstrong, akitől utólag az összes győzelmét elvették.
Én abban bízok, hogy a sportág nagyon sokat tisztult. A program című film remekül bemutatja, hogy Armstrong körül egy tökéletesen felépített, speciális doppingprogram folyt, ahol minden paraméter tökéletesre volt állítva. Akkoriban szinte mindenki doppingolt, csak Armstrong ezt – mondhatni – legálisan tette, és ez sokaknak bökte a csőrét. Ő maga egyébként úgy fogalmazott, hogy ha egy bicikli kerekébe 6 bár oxigént lehet fújni, akkor ő miért elégedne meg 4,5 bárral. A kerékpársportban a vérben megtalálható hematokrit szám 50-ben van maximalizálva, az EPO arra volt jó, hogy ezt belőjék 49,9-re. Van, akinek genetikailag magas ez a szint, de akinek alacsonyabb és megpöckölik egy kicsit, annak nagyobb százalékban jut oxigén a vérébe, és ezáltal jobb teljesítményt tud elérni.
Ezek alapján igazából szinte minden kerékpáros érintett. Ha más is csinálja, akkor az feljogosítja a többi versenyzőt?
Ez leginkább személyfüggő. Remélem, hogy a sok lebukás inkább el fogja tántorítani az embereket a doppingolástól. Akkora az esélye a lebukásnak, hogy egyszerűen nem éri meg. Az illegális szerek használata miatt több éves büntetést is kiszabhatnak a sportolóra, és egy ilyen után már nagyon nehéz visszatérni a legmagasabb szintre. Egyébként a kerékpársport tisztaságát segíti a biológiai útlevél is. Ami más sportágakban is jó lenne, hiszen más sportokban is fokozzák ilyen-olyan, nem feltétlenül legális módszerekkel a teljesítményt. Armstrong doppingorvosa, Ferrari beszámolt arról, hogy milyen más sportolókkal dolgozott. Például ott van Rafael Nadal vagy Fernando Alonso is – az ő meghurcolásuk elmaradt. Vannak sportolók, akik egyszerűen nem bukhatnak le doppingolással.
Tyler Hamilton a róla írt könyvben úgy fogalmaz, hogy a siker előszobájából úgy lehet bekerülni a nagyok közé, ha a doppingot választja. Valóban szükség van erre az etikátlan módszerre az érvényesüléshez, a győzelemhez?
Kiemelném, hogy ez a 2000-es évek elején volt, azóta sokkal jobb a helyzet. A WADA szabályozásainak köszönhetően manapság már nagyon nehéz bármit is csinálni, és szerintem kevesen mernek kockáztatni. Chris Froom esete borzolja talán még a kedélyeket, ő ugye egy hörgőtágító asztma gyógyszert tolt túl. Nem tudom megérteni, hogy az ilyen profi orvosi stábbal rendelkező versenyzők hogyan nem figyelnek arra, hogy ha mondjuk egy ilyen spray benyomásából kettő legális, akkor miért fúj be négyet. Amivel ugye megbukik. Abszolút elítélendőnek tartom, amit csinált. Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen kis dolog miatt miért érte meg neki.
A doppingolás sokszor évek múlva, a megőrzött minták újravizsgálása által derül ki.
A dopping mindig egy lépéssel az ellenőrök előtt jár. Illetve ez egy óriási biznisz, nagyon sok pénz van benne, így nagyon nehéz lesz megfogni. Sokak érdeke, hogy ez működjön, a nézők pedig elvárják, hogy mondjuk a hegyi szakaszon ne 5, hanem 15 megindulást lásson. A 2000-es évek elején láthatott akár 25-öt is. Az a szörnyű az egészben, hogy 10 év múlva egy sötét szobában átadják az 55. helyezettnek az adott díjat, mert előtte mindenki használt valamilyen, mára már illegálisnak számító szert. De lehet, hogy további 5 év elteltével már az is illegális lesz, amit ő tolt. Ez egy nagyon rossz példa, de az Armstrong botránynál is volt olyan, hogy az első három helyezett megbukott, és nem tudták kinek odaadni a győzelmet. Mi lesz később, végül a masszőrnek adják oda a díjat?! Ez már tényleg több a soknál, nem tesz jót az ilyen a sportágnak.
Szerinted elfogadható lenne, ha úgymond legalizálnák a doppingolást, azonban mindezt orvosi felügyelet mellett, az egészségvédelem érdekében?
Szerintem abszolút nem lenne elfogadható. Az Armstrong által használt EPO-t előtte patkányokon tesztelték, a növekedési hormon pedig a rákos burjánzó sejteket is táplálja. Nem tudhatjuk, hogy ezek a szerek 10 év múlva milyen hatást gyakorolnak a szervezetünkre. Úgyhogy szerintem az egész ennyit nem ér, első az egészség.
Egy Tour győzelem sem ér annyit, hogy pár év múlva rákos legyél vagy akár belehalj.
Kanyarodjunk vissza a sportszerű keretek és a csapatotok felé. Kerékpársportban elég gyakori, hogy a versenyzők évről-évre csapatot váltanak. Titeket mi fog összetartani?
Én azt érzem, hogy mi nemcsak csapattagok vagyunk, hanem barátok is. Nagyon jó azt az embert segíteni verseny során, aki egyben a barátom is. Persze ez egy állás is, tehát egy külföldi csapatban versenyezve, egy idegent segítve ugyanúgy meg kell csinálni a munkát, azonban előbbi sokkal jobb érzéssel tölt el. Természetesen nem munkaként tekintünk erre az egészre, hanem egy óriási lehetőségként. Az tarthat össze minket, hogy magyarok vagyunk és együtt érhetünk el olyan szintre, ahol még magyar csapat nem járt. Tudni kell, hogy egy magyar kerékpárost nem becsülnek meg külföldön, szinte sosem válhat teljes értékű taggá. Ha elmegy mondjuk Olaszországba, akkor csak egy lesz a számtalan Giovanni között. Szóval abban lehet a legnagyobb erőnk, ha ez a csapat így egyben megmarad, és együtt, magyarként fejlődik.
Miként dolgoztok a csapattá formálódáson, a csapatkohézió kialakításán?
A két csapatvezetőnknek köszönhetően olyan közösségkovácsoló programokat éltem át, mint még korábban soha. Az edzőtáborozás során az egész napot együtt töltöttük. Reggel 7:30-kor csörög az óra, mindenki húzza a száját, aludnánk még. Aztán elkezdődik a reggeli erőnléti torna, együtt szenvedünk, olykor meg is ázunk az esőben. Mégis,
egymásra nézve meríteni tudunk a másik erejéből.
Aztán jön a közös edzés, amiben a legeslegjobban megismered a csapattársadat. Arra jók ezek a edzések, hogy versenyen egy gesztusból, egy mozdulatból tudd, hogy a társad épp milyen állapotban van. Tud-e menni vagy nem, szükséges-e segíteni neki. Ezt edzés közben különböző gyakorlatok segítségével tökéletesen ki tudjuk tapasztalni. Ami pedig a legjobban összehozta a csapatunkat, az nem más, mint az esti közös meeting. Ekkor a csapatvezetőnk meghallgatja mindenki véleményét az adott napról, mindnyájunknak lehetősége nyílik arra, hogy elmondja, mi tetszett és mi nem aznap.
Komolyan elvették a mobileszközeiket az edzőtáborban? Milyen reakciót váltott ez ki belőletek versenyzőkből?
Igen, mi már ahhoz a generációhoz tartozunk, akik éjjel-nappal online vannak. Egyesek képeket tesznek fel ide-oda, mások chatelnek, van aki csajokat keres és talál (nevet). Ezzel nincs is probléma, de mindennek megvan a maga ideje. Edzés után nagyon fontos
a minőségi pihenés, ami okoseszközök használata közben nem megvalósítható.
Nem tudod úgy kikapcsolni az agyad, ha épp az Instagramot pörgeted vagy lányokat nézegetsz Tinderen. Megértettük, hogy ez értünk van és nem ellenünk. Szerintem a szervezet energiaszintje leginkább alvással tölthető vissza. Egy 3-6 órás edzés után nem is vágyik másra az ember.
Azt, hogy mi az álmod már elmondtad. Mi a legfőbb célod a kerékpársportban?
A legfőbb célom az, hogy Tour de France-on induljak, ott a legnagyobbak között helytálljak, illetve minél több profi győzelmet halmozzak fel. Mindig az lebeg előttem, hogy valamilyen példaértékűt alkossak. Szeretnék a barátaim szemében az a Simon Peti lenni, aki mindent megtett az álmai eléréséért.
