„Mi” győztünk. „Ők” veszítettek. – Csak az arany, ami fénylik?

A sportesemények és most az olimpia kapcsán különösen is aktuálisan megjelenő tendencia, hogy csak a legjobb eredményeknek tudunk igazán örülni. De vajon miért szomorkodunk az ezüst vagy épp a negyedik hely felett? Cikkünkből kiderül.

Szilágyi Áron nem jutott tovább a nyolcaddöntőbe, Milák Kristóf a véghajrában lemaradt a 200 pillangó aranyéremről, a női vívócsapat a hatodik helyen zárta a tornát. A maguk nemében mind elképesztő eredmények, hiszen a „mi nemzetünk fiai/lányai” ott vannak a világ legjobbjai között, sokszor mégsem tudunk igazán örülni az elért eredményeknek. A továbbiakban áttekintjük, milyen pszichológiai elméleteket ismerhetünk fel emögött.

Cikkünkből kiderül:

• A sikerekben szeretünk osztozni, a kudarcot viszont igyekszünk eltávolítani magunktól.
• Önbecsülésünk javítását szolgálja, hogy adott helyzetben aktuálisan hogyan reagálunk az eredményekre.
• Érzéseink felismerése és megosztása segíthet a csalódottság feldolgozásában.

Közösnek vélt dicsőség – A társas sütkérezés elmélete

Ahhoz, hogy a dicsőségben osztozhassunk, nem szükséges, hogy mi magunk is az esemény közvetlen résztvevői legyünk.

Ezen alapul a társas sütkérezés elmélete (Basking in reflected glory - BIRGing), aminek a lényege, hogy a csoport tagjainak sikeréhez való társulás elég ahhoz, hogy azt önmagunk dicsőségeként is tudjuk megélni.

Tulajdonképpen elég tehát, hogy azonos nemzethez tartozzunk, vagy az adott csapat szurkolóinak valljuk magunkat ahhoz, hogy a sikereiket a saját sikereinkként tudjuk értékelni. Ilyenkor gyakran észre is vehetjük magunkon, hogy az elért eredmények kapcsán úgy nyilatkozunk, hogy „mi” győztünk, „miénk” az aranyérem.

Ezt elsőként Robert Cialdini amerikai szociálpszichológus írta le, aki megfigyelte, hogy a hallgatói sokkal nagyobb valószínűséggel viselik hétfőn kedvenc focicsapatuk mezét, ha az a vasárnapi meccsen győzelmet aratott. Később empirikus vizsgálatokkal is sikerült elméletét bizonyítani, vagyis hogy szívesebben társítjuk magunkat a csoportunk sikeres tagjaihoz. Ez különösen igaz akkor, ha egyébként nyilvános megítélésünk valamilyen okból kifolyólag veszélyben van.

Az önmagunk pozitív forrással való társítása tehát elsősorban önbecsülésünk növelését szolgálja, válaszreakció saját külső képünk és annak megítélésének feljavítása céljából.

A „vesztesekkel” nem szeretünk azonosulni

A BIRGingnek természetesen van ellentéte is, ez a CORFing (cutting off reflected failure), magyarra a „visszavert kudarc levágásaként” fordítja a szaknyelv.

Ennek lényege, hogy a gyengébb eredmény következtében megpróbáljuk elvágni magunkat a csapattól/egyéntől, elhatárolódunk tőle, és igyekszünk eltemetni az abból eredő szégyent, hogy nem sikerült a kitűzött cél elérése. 

Ahogy a társas sütkérezés elméletét, úgy a CORFingot is az önbecsüléssel hozhatjuk összefüggésbe.

Azért távolodunk el a nemzetünket képviselő(k)től, mert aggódunk, hogy a velük való azonosulás bennünket is negatív megítélés alá von.

Ilyenkor gyakran akár nyilvános kommentekben is kinyilváníthatjuk nemtetszésünket, hibáztathatjuk az olimpikont, vagy akár le is tagadhatjuk, hogy egyáltalán szurkoltunk neki, vagy figyelemmel követtük az eseményeket. A narratívánk is megváltozik ilyenkor, „ők” veszítettek, „ő” csak ezüstérmes lett.

Fontos megemlíteni azt az önigazoló torzító hatást is, hogy a sikereket sokkal inkább hajlamosabbak vagyunk internalizálni, vagyis belsővé tenni, és úgy érezni, hogy az önmagunk vagy épp az adott sportoló eredménye, míg a kudarcokat általában inkább külső körülményeknek tulajdonítjuk: a feltételek vagy épp az időjárás nem volt kedvező.

Hogyan kezeljük a különféle eredményeket?

Az tehát, hogy elsősorban az (arany)éremnek tudunk örülni, egy természetes tendencia, a vereség vagy a gyengébb eredmény felett érzett elkeseredettég azonban rányomhatja bélyegét a hangulatunkra. Nézzünk néhány technikát, amely segíthet a nehéz érzéseken való továbblépésben!

1. Engedjünk utat az érzéseinknek: Fontos, hogy megengedjük magunknak, hogy érezzük a vereséggel járó érzelmeket. Ne nyomjuk el őket, mert ez a negatív érzelmek felgyülemléséhez vezethet. Megengedett a sírás, a szomorkodás. Fontos, hogy egy vereség után jó, ha kiadjuk magunkból az érzéseinket, ugyanakkor kerüljük el, hogy olyan dolgokat tegyünk, amelyek árthatnak nekünk és a környezetünknek.

2. Tartsuk magunkat távol a közösségi médiától: Ha úgy érezzük, hogy az átlagosnál jobban bevonódunk az eseményekbe, ha azok erőteljes hatást gyakorolnak ránk, érdemes lehet mérlegelni, hogy kevésbé aktívan használjuk a közösségi médiát, vagy esetleg nem élőben követjük az eseményeket, hanem utólag, beszámolókból tekintjük meg az eredményeket. Lépjünk hátra egyet, és ismerjük fel a saját érzéseinket ahelyett, hogy a posztok és kommentek által valaki más perspektíváját szívnánk magunkba. 

3. Beszéljünk róla: Ha egy barátunkkal meg tudjuk osztani a vereséggel kapcsolatos érzelmeinket, az segíthet tisztábban látni, és feldolgozni a csalódottságunkat. Már az is segíthet, ha tudjuk, hogy a nehéz érzéseinkkel nem vagyunk egyedül. 

4. Szemléljük az eredményeket tágabb perspektívából: Lehet, hogy jobb eredményre számítottunk, hogy csak egy ezredmásodpercen múlt az éremszerzés, ugyanakkor érdemes távolabbról is megvizsgálni az eseményeket. Sportolóink már a kvótaszerzéssel feljutottak a világ csúcsára, bekerültek a legjobb sportolók közé, már azért méltán büszkék lehetünk rájuk, hogy most szurkolhatunk nekik. 

Szurkolunk az olimpikonjainknak, szeretnénk, ha a lehető legjobb eredményeket érnék el, mindeközben pedig gyakran megfeledkezünk róla, hogy ők is emberek. Támogassuk hát őket akkor is, ha épp nem úgy sikerül, ha épp nem nekik szól a Himnusz. Ilyenkor van rá a legnagyobb szükségük.

Kiemelt kép: Párizs, 2024. július 27. Szilágyi Áron a kanadai Fares Arfa elleni asszójában a legjobb 16 közé jutásért a férfi kard egyéni versenyében a 2024-es párizsi nyári olimpián a Grand Palais kiállítócsarnokban 2024. július 27-én. A címvédő Szilágyi Áron kikapott az első fordulóban. MTI/Illyés Tibor