Mi történt A remény rabjai egyik leghíresebb jelenetében? – Oliver Sacks könyvét ajánljuk

Lehetséges, hogy valaki féljen a zenétől? Ha igen, mi állhat emögött? Oliver Sacks, a több bestseller szerzőjeként ismert neurológus és pszichiáter ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jár körbe Zenebolondok című könyvében. Olvasmányos stílusban, tudományos megalapozottsággal társítva mesél a zene és az agy kapcsolatáról – cikkünkben néhány ilyet mesét szeretnénk elmondani, és megidézzük ehhez kapcsolódóan A remény rabjai című filmet is. 

Ha megkérdezzük valakitől, hogy milyen zenéket szeret és hallgat akkor nem igazán szoktunk olyan választ kapni, hogy „semmilyet”. Mindannyiunknak van zenei ízlése, bizonyos stílusukat kifejezetten preferálunk, míg mások a világból is kikergetnek minket. Van, aki a zenével való kapcsolatát otthon, a szobája csendességében, esetleg az autójában éli meg, míg mások koncertekre és fesztiválokra is szívesen járnak, ahol a zenehallgatás egy közösségi élménnyé válik.

Akárhogy is, ősi és szoros kötelék fűz minket hozzá, és ennek a kapcsolatnak az ezernyi árnyalatát rajzolja meg előttünk az ismert neurológus és pszichiáter, Oliver Sacks a Zenebolondok című könyvében. A mű egymástól független fejezetek gyűjteménye, mely rengeteg érdekfeszítő témát jár körbe, a zenei hallucinációktól kezdve egészen a zeneterápiák különféle neurológiai kórképekben történő alkalmazásáig. A következő néhány bekezdésben ezek közül csak kettőt foglalunk össze, olvasásra bátorítási jelleggel.

Félelem a zenétől: muzikogén epilepszia

Macdonald Critchley brit neurológus 1937-ben 11 olyan páciensről számolt be, akiknél a zene epilepsziás rohamot idézett elő. Ennek a jelenségnek a muzikogén epilepszia nevet adta. Lényege tehát, hogy különféle zenei típusok az epilepsziára emlékeztető roham provokálására voltak képesek bizonyos egyéneknél. Critchley azt látta, hogy a zene típusa betegenként változott: egyeseknél a romantikus zenék, másoknál a klasszikus zenék vagy a melódiák bizonyultak kritikusnak. Lényegesnek találta a hangmagasságot és a hangszínt is: a gitárhúrok tépése például inkább kiváltotta a rohamot, mint azok lágy pengetése.

A muzikogén epilepszia egészen súlyos állapotokat érhet el, és akár az addigi életvitel teljes feladását is megkívánhatja, történesen például akkor, ha az ember zenével foglalkozik. Egy Nikonov nevű, 19. századi ismert zenekritikus

szenvedélyes zeneszeretete valóságos fóbiává, zeneiszonnyá alakult

attól kezdve, hogy az első rohamát követően (melyet Meyerbeer A próféta című operája provokált) egyre komolyabb tüneteket mutatott, míg végül a leglágyabb zene is görcsös rángással járó rohamot idézett elő nála, ezért fel kellett hagynia hivatásával.

A zene által kiváltott rohamok meglehetősen változatosak lehetnek. Vannak olyan betegek, akik görcsös rángások kíséretében összeesnek, elharapják a nyelvüket és inkontinenssé válnak, míg másoknál rövidebb, kisebb rohamok jellemzők. Mint említettük, a rohamot kiváltó zene típusa is többféle lehet. Sacks egyik páciense számára például a Frank Sinatra számai voltak a legveszélyesebbek. Ugyanez a beteg mondta azt is, hogy szerinte a provokatív zenének érzelmekkel, asszociációkkal és nosztalgikus elemekkel telinek kell lennie, hiszen mindig olyan zene váltott ki nála rohamot, melyeket gyermek- vagy serdülőkora óta ismert, arra emlékeztette.

Hasonlókról számolt be a könyv szerzőjének egy másik páciense, Mrs. N. is, akinél kedvenc nápolyi dalai voltak a provokátorok, melyek gyermekkorára emlékeztették. A nápolyi zene hallgatása olykor grand mal rohamokat (mai nevén tónusos-klónusos epilepsziás roham) okozott, azonban sokszor nem fajult ideáig a helyzet. Nem jelentkezett roham, a hölgy csupán egyfajta furcsa tudatállapotba került, melyben valamiféle emlékezetérzést tapasztalt – különösen olyan érzések kerítették hatalmukba, melyeket gyermekként vagy tinédzserként élt át. Ezek az élmények az álmokhoz voltak hasonlóak abban az értelemben, hogy úgy érezte, mintha „felébredne” belőlük, ugyanakkor azt is elmondta, hogy valamennyire tudatánál volt, ám nem nagyon tudta kontrollálni a történéseket: hallotta például, hogy mit mondanak a körülötte lévő emberek, de képtelen volt válaszolni, ha kérdezték valamiről.

Habár Mrs. N. minden erejével azon volt, hogy elkerülje a kritikus dalokat, a rohamok egy idő után a zene nélkül is jelentkeztek, ráadásul a gyógyszeres kezelés sem javított a helyzeten. MR-vizsgálatok (vélhetően kamaszkorában elszenvedett fejsérülésekhez kapcsolódó) anatómiai és elektromos rendellenességeket és ezekkel összefüggő,

állandóan aktív rohamfókuszt mutattak ki a bal halántéklebenyében,

ezért később a hölgy sebészeti beavatkozáson esett át, melynek keretében részleges halántéklebeny-eltávolítást végeztek az orvosok. Az eljárás olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a spontán rohamok nagy része megszűnt, ahogyan a nápolyi dalokkal szembeni túlérzékenység is – akármilyen hangosra tekerhette Mrs. N. kedvenc dalait, azok többé nem provokáltak rohamot nála.

Támasz a sötétségben: a zene mint mentőöv a melankóliában

Oliver Sacks saját depresszív életszakaszait is felfedve ír a zene gyógyító erejéről abban a fejezetben, mely arról szól, hogyan képes a zene egyfajta kegyelmi állapotot hozni az ember életébe olyankor, amikor már semmit sem remél. A zene hangulatra gyakorolt hatásának nem azt az egyszerűbb formáját ragadja meg, hogy képes elűzni a szomorúságot és jobb kedvre deríteni, hanem azt, ahogyan

a zene közelebb tud minket hozni olyan fájdalmas, eltemetett és megfagyott érzelmekhez,

melyekhez addig sehogy sem tudtunk hozzáférkőzni. Őszintén ír legközelebbi rokonai haláláról és az ezeket követő, érzelmi befagyással jellemezhető, depresszív és üres mindennapjairól, melyekből a zene jelentette a kiutat. Jan Dismus Zalenka és Schubert zenéi azt érték el, ami semmi másnak nem sikerült: gátakat szakítottak fel a neurológus lelkében, hogy az addig megfagyott érzelmek kifolyhassanak belőle.

Sacks nemcsak önmagára, hanem másokra is hivatkozik, például arra a súlyos bipoláris depresszióban szenvedő fiatal férfire, aki egy levélben írt az orvosnak arról, hogy a hangulatát gyakorlatilag egyetlen dolog volt csak képes stabilizálni: az, ha leült a zongorájához játszani. A zongorázás okozta transzszerű állapotban úgy érezte, hogy a mélyen fekvő hangulatát fel tudja emelni egy normál szintre, míg a mániás szakaszban képes lejjebb tornázni azt. Ám Sacks szerint nem csak a depressziót és annak különböző fajtáit képes orvosolni a zene, hanem szkizofrénia esetében is hatékony gyógyír lehet, legalábbis sokkal szebbé teheti a mindennapokat. A szkizofrén betegek alapvetően két fajta tünetegyüttestől szenvednek: az úgynevezett negatív és pozitív tünetektől. Negatív tünetek alatt az indítékszegénységet, a motiváció hiányát, az embertársakkal szembeni bezárkózást, és a sivár, kiüresedett érzelmi életet értjük. Ezzel szemben állnak a közismertebb pozitív tünetek, melyek akkor jelentkeznek, amikor a beteg pszichotikus schubot (epizódot) él át, ilyenkor hallucinál vagy produkál téveszméket.

A szerző pszichiátriai tapasztalatára hivatkozva azt írja, hogy a zeneterápia nemcsak a negatív tünetek kopár sivatagából képes kimozdítani, s ezzel a gyógyszereknél humánusabb módon segíteni az aszociális, bezárkózott szkizofrén emberek megnyílását, hanem

a hallucinációkkal szemben is vigasztalást nyújthat.

Ezzel kapcsolatban szintén egy szkizofréniában szenvedő jogász férfit idéz, aki a következőképpen fogalmazott: „A zongorázás elfojtja a hozzám beszélő hangok értelmetlen locsogását… A zongorázásba tett valóságos érzéseknek köszönhetően minden arra irányuló kísérlet bukásra van ítélve, ami engem hamis érzelem kreálására sarkallna.”

Ahogyan Sacks is írja, nem kell azonban feltétlenül zongoristának lennünk ahhoz, hogy mi is gyógyírként használhassuk a zenét azokban az élethelyzetekben, amikor minden sötétnek és kilátástalannak tűnik. Elég lehet hozzá egy zeneszám is, amit meghallgatva úgy érezzük, hogy valami olyasmi került kifejezésre, mely addig szavakkal nem tudot. Ennek a szavak nélküli kifejeződésnek az egyik legszebb ábrázolását láthatjuk A remény rabjai című filmben, amikor Andy, a főszereplő operát játszik le a raboknak. A Morgan Freeman karakteréhez köthető monológ nagyszerűen kifejezi mindazt, amiről Sacks is beszél:

„A mai napig fogalmam sincs róla, vajon miről énekelt az a két olasz nő, de az az igazság, hogy nem is érdekel. Van, amit jobb nem kimondani. Valami olyan szép dologról énekelhettek, melyet nem lehetett csupán szavakkal kifejezni, és amibe belefacsarodik a szíved. Állítom, hogy azok a hangok magasabbra és messzebbre szárnyaltak, mint amiről valaha is álmodtunk. Mintha egy gyönyörű madár szállt volna a kalitkánkba, és dala nyomán leomlottak volna a falak. És ha csak egy rövidke pillanatra is, Shawshankben a legutolsó ember is szabadnak érezhette magát."

https://www.youtube.com/watch?v=qzuM2XTnpSA