Miért dúdolom már megint ezt a dalt? - A dallamtapadás jelensége

Mikor fordult elő veled utoljára, hogy egy dallam úgy a füledbe mászott, hogy percekig, vagy akár órákig nem tudtál tőle szabadulni? Először talán kellemesnek érezted, egyszer kétszer szívesen dúdoltad, de végül idegesíteni kezdett, sőt, akaratlanul átragasztottad családtagjaidra, kollégáidra. Ez a jelenség, mely szinte mindannyiunkkal hetente előfordul, a dallamtapadás.

Egy átlagos nap során számos dallamfoszlány juthat eszünkbe. Kapcsolódhatnak konkrét emlékekhez, mint az édesanyánk által énekelt altató, vagy jelenlegi kedvencünkhöz, mint egy nemrég látott film betétdala. Ezek a dallamok jönnek és mennek, attól függően milyen környezetben érnek minket, bele-bele dúdolhatunk, vagy hagyhatjuk, hogy átsuhanjanak agyunkon, hogy a következő pillanatban már el is feledkezzünk róluk. Van azonban, hogy egy dallam hosszabban időzik a fejünkben. Ez általában nem okoz gondot, főleg, ha egy általunk kedvelt zenéről van szó. Kedvenceinket egyébként is szívesen hallgatjuk meg többször, emiatt akár szívesen is fogadhatjuk az emlékezetünkben megragadt dallamrészletet, magunkban vagy hangosan dúdoljuk, új szólamokat költünk hozzá, ritmusosan mozgunk a fejünkben élő dallam ütemére. Egy idő után viszont továbblépnénk: várnak a mindennapi feladatok, más dolgokra kell koncentrálnunk. Időről időre azonban csak visszakúszik emlékezetünkbe a dallam, leginkább akkor, mikor egy fontos gondolatmenet közepén tartunk. Néha még beleesünk a csapdájába, önkéntelenül dudorászni kezdjük, másodpercekkel később észlelve, hogy már megint elterelődött a figyelmünk. Végül a jelenség annyira zavaró lesz, hogy tudatosan próbáljuk kizárni, nem gondolni rá. Ilyenkor szokott az lenni, hogy a zene a figyelmünk első lankadására újra megjelenik, őrületbe kergetve minket. Aztán miután nagy küzdelem árán mégis sikeresen kiűztük a fejünkből a dallamot, rendszerint egy kollégánk vagy egy családtagunk alig hallhatóan elkezdi dúdolni a szomszéd szobában – és az egész procedúra kezdődhet elölről.

Az angolul earworm (fülféreg) névre keresztelt, magyarul dallamtapadás néven használatos jelenség a kutatások szerint az emberek 90%-át kísérti heti rendszerességgel. Bár a fentebb vázolt eseménysorozat egy kifejezetten kellemetlen élményre utal, valójában a fejünkben kavargó zeneáradat csak ritkán éri el azt a szintet, hogy ténylegesen negatív hatással legyen a napunkra. Mivel ennyire gyakori jelenségről van szó, általában megtűrjük létezését, maximum egy-egy bosszankodó pillanatot szentelünk neki, egyébként megtanultunk együtt élni vele. Persze vannak extrém esetek:

egy iskolai takarítónő például három éven át képtelen volt kiverni a fejéből egy 50-es évekbeli sláger dallamát.

Több kutatás is próbálta megmagyarázni, mitől és hogyan alakul ki a dallamtapadás: több ezer embert kérdeztek ki arról, mik azok a dallamok, amiket nehezen tudnak kiverni a fejükből. A 2010-es évek elején weboldal is készült, ahol a dallamtapadást előidéző zenéket gyűjtötték össze. Ezekből az adatgyűjtésekből kiderült, hogy, bár vannak a dal tulajdonságaiban olyan tényezők, melyek hajlamosabbak megragadni a fejünkben (például az egyszerű szöveg, az érdekes dallamvezetés vagy az ismétlődés), igazából teljesen egyedi, kinél mi okoz dallamtapadást. Az aktuális slágerek mellett a gyerekdalokra jellemző leginkább a „fejben ragadás”, de az sem ritka, hogy egy múltunkhoz kötődő, csak számunkra fontos dal jut évekkel később eszünkbe, megállíthatatlanul. Olyan ez, mint egy szúnyogcsípés: csak úgy szüntethetjük meg az agyunkban keletkezett „viszketést”, ha lejátszuk magunkban az adott dallamot. A lejátszott dallam viszont egyre többször és agresszívebben visszatérhet, mint ahogy a szúnyogcsípés által kiváltott viszketés sem múlik el, ha megvakarjuk.

A dallamtapadás jelenségét sokan próbálták ahhoz hasonlítani, mikor egy-egy emlék, vagy vizuális inger jut az eszünkbe. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ez az összehasonlítás gyenge lábakon áll: viszonylag ritka, hogy egy emlék kísért minket naphosszat céltalanul, vagy valamilyen kép ugrik fel agyunkban újra és újra, mint valami internetes pop-up hirdetés. Megesik, hogy egy monoton, ismétlődő élmény később is velünk marad: egy egész napos hajóút után a szárazföldön is érezhetjük úgy, mintha hullámokon ringatóznánk, vagy, ha órákon át matekpéldákkal bajlódtunk, ne csodálkozzunk, ha utána még jódarabig számok fognak cikázni a szemünk előtt. Ezek a jelenségek könnyen megmagyarázhatók szenzoros rendszerünk túlingerlésével. Ha ugyanazon az elven működnének, mint a dallamtapadás, akkor bármikor, ha hullámokra vagy számokra gondolunk, megjelenhetnének ingerként előttünk, de ez nem jellemző.

Hogy miért emlékszünk vissza sokszor önkéntelenül és ennyire pontosan bizonyos dallamokra, azt az is magyarázhatja, hogyan raktározza el agyunk ezeket az élményeket. A képekkel és emlékekkel ellentétben ugyanis sokkal realisztikusabban rögződnek a dallamok. Ha egy képet kell memorizálnunk, automatikusan kiszűrjük a számunkra legfontosabb információkat: nem jegyzünk meg minden bevilágítást, a textil gyűrődését, jobb esetben a képen szereplő tárgyakat és azok helyzetét tároljuk agyunkban. Ezzel szemben egy zeneszám viszonylag intakt módon raktározódik: annak ritmusával, dallamvezetésével, tempójával, hangulatával, hangszerelésével együtt. Így, ha egyszer megjegyeztük, sokkal könnyebben hozzáférhető lehet számunkra, mint egy-egy kép. Emellett terjedelmét tekintve is különbözik a raktározás folyamata: míg egy emlékünkből könnyen ki tudunk ragadni egy-egy számunkra jelentős képet, addig egy zeneszám esetében nehezen tudunk kiemelni egy-egy akkordot: ha egy dallamra gondolunk, akkor legalább egy sor egymásra épülő hang eszünkbe jut. Ezért érezhetjük azt a viszketéshez hasonló érzést, hogy ha eszünkbe jutott egy dallamrészlet, akkor végig kell játszanunk magunkban addig, amíg emlékszünk rá.

Evolúciós szempontból a dallamtapadásnak valószínűleg nagyobb szerepe volt, mint, hogy random pillanatokban emlékeztessen kedvenc vagy épp utált zeneszámainkra. Az írás megjelenése előtt az ember leginkább a fülére tudott hagyatkozni az új információk befogadásához. Vadászat közben valószínűleg kiemelkedően fontos volt egy-egy állat jellegzetes hangjának felismerése, ebben nagy segítség lehetett, ha nyugodt körülmények között tudták a hangokat ismételni a fejükben, hogy minél inkább emlékezetükbe véssék. Szerencsére ma már nem egy hang pontos felismerésén múlik a vacsoránk, emiatt a dallamtapadás szerepe is jelentéktelenebb. Nem mondhatjuk viszont, hogy a fejünkben kavargó dallamok minden esetben haszontalanok: akár anyanyelvünk, akár idegen nyelv megtanulásáról beszélünk, a bugyuta mondókák, megzenésített mondatok sokkal könnyebben raktározódnak el agyunkban, mintha a szavakat önmagukban próbálnánk megjegyezni. Ezt a képességünket használja ki például az erwormslearning.com online nyelviskola is, akik zenei aláfestéssel és szűntelen ismételgetéssel próbálják „fülféregként” belénk fúrni számos idegen nyelv szavait, mondatait. Hogy mennyire hasznos ez a módszer, arról azonban nincs pontos információnk.

Mit tehetünk a dallamtapadás ellen?

Bár a fejünkbe ragadt dallamok sokszor nem érik el azt az ingerküszöböt, hogy különösebben foglalkozzunk velük, előfordulhat, hogy annyira idegesítővé válnak, hogy tudatosan szeretnénk tőlük megszabadulni. Hasznos módszer ebben az esetben, ha végig hallgatjuk a zeneszámot, vagy, ha más műfajú feldolgozást keresünk hozzá, mint amit eddig ismertünk. Segíthet az is, ha lefoglaljuk agyunkat: olvassunk fel hangosan egy verset, vagy fejtsünk keresztrejtvényt – talán sikerül elterelnünk annyira a figyelmünket, hogy megfeledkezzünk a berögződött dallamról. Az interneten kutatva sokan javasolják, hogy hallgassunk végig egy másik általunk kedvelt számot. Ez a módszer viszont veszélyes lehet: talán kiűzzük fejünkből az órák óta benne cikázó dallamot, de az új zeneszám valószínűleg nagy örömmel elfoglalja annak megüresedett helyét.