Miért érzem azt, amit valójában te érzel? – A projektív identifikáció

A tárgykapcsolati elméletéről híres Melanie Klein által bevezetett fogalom, a projektív identifikáció gyakran előkerül, ha terápiáról esik szó. Ilyenkor a terapeuta olyan érzést él meg, amely valójában nem is hozzá, hanem a klienshez tartozik, aki viszont az adott érzést – különböző okokból – nem éli meg, és azt „belehelyezi” a terapeutába. Ez a jelenség azonban nem csupán terápiás keretek között bukkanhat fel, hanem sokféle élethelyzetben megtörténhet velünk: akár családunkban, munkahelyünkön vagy gyermekekkel foglalkozva is akaratlanul átérezhetjük, amit a másik érez.

A projektív identifikáció egy pszichológiai folyamat, amely egyszerre egyfajta elhárító, énvédő mechanizmus, kommunikációs eszköz, a tárgyi kapcsolat primitív formája és a pszichológiai változások egy útja.

• Mint énvédő mechanizmus, megkönnyíti a pszichológiai távolság tartását az énünk nemkívánatos – és gyakran félelmetes – aspektusaitól, hiszen ezeket a folyamat során magunktól eltávolítjuk, másokba helyezzük.

• Kommunikációs módként olyan folyamat, amelynek során megteremtjük annak érzését, hogy a másik személy képes megérteni minket, hiszen érzi a mi érzéseinket.

• A tárgykapcsolat egy fajtájaként egy számunkra fontos személlyel való kapcsolatunkat és a hozzá fűződő kapcsolódásunk módját fejezi ki.

• A pszichológiai változások útjaként pedig olyan folyamat, amely során az olyan érzéseket, amelyekkel küzdünk, egy másik személy dolgozza fel, majd a már feldolgozott érzéseket teszi elérhetővé számunkra, hogy mi azokat befogadhassuk.

A projektív identifikáció funkciói már csecsemőkorban kialakulnak. A csecsemő közvetlen környezetével kísérletezik, majd tapasztalatai alapján alakul ki, hogyan fog később kommunikálni.

Projektív identifikáció a mindennapi életben

A projektív identifikáció szülők, tanítók vagy bárki más számára

megmagyarázhat olykor egy különös, feszültséggel teli helyzetet, amikor nincs tisztában azzal, miért is érzi, amit érez.

Az elnevezés egyfajta szakkifejezés az irritáció egy típusára. Irritálnak, felmérgesítenek, feszültté tesznek minket.

Ha megnézzük egy szülő helyzetét, aki úgy fogalmaz, hogy „időnként meg tudná ölni” a lusta gyermekét, aki nem akar iskolába menni, felmerülhetnek kérdések: Valóban ki mérges kire? Könnyen megeshet, hogy a gyermek nem talál módot a szülő iránti haragja kifejezésére, így azt a szülőbe áthelyezve a szülő éli meg helyette. Így pedig minél lustábban viselkedik a gyermek, az annál inkább feszültséget, haragot kelt a szülőben, aki nem biztos hogy épp tud róla, miért is olyan mérges a gyermekre.

Egy másik helyzetben egy tanítónő hatéves gyermekei arra készülnek, hogy elbúcsúzzanak szeretett oktatójuktól. A tanítónő elmondása szerint nem tudja miért, de iszonyúan dühös rájuk, pedig a gyermekek nem tettek semmit, ami ezt indokolná. Különösen jól viselkednek, kis ajándékokat adnak neki, hogy majd emlékezzen rájuk. De mi történt a gyermekek a tanítónő iránt érzett – tudatalatti, elkerülhetetlen – haragjával, amit azért éreznek, mert épp elhagyja őket? Ha a gyerekek nem tudják ezt a haragot felismerni – mert például félnek a tanítónő megbántásától –, akkor megtalálják a módját, hogy a haragot belehelyezzék a tanítónőjükbe. Ő pedig így – elmondása szerint indokolatlanul – feszültté, mérgessé válik a gyermekek jelenlétében.

Folyamatos hatások

A projektív identifikáció elmélete szerint

folyamatosan mások érzéseinek a befogadói vagyunk.

Előfordul, hogy igazságtalanul vádolnak minket valamivel, és néha az is, hogy – szintén alaptalanul – dicsérnek bennünket. Legjobb esetben, ha egészen jól fel tudjuk mérni a helyzeteket, akkor ezek nem rengetik meg az önmagunkról alkotott véleményünket. De amikor hajlamosak vagyunk elhinni őket, az bizonyos érzéseket is kivált bennünk. Ilyen helyzetben befogadjuk az adott érzéseket, és bennünk maradhatnak, sajátunknak tűnhetnek, és könnyen megeshet, hogy ezeknek megfelelően cselekszünk.

Ha szülőként, oktatóként és terapeutaként folyamatos elégedetlenséget élünk meg – még ha tudjuk is, hogy nem lehetünk tökéletesek, és nem felelhetünk meg mindenkinek –, akkor könnyen lehet, hogy gyermekünk, tanítványunk, kliensünk saját elégtelenségérzetét belénk helyezte.

Amit tehetünk

Annak felismerése, tudata, hogy más emberek érzéseit is érezhetjük magunkénak olykor, segíthet nekünk abban, hogy kevésbé tekintsük személyünk elleni támadásnak, amikor igazságtalanság ér minket. Továbbá abban is segít, hogy ellenálljunk a kísértésnek, hogy ezeket az érzéseket kifejezzük, esetleg másokon töltsük ki. Megállhatunk egy pillanatra, és elgondolkozhatunk az érzésről, amit épp érzünk, átélünk. Ezzel elkerülhetjük a projektív identifikáció kártékony hatásait, s azt, hogy akaratlanul szörnyen érezzük magunkat.