A tudás és az önmagunkról való tudás is egy alapvető emberi szükséglet. Úton-útfélen hallhatunk az önismeret fontosságáról, annak belső életünkre, párkapcsolatunkra, családunkra gyakorolt pozitív hatásáról. Mégis, sokan megrekedünk az önmagunk felé vezető úton, vagy akár rá sem lépünk az ösvényre. Mi gátol meg minket önmagunk megismerésében? Miért olyan nehéz szembenézni valódi arcunkkal?
Freud szerint lelki betegségeink fő okozója az önmagunk megismerésétől való félelem. Elfojtásainkkal igyekszünk elkerülni, hogy kapcsolatba kerüljünk nem kívánt érzelmeinkkel, emlékeinkkel, impulzusainkkal, lehetőségeinkkel. Ez a félelem sok esetben kéz a kézben jár a külvilág megismerésétől való ódzkodásunkkal:
a belső és a külső problémáink gyakran kapcsolatban állnak, hasonlítanak egymásra.
Ez a félelem védekező jellegű. Önbecsülésünket, öntiszteletünket, önmagunk szeretetét úgy tudjuk megőrizni, ha konzekvensen elzárkózunk az idealizált képünket fenyegető felismerésektől. Félünk kapcsolatba kerülni azzal a tudással, amely szégyent válthat ki belőlünk, gyengének, gonosznak vagy érdemtelennek érezhetjük tőle magunkat. Elfojtással és hasonló elhárító mechanizmusokkal őrizzük meg azt a képet, ahogyan önmagunkat látni szeretnénk, így a kellemetlen és veszélyes igazságok homályban maradhatnak. A pszichoterápiában ezeket a manővereket ellenállásnak nevezzük, melyekkel a fájdalmas tényekkel való szembesülést igyekszünk elkerülni. A terapeuta valamilyen módon próbálja megláttatni velünk ferdítéseinket, kapcsolatba hozni ezekkel az igazságokkal, illetve megerősít bennünket, hogy már mi magunk is képesek legyünk elviselni a tudatosulás okozta terheket.
Freud azt mondta:
„őszintének lenni önmagunkkal – ez a legnagyobb erőfeszítés, amire egy emberi lény képes lehet.”
A biztonságos növekedés
A problémáinkhoz való ragaszkodás mellett sokszor a személyes növekedésünket is igyekezhetünk elkerülni. Itt másféle szorongások léphetnek be: ha nem tudjuk megugrani az általunk támasztott mércét gyengének, elégtelennek érezhetjük magunkat.
Tehetségünk magában rejti a kihasználásának felelősségét, az elmagányosodás lehetőségét.
A bennünk lévő csodálatos potenciál így válhat lebilincselővé és motiválóvá, ugyanakkor rémisztővé is egyszerre. Félelmünk teljesen érthető, viszont fel kell ismernünk azt is, hogy alkotni csak ennek leküzdésével válunk képessé. Maslow szükségletpiramisára gondolva emlékezhetünk, hogy a kíváncsiság, a felfedezés vágya magasabb szükséglet, mint a biztonság. Veszélynek, szorongásnak és félelemnek kitéve nagyon nehéz elindulnunk az önmagunk felé vezető úton. Ha olyan kisgyermekekre gondolunk, akik idegen környezetbe kerülnek, könnyen megérthetjük a mechanizmust. Jellemzően édesanyjukon lógva ismerkednek a környezettel, és csak lépésről lépésre indulnak felfedezőútra. Az anya – ezáltal a biztonság – eltűnésével azonban a kíváncsiság elillan, és a későbbiekben is csak akkor tér vissza a felfedezési kedv, mikor a biztonságos háttér helyreáll. 
Struccpolitika mint felelősséghárítás
Felnőttként szorongásaink és félelmeink jellemzően kifinomultabbak és rejtettebbek. Ha érzéseinkkel kényszerűségből nem kell feltétlenül szembekerülnünk, hajlamosak lehetünk elfojtani őket, létezésüket magunk előtt is letagadni. Így gyakran nem is „tudjuk”, hogy szorongunk. Gyakran jobb nem tudatában lennünk a problémáinknak, hiányosságainknak, hiszen
ha megengednénk magunknak a tudatosságot, cselekednünk kellene,
ki kellene dugnunk a fejünket a homokból. Tehát sokszor valójában a tudásból eredő következményektől, a felelősség felvállalásától félünk.
Bátran rálépni az útra
Mi lehet a megoldás, hogy enyhítsük rossz érzéseink terhét? Jó alternatívát kínálhat a kognitív megküzdés, ha ezeket a homályosan észlelt, rejtélyes és fenyegető dolgokat ismerőssé, bejósolhatóvá és kezelhetővé tesszük. Ha ismerjük és megértjük, ártalmatlanná tehetjük őket. Fontos látnunk, hogy ez a folyamat nagy merészséget és kitartást kíván tőlünk. Paradox módon éppen az önmagunkról való tudás válik az önmagunkkal kapcsolatos szorongásaink legjobb ellenszerévé. Amellett, hogy személyiségünk gazdagodik és növekszik, gyarapodik a tudás védelmező homeosztatikus funkciójával is. Az önismereti munka a félelmeink és a bátorságunk közötti harc. Érdemes megerősítenünk hátországunkat:
azokat a lélektani és társas tényezőket kibontakoztatni, melyek megengedik számunkra a bátorságot
Freud, S. (1977). Pszichoanalízis. Kriterion Kiadó.
