Miért látjuk a valóság helyett azt, amit látni szeretnénk?

Egy átlagos hétköznapon sétálunk az utcán, és hirtelen meglátjuk. Meglátjuk őt, akire annyit gondoltunk. A szívünk a torkunkban dobog, majd eltelik néhány másodperc és rájövünk: nem is ő az. Furcsa, gondoljuk magunkban, és megyünk tovább. De mi is történik ilyenkor pontosan? Hogyan láthatunk egy olyan tárgyat vagy személyt, aki vagy ami ott sincs? Egy új kutatás éppen erre keresi a választ. 

Úgy, mint bármely cselekedetünk, az észlelésünk mögött is meghúzódhatnak bizonyos motivációk, ezt már régóta tudja a pszichológia. Azzal is kellő ideje tisztában vagyunk, hogy a világ nem pont ugyanaz, mint amit mi látunk, hallunk, érzünk belőle. A látásmódunk egyénileg eltér, gondoljunk csak egy forgalmi helyzetre, vagy szinte bármilyen eseményre: sosem fordulhat elő az, hogy mindannyian pontosan ugyanazt érzékeljük egy adott helyzetben. És ez így van rendjén.

Sokszor a vágyaink, testi szükségleteink is vezérelhetik azt, hogy mit is észlelünk pontosan: egy 2006-os kutatásban például a B-betűt narancsléhez, míg a 13-as számot egy egészséges, de nem túl jó illatú turmixhoz társították. A kísérleti személyek pedig egyértelműen hajlottak arra, hogy B-betűt lássanak számok helyett még akkor is, ha egyébként – jelentéstulajdonítás nélkül – teljesen egyértelmű, hogy 13-as számot vetítettek nekik. Nem csoda: sokkal inkább akartak narancslevet inni, mint rossz ízű turmixot.

Ugyanez a jelenség figyelhető meg akkor is, amikor például két egyetem csapata csap össze egy focimeccsen.

Szinte mindig a rivális csapatnál látunk több hibát, hiszen nem szeretnénk, hogy a mieink veszítsenek.

És ezért még az észlelésünk is képes gyökeresen megváltozni. De mi állhat a jelenség hátterében? Egy idei kutatás, amelyet a Nature Human Behaviour tett közzé, erre a kérdésre kereste a választ. A Stanford Egyetem kutatói arra voltak kíváncsiak, hogyan hatnak a belső motivációk és a válaszreakciók az észlelés és a látás neurológiai folyamataira.

A kísérleti személyeknek egy MRI-vizsgálat közben kellett kategorizációs feladatokat végrehajtaniuk. A képeken, amiket kaptak, férfi és női arcok, valamint kül-és beltérben történő események elegyei voltak láthatók. Az alanyoknak képenként 4 másodpercük volt eldönteni, hogy a látottak inkább arcot, vagy inkább eseményt ábrázoltak (fontos tényező, hogy pénzt kaptak a helyes kategorizációért). Majd a kutatók úgy manipulálták a vizsgálati személyek motivációját, hogy lehetőleg egy konkrét kategóriát lássanak (emberi arcot). Mindezt extra pénznyereménnyel, illetve pénzbírsággal érték el: ha a vizsgálati személyek jól tippeltek azt illetően, hogy egy arc volt látható a képen, nyertek, ha nem, akkor veszítettek egy bizonyos összeget.

Az eredmények pedig magukért beszélnek: az észlelés tárgya egyértelműen összefüggött azzal, hogy milyen motiváció hajtotta a kísérletben résztvevőket, tehát sokkal többször láttak arcot, mint az indokolt lett volna.

Kimondható tehát, hogy azt látjuk, amit látni akarunk.

De még mindig nem tiszta, hogy milyen folyamatok játszódnak le ilyenkor bennünk. Hogyan láthattak az alanyok arcot, ha egy utcai jelenet volt a képen?

Nos, az egész a szándékon múlik, még neurológiailag is. Az információ, amit a szem kap, eljut a vizuális cortexbe, onnan pedig a lobus occipitalisba, azaz a nyakszirtlebenybe. A dolog biológiája persze komplex, de ha le szeretnénk egyszerűsíteni, úgy is fogalmazhatunk, hogy bizonyos neuronok az arcok, más neuronok pedig az események felismeréséért felelősek. Innentől pedig egyszerű a képlet: ha motiváltabbak vagyunk az arcok észrevételét illetően, akkor az előbbi neuronok aktiválódnak inkább, ha pedig eseményt szeretnénk látni, akkor az utóbbiak.

Ez pedig megdöbbentő, ha belegondolunk, hányszor kerülhetünk ebbe a helyzetbe.

Elég egy erős motiváció, és máris képesek vagyunk mást látni, mint ami előttünk van.

Amit ez a kutatás még hozzátett a már meglévő tudásunkhoz, az nem más, mint a tény, hogy ezen területek idegsejtjeit a jutalmazó és figyelmeztető agyi központok (is) befolyásolják. A nagyobb motiváció nagyobb mozgást eredményez a látóközpontban (emiatt láthatjuk például az exünket a szembejövő autóban útközben), míg a jutalmazóközpont a válaszreakciókkal mutatott erős korrelációt (emiatt látunk a valóságtól eltérő képet, ha azért számunkra csábító jutalom jár).

Egyértelmű tehát, hogy a céljaink és szenvedélyeink erősebb hatással vannak a mindennapi életünkre, mint azt hinnénk. Ezek a befolyásoló erők nemcsak a kognícióinkra, emócióinkra és a viselkedésünkre hatnak, de – szó szerint – arra is, ahogyan látjuk a világot. Ez pedig akár a hasznunkra is válhat: ha tisztában vagyunk a vágyainkkal, a motivációinkkal és persze azzal, hogy mindezek elegye hogyan színezi-módosítja az észlelésünket, többet megtudhatunk a saját működésünkről, és akár jobban megérthetünk másokat is, ami igencsak hasznos dolog.