„Mikor ő ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy a kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett”

A szerfüggőség multifaktoriális természetéből adódóan több, az addiktológiai munkában alkalmazott munkamodell is ismert. Az önmedikalizációs elmélet szerint a szerfüggőség létrejöttét megelőzi egy pszichés betegség vagy pszichológiai funkció deficitje, így a kémiai szer használata egyfajta kompenzáló folyamat. A kezelni kívánt tünetek azonban a krónikus szerhasználat eredményeként később rosszabbra is fordulhatnak.

A címadó idézet Kosztolányi Dezsőtől származik, aki visszaemlékezésében ír így unokatestvére, Csáth Géza morfiumfüggőségéről. A gazdagon dokumentált élettörténet számos pszichológiai szempontú elemzés tárgyát képezte az elmúlt években, az önéletrajzi színezetű novellák, naplók, esettanulmányok, illetve a kortársak visszaemlékezéseiből megismert részletek lehetőséget adnak olyan összefüggések vizsgálatára, mint például a gyermekkori traumák, veszteségek feldolgozatlansága és a későbbi szerfüggőség kialakulása.

Magyarázó modellek az addikció kialakulására

A DSM V. (2014) számos szerhasználattal összefüggő zavart tart számon, mint például az intoxikáció, a dependencia, a megvonási tünetegyüttes, vagy olyan szer indukálta hangulatzavarok, mint a szorongás, az alvászavar vagy a pszichózis. A szerfüggőség kialakulása komplex jelenség, számos tényező játszhat közre a létrejöttében. Az addiktológiai betegekkel való terápiás munkában különböző irányzatok és munkamodellek ismertek,

a betegellátás és a sikeres gyógyulás elsődleges lépése azonban a változás iránti motiváció kialakítása és stabilizálása.

Az önmagában ritkán alkalmazott alapmodellek a betegségmodell, a tanulási- , a szociális- , a morális- és az önmedikalizációs modell. Az öt irányzat mind más-más szempontból közelíti meg és más elméleti keretből értelmezi a függőség létrejöttét, illetve eltérő hangsúllyal valósítják meg az intervenciót. A tanulási modell például a függőség kialakulását egy hibás tanulási folyamatként értelmezi, amelyben téves megerősítések táplálják a szerfogyasztói magatartás fennmaradását. A szociális modell pedig a társas (családi, kortárs) környezetből eredő hatások eredményeként tekint a függőségre.

A szerfüggőség létrejöttét magyarázó modellek sokfélesége rávilágít a holisztikus szemléletmód szükségességére. A tapasztalatok szerint az elméleti keretek jól rokoníthatók és a klinikai munkában hatékonyan egészíthetik ki egymást.

A szerfüggőség önmedikalizációs elmélete

Az elmélet szerint a függőség kialakulását megelőzi egy belső pszichés feszültség, a kémiai dependencia pedig egy, már meglévő pszichés betegség tünete vagy valamilyen pszichológiai funkció deficitjének kompenzáló mechanizmusa.

A szenvedélybeteg valójában lelki beteg, szerfogyasztásával a lelki betegségének kellemetlen tüneteit igyekszik csillapítani.

Nem élménykereső magatartása vezeti, hanem belső pszichés feszültségétől próbál szabadulni. Ebből következően a kezelés során az eredeti lelki betegség gyógyítását is figyelembe kell venni.

Az önmedikalizáció elmélete pszichoanalitikus és biológiai kutatásokon is alapszik. Flores (2004) kapcsolati zavarként értelmezi a függőséget, amely mögött gyakran érzelemszabályozási deficit és kötődési nehézség áll. Az anya-gyerek kapcsolat minősége és a korai szelf-fejlődés kihat az érzelemszabályozás, önmegnyugtatás képességére is. A szerhasználó fiatalokra jellemző, hogy kevésbé képesek azonosítani és megnevezni érzéseiket, illetve modulálni negatív impulzusaikat.

A megközelítés kapcsolódik az endogén ópiátrendszer működéséhez, a szervezet belső fájdalomcsillapítójának termelődése ugyanis összefügg az anyai gondozás minőségével. Az instabil anya-gyerek kapcsolat és a korai traumák, veszteségek az endogén óptiátrendszer csökkent működését eredményezhetik. A hiány nyomán olyan patológiás kompenzáló magatartások szerveződhetnek, mint például az önkárosító magatartás, az intim kapcsolatok kerülése vagy a szerhasználat.

Csáth Géza: veszteség, agresszió, morfinizmus

Csáth Géza gazdagon dokumentált, tragikus élettörténete számos pszichológiai szempontú elemzés tárgyát képezte már. Eredeti nevén Brenner József orvosi praxisa mellett hármasművészként novellákat, zenekritikákat, színdarabokat is írt. Élénk érdeklődéssel fordult a pszichoanalízis és önanalízis felé, írásaiban az emberi lélek mélységeit, sötét oldalát fejtegette. Sajátos stílusú novelláin nyugtalanító, nyomasztó hangulat uralkodik, a naturalisztikusan megjelenő témák között nagy számban találunk kegyetlen, agresszív tartalmakat.

Csáth gyermekkora veszteségekkel terhelt, mivel édesanyját korán elveszítette és apjához rideg, érzelemmentes viszony fűzte. A későbbi személyiségfejlődés szempontjából meghatározó a feldolgozatlan veszteségélmény, az elhagyás egész életére bizalmatlanná és gyanakvóvá tette, ami feleségével, Jónás Olgával való kapcsolatában érte el sötét mélységeit.

Visszaemlékezésekből kiderül, hogy gyerekként is jellemző volt rá az agresszió, vonzották az olyan kegyetlen cselekedetek, mint például kis állatok kínzása. Az agresszív késztetések a valóság síkján és novelláiban szimbolikus formában is megnyilvánultak. Életét és művészetét áthatotta a morfinizmus, szerválasztása pedig kapcsolatba hozható az említett kötődési sérülésekkel. A morfium ugyanis ópiátszármazék, így használata ugyanazokat az élettani területeket stimulálja, mint a szervezet természetes fájdalomcsillapító rendszere.

Az önmedikalizáció elméletével összhangban Csáth unokatestvére, Kosztolányi Dezső úgy vélte, az író szerhasználatával lelki betegségének tüneteit takarta el, a morfinizmusa okozat és nem ok volt. Kosztolányi Ferenczi segítségét is kérte unokatestvére állapota miatt aggódva, a pszichoanalitikus pedig a szerfüggőségét egyenesen a paranoid kényszerképzetek elleni védekezésnek vélte. Csáth krónikussá váló morfiumhasználata azonban idővel még inkább elmélyítette a paranoid téveszméket és fokozatosan írói vénája elsorvadásához vezetett. 

Ahogy az írás feszültségcsökkentő, egyensúlyban tartó hatása fokozatosan csökkent, az agresszív késztetések egyre erősödtek.

A kontrollvesztés és a személyiség fokozatos leépülése nyomán a valóság és a fantázia határai elmosódtak, végül mindez tragédiához, felesége meggyilkolásához vezetett

Művészet mint öngyógyítás

Csáth számára az írás a szórakoztatás, a megélhetés és az elismertség mellett az elaboráció és az agresszió levezetésének fontos eszköze volt, tökéletes felület az agresszív késztetések társadalmilag hasznos kiélésére.

Freud és a pszichoanalízis rámutatott arra, hogy az igazi szenvedély és az ihlet forrása sokszor túlmutat a racionalitás határain.

A határátlépés a tudattalan birodalmába vezetett, számos korstílus, mint a romantika vagy a pszichedelikus művészet olyan tartalmakból táplálkozik, mint az álom, a másikban való feloldódás, a mentális betegség vagy a tudatmódosítás.

Frank Barron szerint a művészetekre fogékony, komplex személyiség létrejöttét az első életévekben átélt sérülések eredményezik.

A fájdalmas eredeti élmény művészi átdolgozása, vagyis a szublimáció képes az eredeti tartalmat enyhíteni és elviselhetővé, kifejezhetővé tenni.

Az így testet öltött élmény kezelhetővé válik, művészi értékkel pedig az ruházza fel, hogy mások számára is befogadhatóvá és élvezhetővé válik. Wilhelm Stekel szerint az alkotás és a lelki zavarok hasonló természetűek, ebből kifolyólag az alkotási folyamat egyfajta öngyógyításként is értelmezhető, a művész saját maga gyógyítójává válhat. Ismerve Csáth Géza élettörténetét és gyermekkori veszteségélményeit, illetve a novelláiban gyakran felbukkanó témákat, kirajzolódik, hogy édesanyja elveszítésének feldolgozatlansága végig ott munkál a mélyben.

A patológiás feltételek és az alkotási folyamat egészét tekintve felmerül a kérdés, vajon a kreatív energiák egy egészséges személyiségrészből erednek, vagy az alkotás tartja fenn az egyensúlyi állapotot. A jelenségre feltehetően a cirkuláris okság adhat magyarázatot, a traumatikus élmények feldolgozásához ugyanis elengedhetetlen a szimbolizációs képesség és a kreatív potenciál, amely segítségével az élmény átdolgozhatóvá válik.