Hogyan válik valaki jó „lélekorvossá”, szakemberré? Hogyan kezeljük az egyik legsúlyosabb mentális betegséget, a disszociatív zavart? A Debreceni Egyetemen tartott kétnapos előadássorozat egy volt azok közül a konferenciák közül, melyek bővítik és mélyítik a szakemberek gyakorlati tudását. A jó terapeuta sem fán terem: a jelenlévők a terapeuták klienseiről készült videók segítségével, konkrét interakciókat elemezve válhattak részeseivé Onno van der Hart és Suzette Boon munkásságának, mely lehetőséget teremtett a disszociatív zavar mélyebb megértésére. A Komplex trauma-eredetű disszociáció: diagnosztizálás és kezelés című konferencián jártunk. Tudósításunk.
Az ESTD (European Society for Trauma and Dissociaton) első magyarországi konferenciáján prof. dr. Onno van der Hart és dr. Suzette Boon, a disszociatív zavar szakértői mutatták be a hosszú évek munkájának gyümölcsét. Előadásukban arról beszéltek, hogyan kell diagnosztizálni a komplex trauma-eredetű disszociációt, illetve hogyan néz ki a kezelése, a vele való terápiás munka.
Mit takar a disszociáció?
Mikor szétszakad a lelkünk… mármint szó szerint. Ugyanis Liotti (2009) alapján a disszociáció integrációs hiba. A mentális egészség definíciója szerint az egészséges személy magasan integrált személyiséget takar, aki képes tapasztalatait, életeseményeit és érzéseit egyetlen személyiségben egyesíteni. Ehhez képest a trauma-eredetű disszociáció az egyén személyiségének megosztottságát jelenti.
A személyiség integráltsága határozza meg és szabályozza az egyén jellegzetes mentális és viselkedéses tevékenységeit. A disszociatív zavar esetében a trauma vagy traumák sora által töréspontok jelennek meg. A túlélők ezt így fejezik ki:
„Úgy éreztem, darabjaimra hullok.” „Önmagam mellett álltam.”
Megváltozik a viselkedés és a gondolkodásmód: a személy „lekapcsol”, képtelen elviselni a létét, létezését fenyegető traumát.
Ezeket a megtapasztalásokat pedig sokszor amnézia követi, s csak évekkel vagy évtizedekkel később képesek a túlélők felidézni a traumatikus emlékeket – sok esetben pszichológus vagy pszichiáter segítségével.
Hogyan törik szét a személyiség?
A fájdalmas emlékek úgy élhetőek túl, ha a személy elnyomja, önmagán kívülre – a távolba helyezi azokat. Maga a trauma megosztottságot generál: létrejön két vagy több elégtelenül integrált, de rendkívül stabil alrendszer. Ezeknek az alrendszereknek funkcióik vannak, és szubjektumként élik meg önmagukat, azaz öntudattal rendelkeznek; mint Onno van der Hart páciense is, akinél a „Day-child” (nappali gyermek) nem bírta elviselni az éjszaka történő abúzusokat, így a „Night-child” (éjjeli gyermek) védte meg. A disszociatív zavarban szenvedő személy ugyanis fóbiásan igyekszik elkerülni a traumatikus emlékeket, akár azt az árat is megfizetve, hogy a személyisége kettétörik, és az „éjjeli gyermeket” hívja életre, aki képes elviselni a traumát, aki hibáztatható mindenért, hogy a „nappali gyermek” közel hétköznapi életet élhessen. Utóbbi a traumát elkerülő rész, a „látszólag normális”, aki képes a mindennapi életben funkcionálni (ANP: Apparently Normal Part). A „Night-child” a traumához fixált rész, a személyiség érzelmi része (EP: Emotional Part), aki maladaptív módon védekezik, aki benne ragad a traumában.
A részek önállóan működnek, az ANP képes kötődni, játszani, szexuális kapcsolatot létesíteni, míg az EP, a trauma állapotában ragadt rész pedig főként a védekezésért felelős. Amint úgy érzékeli, hogy egy inger a traumához hasonlítható, aktiválja ugyanazt a védekezési módot (lefagyást, összeomlást, önmegadást vagy menekülést stb.), amit a trauma idején használt.
A részek azonban legtöbbször nem tudnak egymásról,
igyekeznek a felépített megosztottságot fenntartani, nehogy összeomoljon a rendszer. Ebbe rengeteg energiát fektet az ANP, ezért hamar kimerül. Ekkor lép előre az EP, sokszor súlyos károkat okozva: míg a „gyermek” tombol, a személy disszociatív állapotban ragad, s nem emlékszik arra a néhány percre, órára vagy akár napra, amíg az EP-nél volt az irányítás. Sokan így veszítik el a munkahelyüket is.
Örök traumában élve – a kimozdító terápiás munka
A terapeuták kiemelték: nem különböző személyiségekről, hanem ugyanazon személyiség különböző részeiről beszélünk. Ezt hangsúlyozva a személynek is könnyebb azokat integrálni.
A terápia célja elsősorban nem a traumatizált személyiségrész „eltüntetése”,
hanem a fokozatos realizálás, a részek kommunikálásának kialakítása egymással, és a realitás felé orientálódás. Ehhez a személyiségnek adaptív énvédő technikák elsajátítására van szüksége, hogy megszűnhessen az öndestrukció, és a személy egészséges én-határokat állíthasson fel.
„Terapeuták, vigyázzatok magatokra!” – üzeni Suzette Boon
Fontosak a szünetek, fontos, hogy odafigyeljünk önmagunkra. Boon szerint azt hangsúlyozzuk, hogy az egészség fontos, de olykor ezzel inkonzisztensen cselekszünk. Gondolkozzunk el azon, hogy milyen példát mutatunk! Elengedhetetlen ugyanis a kikapcsolódás, a töltekezés, hogy minden nap újult erővel tudjunk foglalkozni a traumák túlélőivel.
„Have fun after work!”
– zárta mondandóját derűsen a szakértő, ezzel valóban megtestesítve a hiteles terapeutát, aki példakép lehet az összes segítő szakember számára.
