Milyen egy igazi vezető? J. K. Rowling megmondja!

Harry Potter világa számtalan eltérő módon értelmezve lett már. Nem véletlenül! A hét kötetből álló regény majd minden elemét érdemes lélektani szempontból is megvizsgálni kicsit. Ismerkedjünk meg ezúttal Rowling vezetőkről és magáról a vezetésről alkotott véleményével, amely az írónő két ikonikus szereplőjének: Albus Dumbledore-nak és Dolores Umbridge-nek a személyében öltött testet. Miért volt sikeres Dumbledore? Miért bukott el Umbridge? Cikkünkből kiderül.

A szociálpszichológia terén French és Raven gyűjtötték össze az emberi hatalom legalapvetőbb típusait – jobban mondva forrásait. A kutatópáros elsősorban arra törekedett, hogy megkülönböztesse és logikus egységekbe rendezze azokat a tényezőket, amelyek egyikének vagy másikának a birtokában tényleges vezetővé emelkedhet valaki mások szemében. A pszichológusok ugyanakkor arra is kitértek, hogy mi lehet az egyes hatalmi források hosszú távú következménye. A vezetés ugyanis egyfajta szerepként is értelmezhető, amelyet mi, „színészek” jól és rosszul is alakíthatunk, s amely éppen ezért

hiteles és hiteltelen egyaránt lehet! A hatásairól már nem is beszélve…

Na de mik a hatalom legfőbb típusai? Miért váltanak ki tiszteletet, engedelmeskedést vagy épp ellenállást belőlünk az azokat birtokló személyek irányába? Hogyan hatnak ránk, és mik lehetnek a mellékhatásaik? Miért lesz valakiből sikeres, másból pedig bukott vezér? Ezekre a kérdésekre nemcsak French és Raven kerestek válaszokat, hanem J. K. Rowling is. Vessünk hát egy pillantást a varázslók és boszorkányok világára, s azon keresztül értelmezzük a vezetés egyik legfontosabb elméletét! Meg fogunk lepődni, hogy milyen sok köztük az egyezés.

Umbridge: törvénykezés, jutalmazás és büntetés

Dolores Jane Umbridge az ötödik Harry Potter kötetben tűnik fel a színen, s szinte azonnal ellenszenvet (sőt undort) vált ki belőlünk. Általános népszerűtlensége ellenére azonban a „főinspektor” szép lassan mégiscsak a Roxfort élére küzdi fel magát, ahol aztán egy valóságos diktatúrát igyekszik kiépíteni. Habár a tanárok és a diákok valamelyest elismerik a hatalmát és engedelmeskednek neki, valójában egyáltalán nem tisztelik őt – sokkal inkább viszolyognak tőle, lázadoznak ellene. Nincs meg tehát köztük az a valódi, mély elköteleződésen és kölcsönös megbecsülésen alapuló „vezető-vezetett viszony”. Umbridge hatalma ennélfogva mindvégig rendkívül instabil és törékeny, mondhatni illuzórikus.

„Mégis miért?” – tehetjük fel a kérdést. A válasz a főinspektor által alkalmazott (korábban pedig már French és Raven által is beazonosított) vezetői eszközökben keresendő. Umbridge ugyanis kizárólag három befolyásolási módszerrel él: a legitim, a megerősítő és a kényszerítő hatalommal. Mindezek közül a legitim, vagyis a törvényes hatalom a főinspektor legfőbb támasza. Umbridge elvégre professzorként, pontosabban a Mágiaügyi Minisztérium küldöttjeként érkezik az iskolába, ahol aztán a különféle „oktatásügyi rendeletei” révén jut egyre magasabb pozíciókba. A törvényes hatalom lényege márpedig pontosan ez: a kinevezés, a titulus, a rang. Egy legitim vezetőnek pusztán azért engedelmeskedünk, mert a hivatalos szabályok egyszerűen azt diktálják nekünk – nem azért, mert szeretjük és tiszteljük.

Az efféle vezéreknek valójában nincs tartós befolyásuk felettünk!

A törvényes hatalom mindazonáltal két másik erőforrással is gyakran együtt jár. E kettő közül a megerősítő vagy jutalmazó hatalom a kevésbé veszélyes. Annak lényege ugyanis az, hogy a vezető anyagi és/vagy szellemi „ajándékokkal” elégíti ki az őt körülvevő emberek vágyait, ily módon egyfajta cserekapcsolatba kényszeríti őket. „Kövess engem, mert busásan megjutalmazlak érte!” – vallják az efféle vezérek. Umbridge maga is számtalanszor él ezzel az eszközzel. A szolgálataiért cserébe megengedi például Fricsnek, hogy ismét testi fenyítést alkalmazzon a „rendetlen” diákok megnevelésére – pontosan tudja ugyanis, hogy a gondnok legnagyobb álmát váltja ezáltal valóra. S, hogy mi a baj az ilyen viselkedéssel? Leginkább az, hogy rendkívül felszínes, a hatása pedig meglehetősen tünékeny. Tudniillik addig van csak ereje, amíg a vezető képes megjutalmazni a követőket. Amint kifogy a tarsolya, mások engedelmeskedésének is oda!

Hasonló a helyzet a kényszerítő vagy büntető hatalommal is. A vezér ebben az esetben nem értékes jutalmakat képes kiosztani és visszavonni, hanem súlyos büntetéseket kilátásba helyezni és megvalósítani. „Kövess engem, vagy keservesen megbánod!” – hangzik a despoták és a diktátorok jelmondata. Umbridge sem szerénykedik a zsarolás, a megfélemlítés és a fizikai agresszió válogatott eszközeivel. Arra kényszeríti a tanulókat, hogy a saját vérükkel körmöljenek le bizonyos mondatokat, nyilvános felmondással szégyeníti meg Trelawney professzort, többedmagával támad rá Hagridra az éj leple alatt, s még sorolhatnánk. Mindezen körülmények között látszólag engedelmeskednek ugyan az emberek, valójában azonban mindvégig ellenállnak: gyűjtik az erejüket, titkon szervezkednek, s csak arra várnak, hogy a hatalom a legkisebb jelét mutassa a gyengeségnek. Akkor ugyanis fellázadnak ellene…

Dumbledore: szakértelem és példamutatás

Láthattuk, hogy a főinspektor vezetési módszerei még a látszólagos erejük és keménységük ellenére is meglehetősen gyengének és sikertelennek bizonyultak. Pontosan úgy, ahogyan azt French és Raven is megjósolta. A legitim, a megerősítő és a kényszerítő hatalmak azt éreztetik ugyanis az emberekkel, hogy egy külső, hideg és megfellebbezhetetlen erő igyekszik mindenféle dologra rávenni őket. Aligha meglepő, hogy a követők idővel egyre elégedetlenebbek, frusztráltabbak és dühösebbek lesznek. Elvégre nincs meg köztük és vezérük között az az intim és személyes kapocs, amibe szükség esetén belekapaszkodhatnak. Umbridge-nak sem voltak valódi „emberei”, csak alázatosságot mímelő bábjai – na meg persze ellenfelei. Ezért sem engedelmeskedett neki őszintén senki. Na, de akkor mégis mi teszi az igazi vezetőt? Nos, Dumbledore nagyon jól tudta erre a kérdésre a választ!

Ha alaposabban is megvizsgáljuk a Roxfort igazgatójának „munkahelyi viselkedését”, akkor azt látjuk, hogy ő lényegében sohasem alkalmazta a korábban említett eszközöket. Soha nem hivatkozott a társadalmi rangjára vagy a hivatalos jogkörére, soha nem próbálta meg ajándékozással és kivételezéssel megvesztegetni a követőit, soha nem akart fenyegetéssel és erőszakkal sakkban tartani másokat. Két dologgal élt csupán: a szakértelmével és az emberi példamutatásával. Mindez kevésnek és erőtlennek tűnhet ugyan hosszú távon, French és Raven szerint azonban sokkal meghatározóbbak, mint azt elsőre gondolnánk. Lássuk, miért!

Amint az bizonyára mindenki számára nyilvánvaló, Dumbledore sokkal több bölcs öregembernél. Olyan kiterjedésű és akkora mélységű tudással rendelkezik a varázslás terén, amely mindenkit csodálattal tölt el. Ő győzte le Grindelwaldot, ő fedezte fel a sárkányvér tizenkét felhasználási módját, és ő segített Nicolas Flamelnek is a Bölcsek Köve elkészítésében. Nyugodtan kijelenthetjük hát, hogy olyan eredményeket ért el a szakértelmének és a szorgalmának köszönhetően, amelyek miatt mások automatikusan felnéznek rá. S valóban: egy igazi vezető nem magához ragadja, hanem kiérdemli a hatalmat. Bebizonyítja, hogy olyan különleges tudással rendelkezik, amellyel odaadóan képes szolgálni a követőit. Vezetőként ettől a tényezőtől lesz igazán hiteles és megbízható valaki. Aligha véletlen, hogy Dumbledore a mágiaügyi miniszter legfőbb tanácsadója is egyben.

A kompetens vagy szakértői hatalomnál azonban sokszor jóval többet nyom a latban a referens vagy vonatkoztatási hatalom. French és Raven szerint ugyanis annak megléte esetén a vezető követendő példaképpé nemesedik mások szemében – az erkölcsi tartása, a személyes karizmája vagy épp az emberi értékrendje által. Mindenki olyan szeretne lenni, mint ő, éppen ezért tanulmányozzák a viselkedését, elemzik a nézeteit, minősítik a modorát. „Kövess engem, ha úgy érzed, hogy méltó vagyok rá!” – foglalhatjuk össze röviden az efféle vezetés filozófiáját. Ez volt tulajdonképp Dumbledore sikerének is a titka. Ő Umbridge-dzsel ellentétben nem elvárta, hanem kivívta mások elismerését és bizalmát, amit aztán nem kihasználni, hanem viszonozni próbált. Ezért is követték őt oly sokan (az iskolán belül és kívül is).

Na de mégis mi ennek a pontos háttérmechanizmusa?

French és Raven szerint egy kompetens vagy egy referens hatalommal találkozva nem érzünk külső kényszert az azt birtokló egyén szolgálatára. Szép lassan interiorizáljuk, vagyis a magunkévá tesszük inkább az illető értékeit és normáit, s szinte észrevétlenül kezdjük el követni azokat. Mivel az efféle vezérek viselkedésmódja már eleve kívánatos a számunkra, így aligha okoz problémát alkalmazkodnunk hozzájuk és adnunk a szavukra. A velük való identifikálódási, vagyis azonosulási vágyunknak hála ugyanakkor mindez igen hosszú távon fennmaradhat, ilyenkor elvégre nem külső elvárásoknak, hanem belsővé tett sztenderdeknek igyekszünk megfelelni – még akkor is, ha a hatalom forrása épp távol van! Harry is számtalanszor gondolt arra, hogy egy-egy morális dilemma kapcsán Dumbledore vajon mit tett volna. A fejében mindörökre megőrződött egykori igazgatójának emberideálja.

French és Raven ezen elméletét mindazonáltal mesterien foglalta össze az ókori filozófus, Lao-Ce is:

„A vezető akkor jó, ha az emberek észre sem veszik,

kevésbé jó, ha már szolgálják és éljenzik,

és a legrosszabb, ha már megvetik.”