Évente egyre több költözik külföldre egy félévre azért, hogy tanuljon és tapasztalatot szerezzen. Erre az időszakra legtöbben csodálatos élményként tekintenek vissza. Az ismerőstől az ismeretlen felé fordulás kimozdít a komfortzónából és leszámol az előítéletekkel. Ám egy tanulmányi félév gyorsan elszáll, egy bizonyos idő után az utazóknak vissza kell térniük szeretett szülőföldjükre. A visszatérők ilyenkor azonban mégsem a „mindenhol jó, de a legjobb otthon” érzést élik át, inkább lehangoltságot, irritabilitást és magányosságot tapasztalnak. Hogy miért is alakul ez így, arra a következő elmélet szolgálhat válaszul.

A fordított kultúrsokk elmélete (reversed cultural shock) szerint hosszabb külföldön tartózkodás után újra kell tanulnunk a saját kultúránkhoz való alkalmazkodást, és ez a folyamat egy sor érzelmi változással jár. Az alkalmazkodás azért különösen nehéz, mert nem számolunk vele, hogy mi magunk is változtunk. Noha a hazaköltözéshez köthető élmények szubjektívek és egyediek, a hazaköltözés után megélt érzelmek mégis hasonló mintázatot mutatnak. Ez a mintázat megegyezik azzal, amit új kultúrával való találkozásnál élünk át. Ezért, hogy megértsük a folyamatot, elsőként a kultúrsokk kialakulását kell áttekintenünk. Ha valaki hosszabb időt tölt külföldön, lehetőséget kap arra, hogy ne csak a turista szemén keresztül, hanem az adott ország vérkeringésébe bekapcsolódva szerezzen élményeket. Az adaptációs folyamat érzelmi változásokkal is jár, melyet Oberg kultúrsokk elmélete négy szakaszra oszt.

Új kultúrába érkezve a meglévő sémáink alapján próbálunk tájékozódni, amikről gyorsan kiderül, hogy egy új országban kevéssé hatásosak. A nyomok, jelek és íratlan szabályok, amelyek alapján a mindennapjainkban eligazodunk, máshol lesznek, mást mutatnak, így nagy figyelmet kell fordítanunk a tájékozódásra. Hogyan üdvözöljük egymást? Mikor és hogyan adunk borravalót? Mikor fogadjuk el, mikor utasítsunk vissza meghívásokat? Mikor legyünk komolyak, mivel lehet viccelni? Ezekre a kérdésekre a válasz mind az adott ország szokásaiban gyökerezik, melyet időbe telik kitapasztalni, megtanulni, hiszen országonként teljesen eltérőek lehetnek. Magyarországon kézfogással üdvözöljük az idegeket, Portugáliában azonban a két puszi a megszokott, és furcsán néznek ránk, ha az ellenkezőjével próbálkozunk.

Oberg 1960-ban leírt elméletében egy U alakú görbéhez hasonlította a külföldön töltött első pár hónap érzelmi változásait.

Az új kultúrával való találkozás első hat hetét nászutas fázisnak nevezte el. Ezt az időt felfokozott, eufórikus hangulat jellemzi. Minden inger felerősödik, és magával ragad a sok új élmény, szokatlan látvány és újonnan ismertté vált szokások. Minden érdekesnek és egzotikusnak tűnik. Nagyon jól elbeszélgetünk ismeretlenekkel, mindenkit sokkal kedvesebbnek és barátságosabbnak látunk. Olyan, mintha a föld felett lebegnénk. Fontos megjegyezni, hogy a szakaszok intenzitása és hosszúsága egyénenként eltérhet. Illetve az is előfordulhat, hogy a nászutas fázis kimarad, ha olyan kultúrába érezünk, amit már jól ismerünk.

Ezt a kultúrsokk fázis követi, mely akkor jelentkezik, amikor a megérkezés izgalmai és újdonságai után elkezdjük élni mindennapi életünket, elkezdünk órákra járni, lesznek felelősségeink, mint beadandók írása, lakbér fizetése. Az addig idealizált képünk elkezd közeledni a valósághoz, ráadásul a mindennapi problémáinkat esetleg nehezebben tudjuk megoldani a nyelv és a szokások hiányos ismerete miatt. A mindennapi életből fakadó nehézségek frusztrációt, ingerültséget, honvágyat és depresszív hangulatot eredményezhetnek.

A harmadik, alkalmazkodási fázisban, az új kultúrával való minél közelebbi megismerkedés következtében csökken a stressz és a hangulat visszaáll a normális szintre.

Az kulturális adaptáció negyedik fázisa a mester fázis, melyet csak azok érnek el, akik több évig tartózkodnak az új országban, kialakul a kettős identitásuk, felveszik a társadalom szokásait, ami biztonságérzéssel töltik el őket.

További figyelemre méltó megfigyelés, hogy ez a folyamat nemcsak az új kultúrával való találkozás során megy végbe, hanem a visszaköltözés után, a saját kultúránkhoz is meg kell tanulnunk újra alkalmazkodni.

A másik országban való sikeres élet érdekében felvesszük az adott ország, közösség szokásait, életformáját ezek a hazaköltözés után nem tűnnek el nyomtalanul. Hazatéréskor szembesülünk azzal, hogy ami a fogadó országban teljesen normálisnak számított, ezért észrevétlenül a szokásaink részévé vált, az anyaországunkban furcsának számít. Például Portugáliában a megbeszélt időponthoz képest fél óra késés teljesen elfogadható, még az egyetemi órák is legalább tizenöt perc késéssel kezdőnek, ám ha valaki a Magyarországra visszaköltözés után még mindig ehhez a ritmushoz tartja magát, könnyen magára haragíthat néhány barátot.

Hazatérésünk után bizony újra áteshetünk a kultúrsokk szakaszain, ezt a jelenséget fordított kultúrsokknak nevezte el Gullahorn és Gullahorn.

A hazatérés utáni „nászutas fázisban” családunk és barátaink ünneplik, hogy hazatértünk. A figyelem középpontjába kerülünk, sokan érdeklődnek kinti élményeinkről, mi pedig élvezettel mesélünk róluk.

A kezdeti feldobottság után azonban feltűnik, hogy nem teljesen oda érkeztünk haza, mint ahonnan elindultunk. A környezet máshogy reagál ránk, mint korábban, legalábbis nekünk úgy tűnik. Ez a folyamat negatív érzelmekkel jár együtt. Ebben a szakaszban szembesülünk a változásokkal, amiken mi magunk keresztül mentünk. Máshogy tekintünk az otthoni szokásainkra, és lesznek olyan külföldön felvett szokások, amiket megtartanánk, de itthoni társas interakciók szabályait áthágnánk vele. Például Portugáliában, a boltban a kasszáknál a vásárlók váltanak néhány szót az eladóval – ami egyébként nagyon meglassítja a kiszolgálást –, ezt ott türelmesen kivárják, mivel így szokás, nem háborognak miatta az vásárlók, ám ha ezt Magyarországon csinálja valaki, arra úgy tekintünk, hogy feltartja a sort, figyelmetlen a többi siető vevővel szemben. A fordított kultúrsokk fázisban frusztráltnak, mérgesnek és magányosnak érezhetjük magunkat, mert bár tudunk mesélni az élményeinkről, mégsem tudjuk teljesen megosztani az otthoni környezetünkkel. Barátaink és családtagjaink már egyszer meghallgatták a történeteiket, amiknek mi még korán sem értünk a végére, hiszen minden élethelyzetre van egy vicces erasmusos sztorink,  de ezekhez ők nem tudnak kötődni úgy, mint mi, hiszen nem ugyanazt mondják nekik a történetekben szereplő helyek, személyek. Nem értik, hogyan változtunk, mit éltünk át. Ebben a szakaszban nézünk szembe vele, hogy most már tényleg hazaértünk és egyelőre nincs visszaút. Hiányozni fognak a fogadó ország szokásai, a kinti barátok. Erre a szakaszra jellemző az is, hogy elkezdjük tervezni a következő utunkat.  Az idő azonban szerencsére mellettünk áll a diszkomfort leküzdése ellen folytatott harcban.

Minél több idő telik el a hazatérés után, annál ügyesebben fogjuk tudni összehangolni az új élményeinket a régi életünkkel és

idővel a negatív érzések is megszűnnek.

Végül a külföldön szerzett élmények, tapasztalatok beleépülnek a mindennapi életbe, hogy gazdagítsák azt.

Források:

Oberg, K. (1960). Cultural shock: Adjustment to new cultural environments. Practical anthropology, 7(4), 177-182.

Gullahorn, J. T., & Gullahorn, J. E. (1963). An extension of the U‐curve hypothesis. Journal of social issues, 19(3), 33-47.