Mindenkivel előfordul néha, hogy összezörren a párjával, nem ért egyet az anyósával a karácsony megünneplését illetően, vagy a munkában van összetűzése egy kolléganőjével, aki mindig kifut az időből, ezzel hátráltatva mások munkáját. Természetes, hogy ilyenkor szeretnénk megosztani véleményünket, és kifejezni nemtetszésünket a dologgal kapcsolatban. Nem mindegy azonban, hogy ezt milyen módon tesszük meg.
Ahogy másoknak is, nekünk is vannak szükségleteink, véleményünk, érzéseink. És szintén ugyanúgy mint másoknak, nekünk is jólesik, ha mások erre odafigyelnek, elfogadják és tiszteletben tartják azokat.
Természetesen ehhez sokszor elengedhetetlen, hogy ezt mi is kölcsönösen megtegyük a másik számára.
Ha mi nem tartjuk tiszteletben mások gondolatait, érzéseit, akkor nagy rá az esély, hogy mások sem fogják a mieinket,
és kisebb harc fog folyni a saját érdekünk képviseléséért, ami általában a konfliktusok többségének az alapjául szolgál. De hogyan harcolhatnánk saját érdekeinkért, anélkül, hogy másokét háttérbe szorítanánk? Pontosan erre ad lehetőséget az asszertív kommunikáció.
Az asszertív kommunikáció lényege, hogy:
- kiálljunk a véleményünkért és magunkért
- őszintén kommunikáljuk az érzéseinket és a véleményünket
- kompromisszumképesek legyünk
- és mindeközben a másik érzéseit se szorítsuk háttérbe
Amikor nem sikerül asszertíven kommunikálnunk
Játszunk egy kis gondolatjátékot. Tegyük fel, hogy van egy számunkra kedves barátnő, akivel ritkán tudunk csak találkozni, és általában akkor is mindig sokat késik. Ez nekünk nyílvánvalóan rosszulesik, hiszen azt érezzük, hogy nem tartja fontosnak az időnket, esetleg kétségeink támadhatnak, miszerint nincs is kedve hozzánk. Ma estére megbeszéltünk egy vacsorát ezzel a barátnőnkkel, már nagyon vártuk, és ma is késett 20 percet. Hogyan reagálnánk ebben a helyzetben?
Ha csendben elfogadnánk, és továbblépnénk, mondván, biztos dolga volt vagy csak túlreagáljuk, akkor a paszzív kommunikáció hibájába esnénk, mely szerint nem fejezzük ki se az érzéseinket, se a vágyainkat. Ezzel jó esélyünk van a belső feszültségre, és sohasem fogjuk azt érezni, hogy megoldódik a probléma, csak gyűlnek bennünk a rossz érzések.
Ha nekitámadunk, hogy mégis miért késett el, hiszen már milyen régen megbeszéltük, és már elegünk van, hogy mindig ez történik és ránk soha sincs ideje, akkor az agresszív kommunikációt választottuk. Ez a reakció szintén nem lesz hatékony, hiszen a másik érzéseinek és gondolatainak nem engedtünk teret, nem volt módunk meghallgatni őt. Így a másik haragot érezhet, és már ki is alakul a konfliktus, ahol mindenki a saját igazáért próbál küzdeni.
Ha úgy próbáljuk a másik tudatára hozni, hogy nekünk ez rosszulesik, hogy cinikus megjegyzéseket, esetleg utalásokat teszünk, akkor a passzív-agresszív kommunikációs stílust választjuk, mely talán a legrosszabb eshetőség. Így a másik nem tud mit kezdeni érzéseinkkel, hiszen azt nem kommunikáljuk felé, de feszültséget és frusztrációt kelt benne az, hogy érzi, valami nincs rendben.
Akkor mégis hogyan kéne reagálnunk?
Hiszen dühösek és szomorúak vagyunk, amivel mindenképpen szeretnénk kezdeni valamit.
Az asszertivitás alapja a kölcsönös tisztelet és az őszinte kommunikáció.
Fontos, hogy csak saját magunk nevében beszéljünk úgynevezett “én-üzenetek” formájában. A másik érzéseit és viselkedésének okát nem tudhatjuk biztosan, ne feltételezzünk semmit, hiszen emiatt gyakran félresiklik a kommunikáció. Ne vádaskodjunk, és semmiképpen se várjuk el a másiktól a gondolatolvasás képességét.
Azt fogalmazzuk meg, hogy:
- szerintünk mi a probléma
- nekünk ez hogy esik, mit vált ki belőlünk
- hogyan tudnánk ezt közösen megoldani
Sokszor a passzív kommunikációt alkalmazók félnek az érzelmi reakcióktól, ami azután érheti őket, hogyha elmondják a problémájukat, de az első szabály, hogy egyenlőek vagyunk, és egyenlő mértékben tiszteljük egymást. El kelll fogadnunk, hogy a másik érzelmi reakciója nem a mi felelősségünk (amennyiben tisztelettel beszéltünk vele), és tisztelnünk kell magunkat is annyira, hogy ha valami rosszul esik, akkor azt megosztjuk a másikkal.
A megoldásorientált viselkedés elengedhetetlen.
Sokszor az is megoldás ugyan, ha kifejezzük érzéseinket, de előfordulhatnak olyan helyzetek is, melyekre közös megoldást kell alkotni. Ajánljuk fel segítségünket a megoldás érdekében, legyünk kompromisszumkészek.
Fontos, hogy ne támadjunk a másikra, értessük meg vele, hogy értjük őt és elfogadjuk, hogy az ő szükségletei is épp annyira fontosak, mint a mieink. De jelezzük felé a mi szükségleteinket is.
Ehhez természetesen elengedhetetlen, hogy pontosan ismerjük vágyainkat, tudjuk azt, hogy mit szeretnénk, ne a másiknak kelljen azokat kitalálnia.
Figyeljünk azonban arra, hogy ha túl konkrét szükségletet fogalmazunk meg, akkor kisebb a valószínűsége, hogy a másik azt teljesíteni tudja (például: „Szeretnék ma elmenni veled vacsorázni!”). Ezesetben lehetséges, hogy a másiknak pont programja van estére, és nem tudja ezt teljesíteni. Azonban több lehetőséget tudunk adni a másiknak, ha általános szükségleteket közvetítünk felé (például: „Szeretnék a héten eltölteni veled egy kis időt, hogy beszélgessünk. Elmehetnénk enni valamelyik nap közösen”). Így megadjuk az esélyt arra, hogy megbeszélhessük, ki mikor ér rá, és mit szeretne. Ahhoz tehát, hogy hatékony legyen a kommunikáció, ismernünk kell kell a saját általános szükségleteinket.
De mik is azok a szükségletek?
Nincs egy általános szükségletdefiníció, azonban van pár meghatározás, ami megpróbálja körülírni azt:
- “Olyan feszültség az organizmusokban, amely túléléshez, jólléthez vagy személyes kiteljesedéshez szükséges dolog nélkülözéséből fakad.” (VandenBos, Gary R., 2015)
- “Viszonylag állandó egyéni jellemzők, amelyek aktiválják, irányítják és kiválasztják a viselkedést a környezetben fennálló lehetőségek és a korlátok közegében.” (McClelland, 1984)
Egy új modell szerint: “Olyan egyénre jellemző energetikai elvek, amelyek egységes rendszerbe szervezik az egyén biológiai, társas és pszichés folyamatait, tudatosan vagy tudattalanul alakítva a beérkező (figyelem, észlelés, érzékelés, intuíció), és a kimenő (érzelmek, gondolkodás, viselkedés) információkat.” (K. Tamás, 2017). Ez a katalízis modell, ami szükségletek listájából áll, melyek 6+1 csoportba vannak beosztva. A modell szerint az érzelmek a szükségletekhez kapcsolhatók. Így ha van egy szükségletünk, ami kielégül, azt pozitív érzelemként éljük meg, és ha nem elégül ki, azok negatív érzelmeket eredményeznek.
Azért is nagyon fontos ismerni a szükségleteinket, és felismerni az érzelmeinket, mert így ha "összeáll a kép" a vágyainkról, akkor sokkal könnyebben tudjuk azokat mások felé is jelezni. Alapszükségleteink jogosak, és ezekért ki kell tudnunk állni. Ha úgy tudunk kiállni értük, hogy ezzel a másik ember alapszükségleteinek a meglétét nem korlátozzuk, akkor asszertíven tudunk eljárni.
Felhasznált irodalom:
McClelland, D. C. (1984). Motives, Personality, and Society: Selected Papers. New York: Praeger.
Tamás, K. (2017). Katalízis. Egy általános motivációs elmélet fejlesztése. Szegedi Tudományegyetem.
VandenBos, G. R. (Ed.). (2007). APA Dictionary of Psychology. American Psychological Association.
https://betterbelieveit.net/9-helpful-assertive-communication-examples/
