Mit gondol a pszichológia, mi lehet a hosszú és tartalmas élet záloga?

Van egy sziget az olasz partok közelében, ahol hatszor gyakrabban találkozhatunk száz év felettiekkel, mint az ország szárazföldi részein. Ez Szardínia szigete. Ha pedig az Egyesült Államok statisztikáival hasonlítjuk össze ezt a számot, tízszer annyi jó egészségnek örvendő idős él itt, mint az államokban. De vajon mi tartja őket fitten? A tengerparti klíma, az olasz konyha, a mediterrán életstílus vagy a pozitív gondolkodás ajándékozza meg a szigeten élőket ilyen hosszú élettel? A kutatások egészen másra utalnak.

Szardínia szigetén tehát sokkal többen élik meg a századik születésnapjukat, mint a világ más tájain, különösen a fejlett országokban. Sőt, gyakran még bőven a százat is túlélik a szigetlakók. Ráadásul még egy érdekes anomália kapcsolódik a területhez. A fejlett világban a

nők átlagosan hat-nyolc évvel tovább élnek a férfiaknál.

Egy 2015-ben publikált tanulmány szerint pedig a férfiak bármely életkorban kétszer nagyobb eséllyel haláloznak el, mit a nők. Szardínia szigetén azonban nem találkozhatunk ezzel a tendenciával. Itt a férfiak is annyit élnek, mint a nők.

Ami rajtunk múlik, és ami nem

Susan Pinker kanadai klinikai pszichológus érdeklődését olyannyira felkeltette ez a jelenség, hogy kutatásba kezdett. Eldöntötte, hogy átfogó vizsgálatot végez, hogy felderítse, mi különböztetheti meg az itt élő embereket másoktól. Megvizsgálta a helyi körülményeket, a szokásokat, a lakosok genetikai profilját és életmódját. Minden adatot begyűjtött, amihez csak hozzáférést biztosítottak neki. Az első jelentős eredménye az volt, hogy megállapította:

a gének csupán huszonöt százalékban magyarázzák a hosszú életet.

A maradék hetvenöt százalék egyértelműen az életstílusból ered. Akkor most térjünk is át erre a részre, hiszen ez az, amire befolyásunk van.

Szűk utcák, közeli szomszédok

Pinker először a sziget felépítését vizsgálta meg, a helyiek életterét. Szardínia települései pont olyanok, ahogyan a mediterrán falvakat képzeljük. Kanyargó szűk utcák. A házak olyan közel állnak egymáshoz, hogy még gyalog is alig fér el közöttük egy ember, szóval autókat ne is keressünk. A falvak központja a piactér és a templom. Nincsenek nagy távolságok. A várostervezésnek itt még nyoma sincsen, ezt a szerkezetet az egymásrautaltság alakította ki. Egy ilyen településen nem lehetséges úgy élni, hogy ne ismerjük a szomszédunkat. A helyiek mind ismerik egymást. A lakókörnyezet tehát elősegíti a társadalmi kohézió megszilárdulását. Ennek pedig fontos eleme az idegenekkel szembeni óvatosság is. Kedvesek és nyitottak másokkal, de életük legfontosabb szeletét a hozzájuk igazán közel állókkal osztják meg.

Gondoskodás

A pszichológusnő ezután az emberek személyiségét kezdte kutatni. Felkereste a sziget száz évnél idősebb lakosait, majd mindegyikükkel interjút készített. Eközben viszont számára szokatlan dologra lett figyelmes. Minden idős ember házában gyerekzsivajba és konyhapartikba futott. Nem volt olyan, hogy az életük őszén tartó személyek körül ne lett volna ott a család. Ha pedig őket kérdezte az áldozatvállalásukról, nem is értették a kérdést. Az egyik interjúalany, Giovanni bácsi unokahúga így fogalmazott: „Egyszerűen nem érti, igaz? Örömmel viselem gondját. Számomra ez óriási kiváltság. Ez a családi örökségem.” Ezen a szigeten tehát

nem ismerik az időskori elmagányosodást.

Az embereket egész életükben körülveszi – az általában elég népes – családjuk. Talán már sejthető is mi a kulcstényező, de nézzünk meg még egy szisztematikus kutatást!

A nyugati fejlett világban

Julianne Holt-Lunstad, a Brigham Young University kutatója ugyanezt a kérdést vizsgálta: mi lehet a hosszú élet titka? Több tízezer középkorú személyt vont be longitudinális kutatásába. Megvizsgálta az életstílusuk lehető legtöbb tényezőjét, és utána megfigyelte hogyan alakul a további életük. Évekkel később újra megkereste ezeket a személyeket, és megvizsgálta, mely tényezők csökkentik leginkább ez elhalálozási arányt. Fontos faktor volt a betegségek karban tartása, a testmozgás, a dohányzásmentes életmód, az ideális testsúly, de a közelébe sem értek a legfontosabb hatótényezőnek: a szoros kapcsolatoknak. Ezt már több kutatás is igazolta, de Holt-Lunstad vizsgálatából kibontakozott még egy érdekes eredmény. Nemcsak a szoros baráti és családi kapcsolataink, hanem

a társadalmi beilleszkedésre való képességünk is jelentős hatással van élettartamunkra.

Ez azt jelenti, hogy mennyire lépünk kapcsolatba azokkal az emberekkel, akikkel a nap folyamán találkozunk. Szóba elegyedünk a postással? Megszólítjuk a pénztárost, amíg a zsemléket számolja, bemutatkozunk az új szomszédoknak költözés után? Ezek az apró pozitív interakciók mind fontos elemei a szociális életünknek. Egy egész seregnyi neurotranszmittert szabadítanak fel, amelyek az oltáshoz hasonlóan megvédenek minket a jelenben, miközben hosszú távú hatásuk is jelentős. Általuk nő az oxitocinszint és csökken a kortizolszint. Tehát emelkedik a boldogságunk szintje és csökken az átélt stressz szintje.

Társas kapcsolat receptre

Az emberi kapcsolatoknak különleges ereje van. Ritkábban fordul elő pszichiátriai zavar azok körében, akik elégedettek szociális kapcsolataikkal. Nagyobb a túlélési esélye azoknak a mellrákos nőknek, akik nem érzik magukat magányosnak. Gyorsabban épülnek fel azok az agyvérzésen átesett betegek, akik rendszeresen járnak közösségbe. Oly sokszor halljuk, hogy az ember társas lény, és a kutatások is újra és újra bizonyítják, hogy a valahova tartozás elemi biológiai szükségletünk. A modernizáció, a nagyvárosok és a mindent elnyomó online kultúra térhódításával párhuzamosan azonban egyre magányosabbá válunk. A nagyvárosok lakosságának közel egynegyede azt állítja, hogy nincs kivel beszélgetnie. Az emberi kapcsolatok ápolását is fel kellene írni receptre.