Mit gondolnak a kliensek az olyan terápiáról, ami nem segít?

A pszichoterápia a legtöbb ember esetében hatékony segítség tud lenni, ugyanakkor be kell vallani azt is, hogy az esetek egy bizonyos hányadában nem tud segíteni, sőt, akár még káros is lehet. Egy 2015-ben született tanulmányban azoknak a klienseknek a tapasztalatait igyekeztek összegezni, akiknél nem volt kimutatható javulás a terápia hatására, vagy akár még állapotromlást is mutattak.

Andrzej Werbert és munkatársai összesen 20, egyéni vagy csoportos pszichoanalitikus terápián részt vett, azonban javulást nem mutató klienssel készítettek mélyinterjúkat. (Ezt a 20 főt egy 134 fős nagyobb csoportból válogatták ki) Tizenhét kliens esetében nem volt tapasztalható változás a tünetek tekintetében egy 22 hónapos terápiás fázist követően, hárman pedig állapotromlást mutattak. Az átlagéletkor a csoportban 22 év volt a kezelés kezdetekor, és a minta nagy részét (összesen 17 fő) nők alkották. A problémájukat tekintve változatos volt a kép: hangulat- és kapcsolati zavarok, továbbá önbevallásos személyiségzavar egyaránt megtalálható volt a résztvevők között. Az interjúkat a kezelés végén, illetve egy fél éves utánkövetés alkalmával készítették.

Egy helyben toporgás 

Az interjúkban felbukkanó egyik kulcs momentum arra vonatkozott, melyet magyarra „előrelépés nélküli erőfeszítésnek” fordíthatnánk, és egy klienstől származó megfogalmazással illusztrálhatunk:

„Amikor visszatekintek a terápiámra, elfog egy érzés, ahogyan ott ülök és beszélek, olykor fontos dolgokról is, azonban sokszor úgy tűnik, hogy csak feleslegesen futjuk a köröket.”

Ezen felül több kliens is megfogalmazta, hogy bár összességében pozitív kép élt bennük a terapeutáról, mégis úgy érezték, hogy túlságosan távolságtartó és nem eléggé elkötelezett velük szemben. Az is egy visszatérő téma volt, mely szerint

a kliensek számára nem volt teljesen világos a terápia célja, valamint az, hogy ennek az eléréséhez pontosan milyen módszereket fognak alkalmazni,

és többen arra számítottak, hogy a terápia sokkal konfrontatívabb és strukturáltabb lesz. Ez utóbbi felvetés könnyen emlékeztetheti a terapeutákat a szakirodalomban is sokszor hangsúlyozott munkaszövetség fogalmára, ami a terápiás kapcsolat egyik kulcsfontosságú komponense. Bordin szerint a munkaszövetség az, ami magába foglalja a terápiás szerződést, aminek keretében a felek megegyeznek a munka céljáról, illetve azokról a feladatokról, amik szükségesek ezen cél eléréséhez – a mélyinterjúkban épp ezt a hiányt fogalmazták meg a kliensek.

A munkaszövetség fontossága 

A kutatók annak a lehetőségét is felvetik, hogy az a 16 terapeuta, akik a javulást később nem mutató kliensekkel dolgoztak, talán túlságosan is ragaszkodtak a hagyományos pszichoanalitikus technikához (melyben a terapeuta inkább passzív és hallgatag, a jelen problémáinak gyökerét pedig a gyermekkori élményekhez köti), miközben ezeknél a klienseknél egy direktívebb, feladat- és cselekvésközpontúbb terápiás módszer hatékonyabb lehetett volna. Más kérdés, hogy a kognitív viselkedésterápiával elégedetlen kliensekről is rendelkezünk adatokkal: ők épp a nagyobb belátást és a reflektivitás hangsúlyozását hiányolták a kezelésükből, egy másik vizsgálat szerint. A tanulság tehát az, hogy a klienseket be kell vonni a terápia céljairól való gondolkodásba, illetve edukálni kell őket a terapeuta által használt módszerek mibenlétéről, és közösen kell megállapodni arról, hogy ez megfelelő-e számukra – írják a kutatók, akik azt is hozzáteszik, hogy a terapeutáknak mindig személyre szabott kezelést kell tudniuk nyújtani.

Zárásképp pedig azt az örömteli jelenséget is megosztották, hogy a vizsgált kliensek felénél a terápia vége és a féléves utánkövetés között mégis jelentősen csökkenni tudtak a tünetek, ami véleményük szerint azt mutatja, hogy a terápiában történő javulás elmaradása önmagában nem jelenti azt, hogy a tünetek mindenképpen tartósak maradnak és hosszan elhúzódnak.

Forrás: Research Digest