Mit kezdjünk az irigységgel?

Sajnos gyakori tapasztalat, hogy valaki, aki irigy ránk, keresztbe tesz, kibeszél, bánt, és ezért hajlamosak vagyunk akár saját magunkat is háttérbe tolni, hogy ezt elkerüljük. Senki nem kivétel azonban az alól sem, hogy néha, a közösségi oldalakat nézve irigykedjen egy-egy nyaralási fotó vagy előléptetés láttán. Ez olyan emberi dolog, amit ha elfogadunk, az önismeretünk fejlesztésére is használhatjuk.

A legtöbb ember igyekszik elkerülni a irigység fent említett, negatív következményeit – ezért sokszor észre sem vesszük, hogy inkább a saját érdemeinket kisebbítjük, leértékeljük magunkat azért, hogy nehogy megszóljanak, kibeszéljenek vagy ártsanak nekünk. Almási Kitti legújabb, Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvében járta körül a témát, ahol több olyan esetről is beszámol, amikor a kliensei mások irigységétől tartva hárították a bókokat, próbálták rosszabb színben feltüntetni magukat vagy kisebbíteni a sikereiket. Számunkra is ismerős lehet, hogy ha valaki például megdicséri a frizuránkat, azzal felelünk, hogy már törik a vége, vagy meg kellene mosni, ha megjegyzik, hogy milyen karcsúnak tűnünk, rávágjuk, hogy csak a fekete slankít, de az is klasszikus kifogás a ruhára adott bókra, hogy már ezer éves, régi darab.

Azért mondunk ilyeneket, mert általában sokkal fontosabb számunkra egy közösségbe való beilleszkedés, hogy a másikból ne váltsunk ki rossz érzéseket, mint az önérvényesítés. Ebben kulturális hatások is szerepet játszanak: az amerikai kultúrában például, ami individualistának számít, sokkal jobban tolerálják, ha valaki mer beszélni a sikereiről, büszkén, pozitívan nyilatkozik önmagáról – osztotta meg ezzel kapcsolatos élményét Almási Kitti a könyvben. Az elmúlt évszázad magyar történelme során inkább hátrány, mint előny volt kilógni a sorból, magunkra vonni a figyelmet, és pár generáció alatt nem lehet az ezzel kapcsolatos beidegződéseket megváltoztatni. A jelenséget megfigyelhetjük az Anyám, és más futóbolondok a családból című magyar filmben is, amely több rendszerváltáson is keresztülvezet egy család sorsának bemutatásával. Láthatjuk benne, hogy az ellenséges indulatok kiváltásához annyi is elég, hogy valaki hol dolgozott, vagy hogy szép házban lakik, hogy a következő rendszer aztán megbosszulja rajta, és megpróbálja mindezt elvenni tőle.

Miért van irigység?

Az irigység alapja a társas összehasonlítás, az egymással való versengés.

Akkor keletkezik, ha úgy érezzük, hogy valamilyen téren alulmaradtunk a másikhoz képest, és ez rossz hatással van az önértékelésünkre, kisebbrendűségi érzést kelt bennünk.

Ehhez fontos, hogy közel egy szinten legyünk azon a területen a hierarchiában, alapvetően egyenrangúnak érezzük magunkat – ilyenkor a legzavaróbb, ha a másik előnyre tesz szert. Ha úgy gondoljuk, ez nekünk is sikerülhetett volna, mi is lehetnénk az ő helyében, az indulatokat szül a másik ember irányába, őt okoljuk a saját frusztrációnkért.

Az egymással való versengés és összehasonlítás vágyat is szülhet arra, hogy minket irigyeljenek, és ezáltal próbáljuk növelni az önértékelésünket – ezt használják ki a luxusmárkák, amikor méregdrágán eladják a jókora logóval ellátott termékeiket, de megfigyelhetjük azoknál is, akik a nyaralásuk minden pillanatát megosztják a közösségi oldalukon, vagy állandóan a boldog és tökéletes párkapcsolatukról posztolnak. Hamar rájövünk azonban, hogy attól még, hogy irigyelnek, nem leszünk se jobbak, se boldogabbak, és jobban járunk, ha inkább a valódi vágyainkat követjük.

Irigység és önismeret

Az, hogy néha feltámad bennünk az irigység, teljesen természetes érzelem, de nem mindegy, hogy mit kezdünk vele: fordíthatjuk rosszindulatú kibeszélésbe, áskálódásba, de motiválhat, inspirálhat is arra, hogy többet elérjünk, jobbak legyünk. Ami pedig még fontosabb: a megértésével közelebb kerülhetünk önmagunk és vágyaink megismeréséhez. Ehhez fontos megvizsgálnunk, hogy valójában mi is az, amire irigyek vagyunk, és ez milyen hiányt tükröz. Sokszor ugyanis rájövünk, hogy valójában nem is arra vágyunk, amit irigylünk (például sok pénz, szép ruhák, drága autók és kütyük), hanem arra, ami mögötte áll: az elfogadásra, valahova tartozásra, a másik elismerésére, szeretetére.

A rossz érzéseink csökkentéséhez ne tévesszük szem elől az igazságot akkor, amikor azt vizsgáljuk, másnak mennyivel jobb hozzánk képest. Ez a közösségi média csapdája, ahol óhatatlanul is bedőlünk annak a jól megszerkesztett képnek, amit mások kommunikálnak magukról, a tökéletes családtól kezdve az álomutazásokig.

Kölcsönösen becsapjuk egymást, amikor csak az életünk legszebb pillanatait előnyösen bemutató fotókat töltünk fel, de mégis elhisszük, hogy máshol zöldebb a fű, és nem csak egy Instagram-filter miatt.

A másik gyakori illúzió, amikor valaki sikere láttán csak az eredményt vesszük figyelembe, és az oda vezető utat nem – lehet, hogy az utóbbi korántsem volt könnyű, és nem biztos, hogy felvállalnánk a vele járó áldozatokat, még akkor sem, ha a célt irigyeljük.

Ha pedig mi állunk az irigység és rosszindulat célkeresztjében, nem saját magunk elnyomása, sikereink eltitkolása a jó megoldás, hanem ha megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni azokat, akik megszólnak érte, elvitatják az eredményeinket, és olyan emberek társaságát keressük, akik mellett önmagunk lehetünk, támogatnak és tudnak velünk örülni – sokszor ez egy barátság igazi próbája, és nem az, hogy ki van mellettünk a bajban.