Mit tudnak a gyerekek a halálról, és mit mondjunk nekik, ha kérdeznek?

A gyerekek számára nem ismeretlen a halál, inkább természetes és érdekes jelenség, amiről szeretnének többet megtudni. A szülők védelmező hárításai azonban hamar nyilvánvalóvá teszik, hogy a halál tabu, ezzel pedig éppen annak teszik ki a gyereket, amitől meg akarnák óvni: a félelemnek.

Napjainkban a halál tabutémának számít. Bár tudjuk, hogy az élet része, természetessége korunk számára elveszett. Nem találkozunk vele nap mint nap, ezért személytelenné vált, elidegenedtünk és rettegni kezdtünk tőle. Negatív érzéseket (félelmet, tehetetlenséget, fájdalmat) vált ki belőlünk, amelyektől szeretnénk megvédeni magunkat, a gyerekeinket pedig még inkább. Igyekszünk tehát kerülni a témát, takargatni a hozzá fűződő érzelmeinket, esetleg kegyes hazugságokat gyártani, hogy általa megóvjuk gyerekeinket attól a diszkomfort érzéstől, amelyet a halál gondolata kivált bennünk. De vajon jól tesszük-e, hogy mellőzzük a témát? A gyerekek számára kezdetben természetes a halál, inkább érdekesnek találják, mintsem félelmet keltőnek. Szeretnék megismerni és megérteni csakúgy, mint minden mást a világban. A szülők rettegése, elzárkózása és titkolózása azonban éppen a gyerek bizonytalanságérzését növelheti, ezzel megalapozva akár a felnőttkori hozzáállást is.

A haláltudat fejlődése

Az elmúlás és a halál jelensége a gyerekek számára nem ismeretlen. Napi szinten találkoznak valamilyen formájával, akár egy elszárad falevél, vagy egy kilapult giliszta láttán, értelmezésük a kor előrehaladtával azonban folyamatosan változik. Az ezzel kapcsolatos elméletek többsége Jean Piaget kognitív fejlődéselméletét veszi alapul, miszerint a halál 

tökéletes megértéséhez elvont, fogalmi gondolkodásra van szükség, ami a 10. életév körül alakul ki.

A gyerekek azonban már korábban is foglalkoznak a halál kérdésével. Nagy Mária Ilona kutatásai szerint a 3-4 éves gyerekek nagy része anamista módon vélekedik a halálról, azaz mint az életnek egy másik, általában időszakos állapota csupán (pl. álom). Ők tehát még sokat mesélhetnek és kérdezhetnek az elhunyt visszatéréséről annak ellenére, hogy már elmondtuk a valóságot. Ezen őszinte megnyilvánulásaik persze függenek a felnőttek nyitottságától is. A 4-8 évesek már inkább megszemélyesített (perszonifikáló), képi formát adnak a halálnak, aki elaltatja, magával viszi a haldoklót. A halál visszafordíthatatlansága azonban még ekkor is értelmezhetetlen számukra. Nagyjából 10 éves korra valósul meg a realista, valódi haláltudat, azaz az egyéni élet végességéről szerzett tudás. Ahogy láthatjuk, a gyerekeket már a korai években foglalkoztatja a halál jelensége, tehát szükségük van annak megismerésére. Polcz Alaine szerint: „A halálról és a születésről a gyermek önmagát és a világot kérdezi, és saját maga próbál válaszolni abban az esetben, ha a szülő nem torlaszolja el előtte az utakat.”

Egocentrikus gondolkodásmód

A gyerekek őszintén érdeklődnek, kérdeznek és gondolkodnak a halálról mindaddig, míg nem érzik a felnőttek elutasítását. A téma és a hozzá kapcsolódó érzelmek elhessegetése azonban hamar tudatja a gyermekkel, hogy erről nem kérdezünk és nem beszélünk. Magára hagyva a kérdéseivel azonban kénytelen saját fantáziájával pótolni a világképében észlelt hézagokat, ez pedig gyakran aggasztóbb a valóságnál. A gyerekek iskoláskorukig egocentrikusan gondolkodnak, azaz mindent igyekeznek összefüggésbe hozni önmagukkal.

Amikor nem vagyunk őszinték a gyermekeinkkel, és valamilyen formában elutasítjuk a halál iránti érdeklődésüket, az számukra olyan, mintha őket utasítanánk el.

Hiába szeretnénk megóvni őket a magunk fájdalmától, érzéseink takargatása hiábavaló, hiszen csak azt tudatja számukra, hogy nem akarunk beszélni róla. A gyermekeknek márpedig szükségük van a szüleik nyitottságára és őszinteségére, különben könnyen önmagukban keresik a hibát: Anya azért olyan szomorú állandóan, mert nem vagyok elég jó? Nagyapi azért „utazott el”, mert azt mondtam, hogy utálom? Ha a nagyi nem tud felébredni, akkor ez velem és anyáékkal is megtörténhet? Egyedül maradni ezekkel a gondolatokkal már valóban rémisztő lehet, mi pedig éppen ezektől az érzésektől szeretnénk megvédeni őket. Ezért kell beszélgetni velük a kellemetlen kérdésekről is.

A gyerekek is gyászolnak. A halál és az elmúlás egyfajta veszteségérzést kelt az emberben, amelynek elfogadásához és megfelelő feldolgozásához a léleknek gyászra van szüksége. Ilyen veszteségek a gyerekeinket is érik, sőt, nálunk talán még gyakrabban is. Az egocentrikus gondolkodásuknak is köszönhetően számukra

hasonlóan komoly veszteségnek számíthat egy költözés, egy válás, de (kisgyermekkorban) még egy hajvágás, vagy ürítés is akár, mert valami olyat veszít el, ami eddig hozzá tartozott, aminek ő is része volt.

A negatív élmények elfogadásához és feldolgozásához pedig nyílt gyászra van szüksége, melynek módja nem feltétlenül egyezik meg a felnőttekével. A gyerekek még a jelenben élnek, aminek következtében kevésbé képesek beleragadni egy mély gyászhangulatba úgy, mint a felnőttek. Hangulatuk sokkal jobban igazodik a pillanatnyi körülményekhez, ez önmagában mégsem jelenti azt, hogy túl lennének a gyászon. A halállal vagy más veszteséggel kapcsolatos élményeiket újra és újra felelevenítheti valami, melynek hatására újabb gondolatok és kérdések merülhetnek fel, ezekre pedig tőlünk várják a válaszokat, ha érzik, hogy lehet. Minél kisebb egy gyerek, annál nehezebben tudja érzéseit és gondolatait megfogalmazni, ezért gyakran fordul más önkifejezési módszerhez. A gyerekek többnyire játékban, rajzban, vagy mesében jelenítik meg belső elmélkedéseiket, és még ezen belül is a maguk saját módján. A szülőktől érkező nyitottság, elfogadás és támogatás azonban ilyen esetben is fontos ahhoz, hogy merjen minket beavatni lelki vívódásaiba.

Hogyan segítsünk nekik?

A halállal kapcsolatos rideg és abszurd érzéseink hátterében komoly szerepet játszik a természetes és agresszív halálesetek egyensúlyának felborulása is. A mai gyerekek (de már a mai felnőttek is) egyáltalán nem, vagy alig találkoznak a természetes, békés halál jelenségével, miközben a média eláraszt minket az agresszív (baleseti, háborús, krimi) halálesetek „képeivel”. Az élet együtt jár az elmúlással, a befejezéssel, és ennek megvan a természetes szépsége is, csak mi már ritkán vagyunk részesei ennek. A gyerekek csak ritkán találkoznak a beteg, vagy haldokló szeretteikkel, nem visszük őket temetésekre, de még a kutyánk elaltatásának, elásásának látványától is igyekszünk megóvni őket,

pedig ezek a közös rituálék éppen a gyászt, az elfogadást és a továbblépést segíthetik elő.

Az ilyen helyzetek persze mindig mérlegelendők, hiszen tény, hogy nem minden látvány való a gyermeknek, az viszont nyilvánvaló, hogy beszélgetnünk kell vele a témáról, ha foglalkoztatja. A későbbi félelmek éppen a tudatlanságból és tartózkodásból fakadnak, hiszen mint minden más, a halál is addig a legijesztőbb, amíg ismeretlen. Éppen ezért:

• Lehessen róla szabadon beszélni, mesélni, rajzolni és játszani vele, hogy a gyerekek a maguk módján dolgozhassák fel az élményt.

• Mondjuk el nekik, hogy mi miben hiszünk! Nem kell, hogy tudjuk a valódi választ, csak hogy higgyük, amit mondunk, megőrizve ezzel a gyerekek bizalmát és biztonságérzetét.

• Meséljünk nekik a már meghalt szeretteink életéről, hogy mit csináltak, miket mondtak, és milyen közös emlékeink vannak velük!

• Mindig engedjük a gyermeket kezdeményezni, hagyjuk, hogy irányítsa a beszélgetést, mert ő tudja, mire kíváncsi!

• Válaszoljunk őszintén a kérdéseikre!

Ezek a lehetőségek fogják számukra biztosítani, hogy kialakíthassák a saját kapcsolatukat a halállal, és hogy higgyék, bár a test egyszer elvész, az emlékeinkkel minden lélek tovább élhet.