Ősszel színpompába burkolózva ünnepel, majd búcsúzik a természet a téli pihenő előtt. Lélektanilag hihetetlenül gazdag időszak ez, ahol megjelenik az elmúlás, újjászületés, számvetés, leválás témája, lehetőséget adva a belső harmónia megteremtésére.

Ősszel egyszerre jelenik meg a természetben a beérés és az elmúlás – valaminek a beteljesedése és lezárása. Színpompás levelek, tűzpiros csipkebogyók virítanak büszkén az ágakon, készen arra, hogy elvessék a magot a jövőre. Tudunk-e örülni a sikereinknek, megállunk-e élvezni az egész éves munkánk gyümölcsét? Az ősz számvetésre hív abban, hogy milyen termést hozott nekünk az év.

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról

és elgurul, akár a briliáns

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

(Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli)

Ahogy a versben, úgy a természetben is számos példát láthatunk ősszel az elengedésre, lezárásra, ami egyben az újjászületés, jövő megteremtésének is feltétele. Szimbolikus, ahogy a kegyetlen novemberi szél az utolsó leveleitől is megfosztja a fákat,

ám egyben szükségszerű is a növekedéshez elhagyni azt, ami már nem éltet.

Az ősz egyik nagy pszichológiai témája a leválás, elválás: a magnak el kell hagyni a burkát, hogy tavasszal termést hozzon. Ezért az ősz rárímel a fiatal felnőttkorra épp úgy, ahogy az idős korra, ahol újra szembesülünk az elválás témájával.

Az őszi természet segít minket az elengedés folyamataiban: jó alkalmat nyújt a rendrakásra, szelektálásra. Mi az, amire szükségem van, amit magammal vinnék a következő évre? Mi az, amit magam mögött hagyhatok?

A természet halála saját, halálhoz való viszonyunkat, veszteségeinket is felszínre hozhatja. Nem véletlenül novemberi ünnepünk a halottak napja. Azonban a természetben megfigyelhetjük, hogy az élet nem ér véget az ősszel: az évszakok változása gyógyítja a veszteség okozta sebeinket, mert megmutatja, hogy a halál egy körforgás része, egy nagyobb rend egy állomása. Az ősszel elvetett mag tavasszal újra kikel, a hagymákból virágok nőnek ki, a lehullott levelek pedig tovább táplálják a fákat, hogy újra zöldbe borulhassanak. Ebben harmónia van, egyensúly, a halál természetessége, és ennek megélése segítheti a veszteségek feldolgozását.

A természettel együtt mi is megújulhatunk ebben az örök körforgásban.

Végül pedig, ahogy fokozatosan csökken a fény, eltűnnek a színek, és egyre inkább visszaszorulunk az otthonunkba a zord időjárási viszonyok miatt, megteremtődik a befele fordulás lehetősége. Az ősz arra hív, hogy magunk mögött hagyva a nyár nyitottságát, szabadságát, és kifele fordulását, elkezdjünk befele élni, az anyagi világról a szellemire irányítani a figyelmünket. Egy újfajta növekedés lehetősége tárul elénk: a belső fény születésének ünnepe jelenik meg szimbolikusan a karácsonyban is. A természet elénk tárja a kérdést ilyenkor, hogy milyen a viszonyunk a külső és belső világunkhoz, hogy tudjuk megteremteni az egyensúlyt a kettő között.

A külső ingerek lecsökkenése nem azt jelenti, hogy bennünk is megáll a fejlődés, ha tudunk kívülről belülre váltani.  

Érdemes tehát ősszel hangolódni a természetre, megfigyelni annak változásait, és megkeresni a kapcsolódási pontokat saját életünkkel. Így egy, az őszi erdőben tett séta nemcsak gyönyörködtet, de gyógyít is.

Felhasznált irodalom

Antalfai Márta (2016). Alkotás és kibontakozás. A katarzisz Komplex Művészetterápia elmélete és gyakorlata. Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány, 2016.