Mozgatórugók a személyiségünk fókuszában

Mindannyian egyedi és összetett személyiséggel rendelkezünk, így a pszichológiának kezdetektől fogva kulcsfontosságú céljává vált, hogy megfejtse, milyen mozgatórugók állhatnak a viselkedésünk és gondolkodásunk mögött. Az évtizedek során számos magyarázat született, ezek közül igen elterjedtek a szűk tartományú személyiségelméletek. Cikkünkből kiderül, hogy mit is értünk mindezek alatt, illetve milyen különbségek fedezhetők fel közöttünk a kontrollgyakorlás, az elhárítás és az önállóság tekintetében. A szűk tartományú személyiségelméletek – amint az elnevezésükből is adódik – rendkívül fókuszáltak, az egyéniségünknek csupán egy meghatározott aspektusát magyarázzák, ugyanakkor erről igyekeznek átfogó képet adni. Gyakran ezek a személyiségjegyek biológiai és társadalmi megalapozottsággal is bírnak, így végső soron abban, hogy milyenek vagyunk, mind a génjeink, mind a környezetünk és a neveltetésünk is fontos szerepet játszhatnak. Habár több szűk tartományú személyiségelmélet is létezik, cikkünkben ezúttal hármat mutatunk be részletesebben, ezek a belső-külső kontroll, a represszió-szenzitizáció és a mezőfüggés-mezőfüggetlenség vonásai. Fontos megemlítenünk, hogy habár gyakorlatilag ellentétpárokról beszélünk, a valóságban ezek nem feltétlenül végletes jellemzők, inkább egy dimenzió két végpontját képezik, amelyek között személyiségünk bárhol elhelyezkedhet, attól függően, hogy kit milyen mértékben írnak le az adott személyiségvonásra jellemző tulajdonságok. Kezünkben az irányítás? Julian Rotter amerikai pszichológus szerint az egyéniségünk egyik legfontosabb tényezője a kontrollhit, amely azt határozza meg, hogy mit gondolunk, mekkora befolyásunk van saját mindennapjaink alakulására. Elmélete alapján gyermekkorunktól kezdődően rengeteg mindent tanulunk a társadalmunk működéséről, és tapasztalataink alapján alkotunk képet arról, hogy tetteinknek valóban van-e súlya és eredménye, esetleg épp ellenkezőleg, hiába igyekszünk, mások céljai vagy a világ történései végül úgyis bármerre sodorhatnak minket, attól függetlenül, hogy ez számunkra kedvező vagy kedvezőtlen kimenetelt jelent. Az alapján, hogy mit gondolunk az életünk feletti irányításról, lehetünk külső vagy belső kontrollal bíró személyiségek.

Habár mindkét végletnek vannak kézzelfogható előnyei, a belső kontrollt gyakorló emberek sok esetben hatékonyabban élnek a lehetőségeikkel.

Ha úgy gondoljuk, hogy tetteinknek valós következménye van és komoly hatással lehetünk jövőnk alakulására, akkor könnyen ambiciózusabbá válhatunk és növekedhet a teljesítménymotivációnk, így tudunk hosszabb távon is előre tervezni. Ezzel együtt több olyan erőforrással is gazdálkodhatunk, amelyek segítenek nekünk céljaink elérésében, ilyen a számunkra hasznos információk összegyűjtése és felhasználása, illetve a fokozottabb meggyőző erő. Mindezek mellett, ha úgy érezzük, kezünkben az irányítás, jobban oda tudunk figyelni testünk figyelmeztető jelzéseire, illetve önszabályozásunk is megfelelőbb lehet abban a tekintetben, hogy csak akkor jutalmazzuk meg magunkat, amikor úgy véljük, valóban megérdemeljük azt. Ha így élünk, akkor önbecsülésünk és értékeink szintén gyakran stabilabbak, ezért ezekre biztosabban tudunk támaszkodni a hétköznapjaink során is, sőt, segítőkészebb, aktívabb emberré válhatunk.

A külső kontrollérzet ezzel szemben számos esetben igen hátrányos lehet ránk nézve, hiszen ezt megélve sokkal valószínűbb, hogy passzívvá, szorongóvá válunk életünk történései kapcsán. Emiatt persze határainkat is kevésbé igyekszünk feszegetni, ráadásul így bizonytalanságot érezhetünk saját erőnket és énhatékonyságunkat illetően is. Negatívumai ellenére ugyanakkor a külső kontroll is felszabadító lehet, hiszen általa mentesülhetünk a személyes felelősség súlya alól, tehát ha bármi negatív esemény vagy rossz dolog történik velünk, nem kell önmagunkat okolnunk emiatt.

Bármilyen is legyen a kontrollhitünk, ha a szélsőségek rabjává válunk, akkor mindkét esetben gondjaink, lelki problémáink keletkezhetnek.

Amíg a túlzott belső kontroll antiszociálissá, énközpontúvá és hatalomvágyóvá tehet minket, addig a külső kontroll fölénye hajlamosíthat a depresszióra és a szorongásos zavarokra, sőt, a teljes kontrollvesztés tanult tehetetlenséghez is vezethet. Ennek ellenére sokszor épp arra van szükségünk, hogy engedjünk a túlzott irányításvágyunkból, hiszen a sebezhetőségünk kimutatásával saját magunkat is könnyebben elfogadhatjuk, ezzel megalapozva fejlődésünk későbbi útját. Elfojtunk vagy kitörünk? Az elhárító mechanizmusok szerepe mindig is nagy volt a pszichoanalitikus lélektanban, ezek típusairól már korábban is írtunk részletesebben. Freud munkásságára építve Donn Byrne személyiségpszichológus megalkotta a represszió-szenzitizáció elméletét, mely szerint alapvető különbség lehet közöttünk abban, ahogyan megküzdünk a számunkra fenyegető élményekkel. Míg az elhárító folyamatok egy részében arra törekszünk, hogy elnyomjuk ezeket a kellemetlen behatásokat, addig más esetben éppen felerősítjük azokat, hogy így küzdjünk meg velük. Ha represszor személyiségek vagyunk, akkor előbbit preferáljuk, elfojtva vagy tagadva tudatos gondolatainkat, távol maradva a fenyegető képzeteinktől és érzelmeinktől. Sok esetben ugyanígy kizárjuk a fejünkből azokat a múltbeli emlékeket és eseményeket is, amelyek hasonlóan ijesztően hatottak ránk korábban. Éppen emiatt, ha így teszünk, álmaink gyakran színesebbek és intenzívebbek, hiszen elnyomott tudattalan tartalmaink ezen a módon tudnak mégis felszínre törni. A represszió előnye, hogy kevesebb kellemetlen élményt élünk át, így a tapasztalt stressz is elviselhetőbb, sőt, mivel kerüljük a konfliktust, képessé válunk jobban alkalmazkodni is.

Emellett ha környezetünkben és önmagunkban is igyekszünk elrejteni a rosszat, hajlamosabbá válunk a jót látni a világban, és bensőnkre is nagyobb önbizalommal tekinteni.

Kétségtelen hátrány ugyanakkor, hogy az elnyomott érzések könnyebben törnek fel testi tünetek formájában, amely káros lehet az egészségünkre. Önismereti szempontból is kevésbé látjuk magunkat reálisan, hiszen egyrészt elzárjuk gondolatainkat a negatív énképektől, másrészt azoktól a régi emlékektől is, amelyek alapján pontosabban meghatározhatnánk magunkat, sőt azokban az esetekben is tétlenek maradunk, amikor muszáj lenne tennünk egy valós veszély vagy konfliktus megelőzéséért. Represszorként éppen ezért gyakran azon kaphatjuk magunkat, hogy kevésbé értjük mások igényeit, nem vagyunk olyan társaságiak és a humorunk is gyengébb.

Szenzitizátorként ugyanakkor sokkal erősebbek lehetnek a társas kapcsolataink, hiszen ha nem nyomjuk el a számunkra kellemetlen impulzusokat, akkor mind önmagunkhoz, mind másokhoz őszintébbek lehetünk, kendőzetlenül kiadhatjuk a bennünk keletkező feszültséget, egyúttal lehetőségünk nyílhat szemtől szemben megküzdeni azokkal a kihívásokkal, amelyek nehézségeket jelentenek a számunkra. Így bár stabilabb önismerettel rendelkezhetünk és elnyomott gondolataink sem okozhatnak komolyabb gondot a testi egészségünkben, mégis érzelmileg érzékenyebbé válhatunk a negatív és pozitív élményékre, ami hajlamosíthat minket a neurotikusabb, szorongóbb, sőt agresszívabb megnyilvánulásokra is. Valóban függetlenek vagyunk? Herman Witkin elmélete szerint – aki pszichológusi munkája során többek között a tanulási folyamatokkal foglalkozott –, különbség mutatkozhat közöttünk abban a tekintetben is, hogy milyen mértékben vagyunk mezőfüggők vagy épp mezőfüggetlenek. A kognitív pszichológiához közel álló különös kifejezés elsősorban azt határozza meg, hogy mennyire viselkedünk autonóm módon és hozunk önálló döntéseket, vagy épp ellenkezőleg: hogyan köti meg a kezünket saját környezetünk. Természetesen születésünk pillanatában még mindannyian nagyon védtelenek vagyunk és fokozottan függünk szüleink gondoskodásától, a korral előrehaladva viszont folyamatosan önállóbbá válunk. Neveltetésünk következményeképp azonban nagy eltérések lehetnek köztünk aszerint, hogy kit mennyire ösztönöztek a szabad viselkedésre, vagy gátolták meg ebben tekintélyelvű módszerekkel.

Emiatt függetlenedésünk üteme és mértéke felnőttként is változó, egyúttal nagyon eltérő, hogy milyen mértékben határoz meg minket a környezetünk.

Habár mindkét végletnek vannak előnyei, mezőfüggetlenként sikeresebbek lehetünk a beilleszkedésben, kevésbé vagyunk rászorulva más emberek visszajelzéseire, pontosabban észleljük a környező világ részleteit, és rugalmasabbak, sőt, a látott kontextustól elvonatkoztatva kreatívabbak is lehetünk. Ezzel szemben, ha mezőfüggőként gondolkodunk, akkor viselkedésünkre sokkal inkább hatással lehet a társas befolyás, hiszen ebben az esetben nagyobb a belső bizonytalanságunk és fokozottabb az igényünk arra, hogy mások elfogadjanak minket és kifejezzék irántunk a tetszésüket. Mivel így jobban függünk másoktól, kevésbé vagyunk tisztában saját értékeinkkel és énhatárainkkal, ennélfogva identitásunk is törékenyebb lehet, ha számunkra kedvezőtlen benyomások érik. Egyensúlyban az érték Természetesen a pszichológiai vonáselméletek egyik kulcstulajdonsága, hogy azok olvasata után minduntalan feltesszük magunkban a kérdést, mi mely jellemzőkkel is rendelkezünk valójában. Fontos tanulság, hogy legyünk bármilyenek, a személyiségünknek mindig meglesznek a maga kihívásai, és habár az egyéniségünk megismerésére alkotott elméleteink segíthetik számunkra az eligazodást, nem szabad, hogy beskatulyázzanak minket. Így adhatunk teret önmagunk felfedezésének, törekedve arra, hogy megtaláljuk azt az egyensúlyt, amely boldogabbá és hatékonyabbá tesz minket a mindennapjaink során.