„Mindenki szeretne örökké élni, de senki sem akar megöregedni” – hangzott el a találó gondolat a Pszichoforyou által szervezett előadáson a minap. Singer Magdolna gyásztanácsadó és Für Anikó színésznő törte meg a csendet és beszélt erről a tabutémáról, ami nem más, mint az elmúlás és elengedés kérdésköre. Mitől félnek az emberek? Hogyan lehet szembenézni és feldolgozni azt, hogy egyszer véget ér az életünk? Hogyan tudunk segíteni egy gyászoló barátunknak? Milyen tanácsokat fogalmaznak meg az életvezetésre azok, akik elmenni készülnek? Tudósításunkból ezekre a kérdésekre kaphattok válaszokat.
A fogyasztói társadalom egyik jellemzője az itt és most hajszolása, a hangzatos carpe diem, azaz: az „élj a mának” életérzés! Ezzel nem összeegyeztethető az elmúlásról diskurálni. Singer Magdolna szakember szerint: „csapdába esünk, ha homokba dugjuk a fejünket az elmúlás gondolata elől.”
Az elmúlás le van szűkítve a halálra,
holott születésünktől fogva minden az elmúlásról szól. A halál egy negatív kicsengést ad a témának, annak ellenére, hogy az elmúlás nem csak erről szól. Vele párhuzamosan új kapunk nyílnak meg, vagy akár valami rossznak is vége szakadhat, ami örömteli érzéseket hívhat elő bennünk. Singer Magdolna gyásztanácsadónak 17 könyve jelent meg az elmúlás és elengedés témában.
A nyugati társadalmak többségének fókuszában a negatív érzelmek elkerülése áll, az a hozzáállás, hogy seperjük a szőnyeg alá a rosszat, majd akkor beszéljünk róla, amikor minden szép és jó. Für Anikó ugyanakkor azt állítja, hogy életében akkor történtek az igazán nagy dolgok és felismerések, amikor valamilyen nehéz helyzetet élt át. Természetesen szükség van a sikerélményekre, a boldog pillanatokra, de ezek egyfajta kockacukrok csupán, melyek a motivációt és a hajtóerőt jelentik számunkra. Az igazi fejlődést akkor érhetjük el, ha a negatív élethelyzeteket is át merjük élni, mert ekkor a katarzis felszabadító ereje egészen új dolgok felé tud terelni minket.
Az elmúlás mint tabu
Ez egy olyan téma, melynek valójában a félelem a gyökere. Életünk tele van olyan dolgokkal, eseményekkel, melyek előhívhatják a félelmeinket. Az emberek jelentős hányada mégis magától az érzésétől riad meg. A szakember úgy fogalmazott, hogy: „aki tudatos, az tisztában van annak tényével, hogy fél, ennek ellenére mégis megvalósítja mindazt, amit szeretne.” Egy személyes élménnyel támasztotta mindezt alá. 41 évesen daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, ő azonban tudatosan nem riadt meg a halál gondolatától, hanem arra gondolt, hogy ha sikerül legyőznie, akkor mindaz, amit megtapasztalt a betegsége során, később még jó tapasztalat lehet elkövetkezendő életére nézve.
„A betegségem életem legnagyobb ajándéka, mert ez által kerültem arra a sínre, ami igazán én vagyok.”
Für Anikó színművésznő úgy fogalmazta meg álláspontját arról, miért nem beszélünk az elmúlásról, hogy „mindenki 20 éves akar maradni még 120 évesen is”.
A XXI. századi szépségideálban nem létezik olyan, hogy öregség, sőt, mindenféle kezelést és kenceficét találnak ki annak érdekében, hogy meg tudjuk őrizni a fiatalságunkat. Amíg az emberek nem tudják elfogadni és szépnek látni azt a ráncosodó, idős arcot, amely a tükörben visszaköszön rájuk, addig hogyan is lenne bátorságuk az elmúlásról beszélni?
Hogyan lehet feldolgozni az elmúlást?
A legfontosabb, hogy ne meneküljünk, hanem nézzünk szembe a tényekkel. Ha azt gondoljuk, a figyelemelterelés hosszú távú megoldást nyújt, nagyot tévedünk, hiszen ezzel magát a problémát még nem orvosoltuk. Egy szakítás után sem azzal teszünk magunknak jót, ha rövid időn belül új párt találunk. Egy másik kapcsolatba való menekülés csupán ideig-óráig nyújt vigaszt számunkra.
Amennyiben el tudjuk fogadni a negatív érzéseink létét, és ki tudjuk azt mondani, hogy igen, ez most nehéz és fájó szituáció, akkor sokkal hamarabb túl leszünk rajta. Gyakran megvehető dolgokkal igyekszünk kompenzálni, legyen az alkohol, elektronikai eszköz vagy féktelen bulizás, a munkába feledkezés. A felsoroltak közül mindegyiknek egy a lényege: átmeneti kellemes érzés elérése, hiszen így addig sem kell a fájdalmaink feldolgozásán munkálkodnunk.
Azon túl, hogy szembe kell néznünk vele, nagyon fontos az is, hogy ki tudjuk fejezni, akár verbálisan, akár mondjuk naplóírás segítségével. Egy a lényeg: ne tagadjuk meg a kellemetlen érzéseinket sem! A gyász egyes fázisain végig kell menni, s így a tagadástól eljutni az elfogadásig. Viszonylag kevés szó esik arról, hogy nemcsak annak okoz szenvedést, akit itt hagytak és hatalmas űrt érez, hanem a halálküzdelmét vívónak is. A szakember állítása szerint mielőtt valaki elmegy, úgynevezett „kis halálok” következnek be, ami azt jelenti, hogy a haldokló egy leválási folyamaton megy keresztül. Fokozatosan elbúcsúzik a szeretteitől, a munkájától és végül az élettől.
Hogyan segíthetünk másokon?
Három kulcsfontosságú szót emelnénk ki:
EMPATIKUSAN. ODAFIGYELVE. INDIVIDUÁLISAN.
Ahány ember, annyi féle megküzdési stratégia létezik a nehéz események feldolgozására. Fentebb említettük, hogy van, akinek az elvonulás, másoknak a naplóírás segít ezekben a helyzetekben, és akadnak olyanok is, akik akkor éreznek megkönnyebbülést, ha kibeszélik problémáikat a hozzájuk közel álló személyeknek. Ebből érthető, mit jelent az, hogy individuálisan. Nem segítünk egyetlen hozzánk közelállónak sem, ha úgy akarjuk vigasztalni, ahogy azt mi fordított helyzetben elvárnánk. Elképzelhető ugyanis, hogy mi arra vágynánk, hogy nap mint nap beszélgessenek velünk, mások viszont szeretik saját maguk megtenni a gyászolás után az első kezdőlépést. Addig, amíg ezt nem teszik meg, addig nem vágynak mások társaságára. Ahogyan Für Anikó fogalmazott az előadáson:
„NEM AKKOR SEGÍTÜNK, HA VALAKI MELLÉ LEÜLÜNK A GÖDÖR MÉLYÉRE.”
A sajnálat nem elég a vigasztalásra. Az egyéni feldolgozás miatt lényeges, hogy ismerjük azt, akinek támaszt igyekszünk nyújtani, s ezáltal azt a módszert tudjuk választani, ami valóban a segítségünkre van.
Utolsó üzenetek
A szakember szerint az éppen elmenni készülők a legnagyobb tanítók, mert náluk lehullanak mindazok az álarcok, melyeket életük alatt mutattak a külvilág felé. Az utolsó időkben képesek igazán megnyílni és őszintén beszélni mindenről.
Bármennyire is közhely, de a legtöbb halálos ágyon az emberi kapcsolatok és a szeretet fontossága hangzik el, mint legnagyobb értékek az életben. Feladatcentrikusak vagyunk, mindenkinek tele a határidőnaplója, sokan számolnak be arról, hogy egyszerűen a mindennapjaink annyira felgyorsultak, hogy a barátokra és a családra szánt idő lényegesen kevesebb, mint amint szívünk szerint velük töltenénk.
Az itt és most hajszolása mellett görcsösen szeretnénk nyomot hagyni magunk után, még ha az csak annyit is tudunk tenni ennek érdekében, hogy megörökítjük a közösségi oldalakon, hogy mit reggeliztünk aznap. Épp ettől a görcsösségtől veszik el azonban a pillanat varázsa. Igaz, a felvétel megmarad, de azt a pillanatot, mint amikor magunkba szívhatnánk a körülöttünk lévő dolgok színét, szagát és állagát, azt nem tudjuk magunkkal vinni, mert igazán mégse vagyunk jelen, carpe diem ide vagy oda.
