Nárcizmus – patológia vagy korunk ideálja?

A nárcisztikus címke gyakran előkerül a közbeszédben olyan személyek kapcsán, akiknek az önbizalma és a viselkedése túlcsordul. Bár néha ködös, hogy pontosan mit értünk alatta, általában pejoratív értelemben használjuk, és akit ezzel a jelzővel illetünk, azt nem találjuk kellemesnek. Annak ellenére, hogy a hétköznapokban is sokszor élünk a kifejezéssel, még a pszichológiai-pszichiátriai gyakorlatban sem könnyű egészséges és patológiás nárcizmus között különbséget tenni.

A nehézség egyik oka, hogy

az önszeretet bizonyos mértéke nemcsak hogy normális, hanem egyben elengedhetetlen is.

Az önszeretetre való képességünk teszi lehetővé, hogy ne törjünk össze kritika hatására, vagy hogy a negatív visszajelzések ne rombolják le a teljes énképünket. Ráadásul adott életszakaszokban és helyzetekben mindannyiunkra jellemző bizonyos fokú nárcisztikusság.

Az önimádat kora

A diagnosztizálás nehézségeit csak fokozza, hogy kultúránkat áthatja egyfajta nárcisztikus alaphangulat. Christopher Lasch Az önimádat társadalma című könyvében már a hetvenes évek végén amellett érvelt, hogy

a fogyasztói társadalom mellékterméke a nárcisztikus egyén, aki tobzódik a felületességben, miközben ignorálja a tartalmat és a mélységet.

Szerinte társadalmilag elfogadottá vált, hogy emberi kapcsolatainkban őszinte érzéseink helyét átveszi a kapcsolati tőke folyamatos építésének igénye, és félelmeink, szorongásaink hárítása. Egy ilyen közeg pedig nemcsak hogy kedvez a nárcisztikus beállítódásnak, de szinte meg is követeli azt. Az önbizalom és a nárcizmus megszállta a közösségi diskurzust. A Time magazin elhíresült címlapján úgy mutatta be az ezredforduló nemzedékét, mint „én, én, én generáció”. És valóban, egy 2008-as felmérés alapján, a 20-29 éves korosztályban majdnem háromszor annyi a nárcisztikus személyiségzavar kritériumait kimerítő személyt találtak, mint 65 év felettit.

Egyre többen vágynak rá, hogy híresek és jólfizetettek legyenek anélkül, hogy túl sok erőfeszítést tennének álmaik megvalósításáért. A közösségi médián keresztül pedig állandó és azonnali visszaigazolást és elismerést szerezhetünk, ami szintén kétes hatást gyakorolhat az önbizalmunkra. Az emberiség történetében sosem volt még ennyire elfogadott az önmagunkkal való foglalkozás, az önmegvalósítás és önbizalom iránti ekkora igény.

Adott tehát egy társadalmi szintű elvárás, de legalábbis jóváhagyás bizonyos szintű nárcizmus iránt,

mégse mondhatjuk, hogy abszolút norma lenne, hiszen betegségként kezeljük és negatív fennhangja van a címkézésnek. Hol a határ egészséges és kóros nárcizmus között?

Narkisszosz és a tükörképe

A DSM, az Amerikai Pszichiátriai Egyesület által szerkesztett kézikönyv, ami nemcsak leltározza a mentális betegségeket, hanem segítséget is nyújt a pszichológusoknak és pszichiátereknek, hogy milyen tünetek szerint lehet valakit diagnosztizálni egy bizonyos pszichés rendellenességgel. A jelenleg használt DSM-V alapján a nárcizmus személyiségzavarként jelent patológiát. A személyiségzavarok közös jellemzője, hogy elsősorban az érzelmi élet, a társas kapcsolatok és az indulati kontroll területén jelentkeznek a viselkedésben. Normál személyiségvonások szélsőséges megnyilvánulásai, amiket általában az érintettek környezetében élők észlelnek problémaként. Éppen ezért a nárcizmus patológiás formáit is könnyebben azonosíthatjuk a személyes kapcsolatok minősége alapján.

A nárcisztikus személyek egyik nagy tragédiája, hogy képtelenek szeretni, inkább használják az embereket.

Egy egészséges kapcsolatban a felek képesek törődni a másik érzéseivel, valóban érdeklődnek a másik gondolatai iránt és képesek beismerni hozzájárulásukat egy konfliktusban. A nárcisztikus személyiség azonban tárgyként tekint a másikra, amit saját szükségletei szerint használ és rak félre, tekintet nélkül az érzéseire.

Bár fellépése miatt azt gondolnánk, hogy túlzott önbizalommal rendelkezik, valójában viselkedése éppen a törékeny önbecsülés következtében fellépő kompenzáció, ami mögött általában gyerekkori sérülések állnak a személyiségfejlődésben. Párkapcsolatban rendkívül megnyerők tudnak lenni, legalábbis a kezdeti időszakban. Idővel azonban kitűnik, hogy viszonyaik kihasználó és kontrolláló jellegűek. Paradox módon

egyszerre függnek a másiktól – hiszen az önérzetük a tőle kapott figyelmen áll vagy bukik – és képtelenek a kötődésre, mert rettegnek a kiszolgáltatottságtól.

Éppen ezért nagyon megterhelő akár baráti, akár romantikus kapcsolatban lenni egy nárcisztikus személlyel. Ugyanakkor bármennyire fájdalmas egy ilyen viszony, fontos látni, hogy az érintett számára legalább ugyanakkora teher saját viselkedése. A személyiségzavar magányossá tesz. Kezelése nem könnyű és nem is gyors, de mivel egész életre szóló problémáról van szó, érdemes szakemberhez fordulni vele.