Történetek és utak a függőségtől a szabadulásig

A leírt vagy kimondott szavaknak ereje, mi több, saját élete van. A beszéd Stern szerint kétélű kard, önmagunkról szóló elbeszélésünk során ugyanis egyes tartalmak elhalványulhatnak, míg mások kiemelkednek. Az addiktológia területén az elmúlt években számos példát találunk önéletrajzi és élettörténeti interjúk, írások elemzésére. Hogyan képződik le személyiségünk a szövegben? Mik a legfontosabb pszichológiai jelentéssel felruházható nyelvi jegyek? Milyen speciális közegekben alkalmazható a narratív szövegelemzés?

A függőségtől való szabadulás és a visszaesés veszélye szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, milyen eseményekre helyeződik a hangsúly, a gyógyulás folyamatában miként érzékeli saját hatóerejét a felépülő. Számos esetben terápiás csoportok is épülnek a saját történetek, tapasztalatok megosztása általi felszabadulásra és a közös történetalkotás gyakorlatára. Emellett a személyes betegségértelmezések és gyógyulástörténetek alkalmasak az identitásváltozás alakulásának lekövetésére, az alkalmazott megküzdési stratégiák vizsgálatára, illetve az értelemtalálás folyamatának megfigyelésére.

Narratív identitás

Az elbeszélés nemcsak egy sajátos beszédmód, hanem olyan cselekvés- és eseménysorozatok, amelyek értelmet és irányt adnak, logikus vonulatba rendezik a velünk történt élményeket és történéseket. A történetmesélés univerzális emberi képesség, amely nemcsak az értelemtalálás és a tudás átörökítésének eszköze, hanem az ember alapvető hozzáférési módja az őt körülvevő világhoz. A narratívumok alapvető szocializációs mechanizmusok, a társas tapasztalatok szervezése mellett azonban az intrapszichikus folyamatok megértésében és saját identitásunk formálásában is nagy szerepük van. 

Ahogy Erikson (1956) pszichoszociális elméletében összefoglalta,

a változó életkörülmények és a minket érő események hatására életünk során identitásunk is folyamatosan formálódik.

A serdülőkor, az életközépi válság és az idősödés krízise például kifejezetten megterhelő időszakok, amikor nagy szükség lehet az addig tapasztalatok és leendő célok összehangolására. Emellett az elbeszélés lehetőséget teremt a trauma vagy megterhelő életesemény bekövetkezte folytán megszakadt élettörténet újbóli összekötésére. A velünk történt események elbeszélés általi logikus vázra fűzése tehát a koherenciateremtés egyik legfontosabb eszköze.

Pszichológiai jelentéssel felruházható nyelvi elemek

A narratív pszichológia úgy tekint a nyelvre, mint a lelki tartalmakat hordozó komplex rendszerre,

hiszen a jelentésadás, az átélt élmények, az identitás, a társas világhoz való viszony és az alkalmazkodás mind a szövegben azonosítható jegyek.

Ezért nem meglepő, hogy számos tudományterület érdeklődik az átalakulás- és gyógyulástörténetek iránt, amelyek önmagukban képesek akár a gyógyítás eszközévé is válni.

A narratív elemzés során leggyakrabban olyan szövegelemek kerülnek értelmezésre, amelyek pszichológiai jelentéssel ruházhatók fel.

• Az élettörténeti elbeszélések általában magukban foglalják az elbeszélőn kívül más szereplők jelenlétét is, így a szövegben felbukkanó alakokhoz társított funkciók informatívak lehetnek a társas kapcsolatok feltérképezésére. A szereplők amellett, hogy előremozdítják a cselekményt, olyan fontos interperszonális és pszichológiai funkciókat is képviselnek, mint például a segítségnyújtás, a védelmezés vagy a biztonság funkciója. A témához kapcsolódóan Péley Bernadette (2002) szerfüggő fiatalokkal végzett kutatásának eredményei alátámasztják, hogy a fiatalkori deviáns magatartás mögött a korai anya-gyerek kapcsolat zavarai húzódnak.

• A szövegben ismétlődő térbeli mintázatok lehetővé teszik az érzelmi távolságszabályozással kapcsolatos értelmezést is. A győzelem-bukás vagy a menny-pokol például mind olyan szimbolikus téri jegy, amely összefüggésbe hozható a belső állapotok kivetülésével.. A főszereplő által bejárt út, az állomások, a fordulópontok szintén számos rejtett információval szolgálhatnak írója pszichés állapotáról.

• A tér mellett az idő is fontos referenciapont. Az időélmény az elbeszélés idői szervezését jelenti, amely az igeidők és az időhatározók vizsgálatával válik elemezhetővé. Pennebaker (1997) összefüggést talált az aktuális stressz magasabb szintje és a jelen idejű időhatározók gyakori használata között. Az időn kívüliség gyakran figyelhető meg drogfüggő személyek írásaiban, azt az érzést keltve az olvasóban, hogy a történet főhőse kiszakadt az időből, bezárva saját belső világába.

• Az elbeszélői perspektíva reflektorként képes vezetni a befogadó figyelmét. A személyes névmások, téri-idői határozószavak és igeidők alapján kétféle elbeszélői nézőpont azonosítható. Az elbeszélői mód olyan retrospektív álláspont, amelyben az elbeszélő már a felidézés pillanatában értékeli a múltbéli történéseket. Szereplői módban viszont az eredeti tapasztalás szerint újbóli átéli őket, ahogy azt a jelen idejű igék gyakorisága is jelzi. A visszatekintő perspektíva esetében integrált emlékről és érzelmi kiegyensúlyozottságról beszélhetünk, az ismételt átélés azonban feldolgozatlan traumát, érzelmi bizonytalanságot jelezhet.

• A narratív koherencia az egyik legfontosabb diagnosztika értékű lehorgonyzási pont a szövegelemzés folyamán, ugyanis megbízható képet nyújthat a pszichés állapotokról. Az egységes és következetes szöveg Antonovsky (1987) egyenesen az egészség és pszichológiai jóllét mutatójának tartja.

• Mivel a függőség és az abból való gyógyulás állapota gyakran társul depresszív állapottal, szorongással, szuicid hajlamokkal, az öndestruktív késztetések nyelvi azonosítása kiemelt jelentőségű lehet. Ezzel kapcsolatban a szövegben megjelenő gyakori tagadás fontos jele lehet az öngyilkosságot megelőző beszűkült lelkiállapotnak.

Droghasználat, mint a felnőttek világába való beavatás

Régen, az archaikus időkben az emberek élete rítusok mentén zajlott. Az élet fordulópontjain is rituálék segítettek át az embereket biztonságot és kereteket nyújtva, különösen olyan nehéz élethelyzetekben, mint a betegség, a gyász folyamata, vagy az életszakasz-váltások normatív krízise. Napjaink rítusvesztett világában nagy szükségünk lenne az útmutatásra, amely elődeinket is átsegítette életválságaikon.

Arnold van Gennep (2007) Átmeneti rítusok című könyvében részletesen foglalkozik a rítuselmélettel és fejti ki az átmeneti rítusok jelentőségét, amelyek kifejezetten hangsúlyosak a serdülőkor krízise körüli időszakban. A régi, gyermeki identitásból való kiszakadást gyakran vándorút követi, amely a határon élést, számkivetettséget mintázza, és általában kihívásokkal, próbatételekkel nehezített. Az átalakulás létrejöhet látható, fizikai síkon, amikor a fiatal új alakban tér haza,

a változás azonban sokszor a személyiség mélyebb struktúráiban megy végbe, világnézeti változást, újradefiniált életcélokat hozva.

Péley Bernadette Rítus és történet című könyvében az archaikus beavatási rítusok pszichológiai funkcióit vizsgálja és szintén egyetért abban, hogy a mai társadalom alapvetően „beavatásszegény”. Emiatt a kinőtt gyermeki státusz sokszor a szükségesnél tovább marad fenn, mindezt pedig tovább nehezíti, ha ebben a környezet is támogató. A gyerekkor és a felnőttkor mezsgyéjén sokan nyúlnak könnyű drogokhoz, amelyeket gyakran kapudrogként szokás aposztrofálni. Ahogy ezek a szerek jelentik a belépőt a keményebb drogok és komoly – akár emberéleteket követelő – függőség világába, úgy a kapu a felnőtt világba való belépést is szimbolizálhatja. A gyermeki és felnőtt lét fordulópontja a pszichoszociális elmélet szerint is kitüntetett időszak, az életszakasz-váltással járó normatív krízis feszültsége pedig gyakran csapódik le deviáns viselkedésekben vagy különböző függőségekben.

Szerfüggő önéletrajzi írások

Az önéletrajzi írások egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek hazánkban is. A mítoszteremtés más tudományterületekben is megjelenik, a marketing területén a storytelling formájában hatékony eszköze lehet a tudatos imázsépítésnek. Különösen kedvelt témák az olyan, mítoszokban is gyakori motívumok, mint a nagy bukás, a drámai sorsfordulat, a nehéz körülmények közül érkező személy mesés önmegvalósítása. Az elmúlt években a drogos felépüléstörténetek is egyre nagyobb számban váltak elérhetővé, a magyar és a nemzetközi színtéren egyaránt.

Rácz József és munkatársai (2005) hazai droghasználók körében végzett tartalomelemző vizsgálatuk során többek között az addikcióból való felépülés személyiségformáló hatásait és a gyarapodás jegyeit vizsgálták. A felépülés folyamata számos aspektusában rokonítható egy betegségből való gyógyulással, így a Frank által említett betegség-történetek három típusa a gyógyuló drogfüggők önéletírásaira is illeszthető sémákat kínál. A restitúciós, azaz helyreállító narratíva a korábbi egészséges állapot visszaállítását egy külső ágens (pl. kezelőorvos) kezébe adja. A kereső-felfedező történetekben a beteg megváltozik a gyógyulás során, többet tud meg magáról, hangsúlyos a betegség élmény személyiségformáló hatása, emellett a főszereplő az események aktív cselekvője. Ezzel szemben a káosz-narratívából hiányzik minden fajta ok-okozat vagy idői összefüggés és kontroll, így a gyógyulás sem következik be.

Ahogy már Pennebaker kutatásai is rámutattak, a trauma koherens történetbe foglalása gyógyító, felszabadító erejű lehet. Erről tanúskodnak a sikeres leszokottak, illetve családtagjaik által írt önéletrajzi könyvek. Buzai Borbála írásában Sárkányos Lányként aposztrofálja saját magát, amelynek címe akár mesei elemként is értelmezhető metafora. Utazása a függőségtől a szabadulásig, majd a gyógyulás után tapasztalatai megírásáig tart. Sinkáné Sinka Rita Kővirág című önéletrajzi könyvében az édesanyja által írt levelek belső hang kísérik végig a főszereplő pokoljárását. Pusztaháziné Gazdag Ilona Más világ. Egy anya naplójából című írásában visszaemlékezések formájában próbálja meg feldolgozni gyermeke heroinhasználóvá válását majd elveszítését.

A témában az említett írásokon kívül további önéletrajzi ihletésű könyvek is megjelennek a szakmai és irodalmi szöveg mezsgyéjén. A Repülök a gyógyszerrel című könyvben Tóth Eszter Zsófia és Rácz József közreműködésével Bajzáth Sándor, volt szerhasználó szemszögéből ismerhetjük meg a szocialista évek szerhasználatának sajátosságait. Szabó Győző nemrég publikált Toxikoma című önéletrajzi könyvében hosszú évek mélyrepülésén vezeti át az olvasót. A történetben kezelőorvosa, Csernus Imre is aktív résztvevő, a könyv az ő gondolataival zárul. Az utolsó sorok – összefoglalva a történteket és levonva a konzekvenciákat – mintegy internalizálódott belső monológként jelennek meg, ami a kísértés nehéz pillanataiban visszatartó erőt jelenthet a gyógyuló addikt számára.

Más nehéz élethelyzethez hasonlóan a szerfüggőségből való gyógyulás során is fontos lehet egy koherens élettörténeti váz megalkotása.

Mindez olyan kapaszkodót nyújthat, amely segíthet az egymástól elszakadt én-részek összekapcsolásában, és az elveszett egyensúly újbóli megtalálásában. Továbbá a rítusok adta világos keretek és az élet törvényszerűségeinek ismerete csökkentheti a bizonytalanság és kiszolgáltatottság érzését. A saját történetek megoszthatósága általi kapcsolódás pedig enyhítheti a kozmikus magány érzetét, különösen a felnőtt identitás kialakításának idején.