Mindenki vágyik a szerelemre. Ugyanakkor a mai világban nehéz megtalálni a számunkra megfelelő társat. Talán még nehezebb, ha valamilyen „hátránnyal” indulunk, legyen az mentális vagy fizikai sérülés. Vagy talán mégsem? Talán pont hogy előnnyel indulnak, hiszen másfajta szűrőn keresztül vizsgálják a világot? És vajon a családjuk, társaik mindig támaszt nyújtanak nekik? Vagy nem minden bajra gyógyír a túlzott figyelem? Újonnan induló Más szemmel című interjúsorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ kapni. Olyan emberek életébe nyerhettek bepillantást, akik valamilyen mentális zavarral vagy fizikai sérüléssel élnek együtt.
Kis Adelina 22 éves mesterszakos hallgató a Szegedi Tudományegyetemen. Kollégiumban lakik, rendezvényekre jár, éli a fiatalok átlagos életét... Azaz majdnem. Lina nem lát. Látássérülése azonban semmiben sem akadályozza meg. Interjúsorozatunk első állomásán vele beszélgettünk szerelemről, családról, barátokról és a mindennapokat átszövő, kapcsolatainkat alakító belső motivációkról.
Kérlek mesélj a számodra fontos emberekről!
Legközelebb a családom áll hozzám, a szüleim, az anyai ági nagyszülők, a párom és a barátaim. A legszorosabb barátaim szintén látássérültek.
Anyukámtól sok segítséget kapok a tanulás terén, apukám főként a közlekedésben segít. Nővéremék igyekeznek minél több lehetőséget találni arra, hogy eljárhassak otthonról, míg nagyszüleim a kedvenc ételeimmel látnak el hétről-hétre. A párom pedig már útvonalat is tanított nekem a fehér bottal való közlekedéshez, amire mind a ketten nagyon büszkék vagyunk. Emellett az iskolai tananyagokat is ő alakítja át nekem a számítógépes beszélő programom által is kezelhető formára. A barátaimmal a folytonos jókedv mellett nagyon sokat segítünk egymásnak. Ők segítettek abban is, hogy jól tudjam használni a számítógépet.
Hogyan ismerkedtél meg a pároddal?
Az említett barátaimon keresztül. A párom cisztás fibrózis nevű genetikai rendellenességgel él, ami gasztroenterológiai érintettségek mellett kihat a tüdőre is. Emiatt bizonyos időközönként két hétig tartó kezelésekre jár. Egy ilyen alkalommal találkoztunk. Aztán újra, mikor meglátogattam a kórházban.
Gyorsan kialakult a kapcsolat köztetek?
Kölcsönösen kedveltük egymást már az ismeretségünk elején is. Sok helyre elmentünk együtt. Az állapotunk nem okozott surlódásokat, de nehéz volt. Sokáig ismerkedtünk, idő kellett ahhoz, hogy eldöntsük, vajon föl tudjuk-e vállalni érzelmileg a másikat és a kapcsolatunkat is, mert felelősségteljesen szerettünk volna dönteni.
Neki már egy közös barátunkon keresztül volt tapasztalata, rutinja és ismerete a látássérülésről, így a közlekedés sem jelentett kihívást. Persze össze kellett szoknunk. Nekem azonban ismeretlen volt az ő helyzete. Ám sokat segített, hogy mesélt arról: napi szinten miket él át ezzel a problémával. Azt hiszem, volt benne egy olyan érzés, hogy nem akar kitenni az ebből fakadó esetleges nehézségeknek. Én is sokat gondolkodtam kettőnkön, de arra jutottam, számomra ez egy
közös feladat, amit az Élet adott nekünk.
Minden nehézségben ott voltunk, és leszünk is egymásnak.
Mióta vagytok együtt?
Hivatalosan 3 hónapja, de már régóta ismerkedtünk, elég lassan alakult ki köztünk a konkrét kapcsolat.
Hogyan vesztetted szem elől a világot?
Egy fejlődési rendellenesség miatt el kellett távolítani a szemlencséimet, ám ezt szemüveg segítségével orvosolni lehetett. Ezután zöldhályog alakult ki nálam, amitől a látóidegeim hosszú idő alatt végül elsorvadtak. Alsó tagozatos koromban jól láttam a szemüveggel, ötödik osztályos koromban kezdett el úgy romlani a látásom, hogy nagyított könyveket kellett használnom. Amikor hetedikes lettem, már csak közlekedéshez tudtam használni ezt a látásmaradványt. Mire kilencedikbe kerültem nem láttam mást, csak fényeket. Nagyon fokozatos volt ez a romlás, de lassan végül elsötétedett minden.
Egy másik szembetegségem, szemtekerezgés miatt a szemeim állandóan mozognak. Társas helyzetekben ez időnként számomra zavaró tud lenni, mivel elképzelem, hogy mások látják, de én nem tudok mit tenni ellene.
Mit éreztél, mikor megállíthatatlanul romlott a látásod?
Nagyon próbáltam erős lenni. Otthon nem beszéltem igazán erről. Eleinte nem is vették észre, mivel nagyon jól megtanultam kompenzálni. Testnevelés órán például úgy futottam, hogy az utat már nem láttam, viszont a fehér pólókat napfényben igen. Így megtanultam, hogy az előttem futókat figyelem, nem futok a saját tempómban. Tartanom kellett a ritmust, hiszen bizonyos távolságból már nem láttam őket… Nehéz volt, legfőképp azért, mert mindennap ugyanaz a veszteségélmény ért. Szokatlanul hangzik, de most már, hogy teljesen vak vagyok, valamilyen szempontból sokkal jobb. Van egy állapot, amit megszoktam, ami már az életformámmá vált, amibe beletanultam.
Nem kell mindennap megélnem, hogy MEGINT VESZÍTEK valamit.
Egyrészt emiatt az állandó veszteségélmény miatt volt nagyon nehéz, másrészt, mivel sok kortársam hátat fordított nekem. Azt hiszem 13-14 évesen nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Ciki lehetett egy olyan lánnyal lenni, akit kísérni, segíteni kell. A családom ezzel szemben maximálisan támogatott. Az is nagyon nehézséget jelentett, hogy nem ismertem látássérülteket, nem tudtam miképp kell ezzel együtt élni. Azt éreztem, vége mindennek, egyedül nem tudok semmit sem csinálni.
Mikor elmentem egy integrációs táborba, ami látássérült fiataloknak tartottak, megismerkedtem egy nagyon kedves közlekedéstanárral. Végül ő karolt föl, rajta keresztül megismertem más látássérülteket is. Akkor egyszerűen megnyílt a világ! Mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk. Ők nagyon sokat segítettek mindenben, motiváltak a mindennapok során. Nagyon összetartó barátok vagyunk, olyanok, mint egy kis család. A mostani baráti körömet is ez a társaság alkotja.
Könnyű tartanod velük a kapcsolatot?
Eléggé szétszórtan vagyunk az országban. Hétköznap Skype-on beszélünk, főleg szünetekben tudunk személyesen is beszélgetni. A párom sem ott él, ahol én, de minden hétvégén igyekszünk találkozni.
A családoddal való viszonyodat befolyásolja az állapotod?
A családom mindig is nagyon támogatott. Van egy nővérem, nem sokkal idősebb nálam. Úgy gondolom, neki is nehéz lehetett átélni azt, ami velem történt. Hamarabb föl kellett nőnie, mivel anyukám sokat volt velem a kórházban gyerekkoromban a műtéteim miatt.
Mik a tapasztalataid az „utca emberével”?
Odajönnek hozzám az utcán, de félnek. Félnek, mert másnak gondolnak amiatt, hogy nem látok. Pedig ugyanúgy teljes értékű életet élek, mint bárki más, aki tesz ezért! Valamint tartanak attól, fognak-e tudni segíteni, mert nincsenek tisztában azzal, mit is kellene tenniük. Nem is hiszem, hogy ez mindenkinek tudnia kellene.
Azt kellene csak tudni, hogy ugyanolyanok vagyunk mi is,
bátran meg lehet minket szólítani! Az emberek többségében segítőkészek és ez a legfontosabb, a segítő szándék! Szegeden ha megállok az út szélen, hogy kísérjenek át, általában egy percen belül már jön is valaki.
Mit üzennél azoknak, akik veled egy cipőben járnak?
Ne féljenek kimozdulni és ne szégyelljék ami a vaksággal jár, vállalják föl büszkén! Fogadják el a segítséget, és ők is segítsenek másokon a saját lehetőségeikhez mérten! Emlékszem, mikor először a kezembe adták a fehér botot, el akartak beszélgetni velem arról, hogy ez nem baj, illetve ez egy jó dolog. Én azonban azt éreztem: hagyjuk ezt az elbeszélgetést, menjünk inkább közlekedni! Büszke akartam lenni, hogy bár fehér bottal, de egyedül el tudok menni akárhová!
Mit mondanál azoknak a pároknak, akiknek hozzátok hasonló nehézséggel kell szembenézniük?
Mindkettőjük problémájában közösen legyenek benne, segítsék egymást. De talán a legfontosabb, hogy nevessenek sokat! A kitartás szintén nagyon fontos, az igaz szeretet ki kell hogy tartson!
Ezerféle dolgot csinálsz. Többek között önkéntes vagy a Gyermekláncfű Alapítványnál, zongoráztál, jógázol, tandemezel, emellett egyetemre jársz. Honnan fakad ezt a rengeteg belső energia?
Látom magam előtt, ahogyan pici gyerekként ott ülök a műtőnél... Valójában a kicsi Linára vagyok büszke. Mikor 5-7 évesen állandóan műtétről műtétre jártam, nem adtam fel. Arra gondolok, ha gyerekként bírtam, akkor felnőttként is bírnom kell! Sokat segít az is, hogy otthonról nagyon pozitív szemléletet kapok. Meg azért le akarok tenni valamit az asztalra. El szeretném érni, hogy ismerjenek az emberek, érezzék: én is hozzájárulhatok sok mindenhez, segítséget nyújthatok másoknak. Szeretném, ha az kommunikálódna az emberek felé, hogy mindenki tud segíteni a maga módján.
Interjúsorozatunk következő részében szintén egy olyan személy mindennapi kapcsolataiba nyerhetünk bepillantást, aki kénytelen más szemmel nézni a világot...
