Négy alapszükséglet, ami meghatározza az önértékelésed

Az emberi kapcsolatainkra, önértékelésünkre, kommunikációnkra és a velünk történtek értelmezésére nagy hatással van négy alapszükséglet gyerekkori kielégítettségének minősége. A gyerekkorunk újfenti megismerése ezért mindig segít megérteni a berögzült viselkedéseink okait, s így a változást is elősegíti.

Az ember viselkedése egy kicsit mindig árulkodik az önértékelésének minőségéről is. Egy konkrét helyzetre vagy személyre adott reakcióink és megnyilvánulásaink a felnőtt valónk mellett, azt a gyerekkori énünket is tükrözi, akit valaha (akarva vagy akaratlanul) megsebeztek. Az érett kapcsolatainkban persze, érthető módon, már mindannyian egy felelősségteljes, kiegyensúlyozott, stabil felnőttnek (szülőnek) szeretnénk látszani, ehhez viszont elengedhetetlen, hogy először a saját gyerekkorunkat fedezzük fel újra. Stefanie Stahl, német pszichológus könyvében (A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia) az önismereti fejlődés útján kínál megoldásokat aktuális kapcsolati valamint önértékelési problémáinkra. Elméletét és segítő gyakorlatait Klaus Grawe, ismert pszichoterápia-kutató által meghatározott, az általános önértékelésünket jelentősen befolyásoló, négy alapszükséglet kielégítettségére alapozza, amelyek az alábbiak:

(1) kötődés iránti szükséglet;

(2) az autonómia és kontroll iránti szükséglet;

(3) a kellemesség érzése, illetve a kellemetlenség érzésének elkerülése iránti szükséglet;

(4) az önértékelés erősítése, illetve az elismerés iránti szükséglet.

Az emberi kapcsolatainkra, önértékelésünkre, kommunikációnkra és általános jelentéstulajdonításunkra - vagyis, hogy a velünk történteket miként értelmezzük -

nagy hatással vannak ezen szükségletek gyerekkori kielégítettségének minősége.

Ennek okán most bemutatjuk nektek, mit jelentenek a fentebbi igények, és milyen hatással lehet az életünkre azok nem megfelelő kielégítettsége.

Kötődés iránti szükséglet

Bár a kötődés alappillérei az első életévek során kerülnek lefektetésre, ez az igényünk egész életünkben végigkísér minket. A valahová tartozás, a közösség iránti vágy, a kapcsolódás érzése emberi létszükséglet. Mások felkeltett figyelme, gondoskodása, érintése és érzelmi elérhetősége tart életben csecsemőként, és indítja el személyiségfejlődésünket (így önértékelésünket is) egy pozitív irányba. Jelentősége nem csak a szűk, családi és szerelmi kapcsolatainkban mutatkozik meg, hanem szinte minden fizikai és érzelmi kapcsolódásunkban (például barátokkal, idegenekkel, levélíráskor, meccsnézésekkor). Ennek sérülését a szülők elhanyagolása, elutasítása és/vagy erőszakossága kezdeményezheti, amely nem feltétlenül szándékos és felismert.

A gyerekeknek fizikailag (etetés, simogatás) és érzelmileg (figyelem, elfogadás, őszinteség) válaszkész szülőkre van szükségük,

amelyet sokszor az adott élethelyzet is akadályozhat. Az elhanyagolás érzésének számtalan fokozata lehet, így a pszichés fejlődésre is eltérően hathat. A gyermekkori rossz tapasztalat azonban alapvetően ront a kötődési képességünkön, ami oda vezethet, hogy kerüljük a szoros kötődéseket, újra meg újra leromboljuk azokat, vagy olyan ragaszkodás lesz rajtunk úrrá, ami kapcsolati függőségbe taszít minket.

Autonómia és kontroll iránti szükséglet

Már a gyerekeknek is szükségük van a függetlenedés és az önálló irányítás érzésére, hiszen legnagyobb motivációjuk, hogy szüleik nélkül is életképes egyénekké váljanak.

A függetlenedés gyakorlása, a saját határaink megismerése és a környezetünk befolyásolhatóságának ismerete

teszi lehetővé, hogy mihamarabb elkerülhessük a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzését, amely kontrollt, vagyis biztonságot nyújt. Szülőként a túlzott óvással és a szűk korlátokkal is akadályozzuk a gyerek ezen szükségletének kielégülését, azonban a határok nélküli szabadság is lehet ijesztő, hiszen sok kiszolgáltatott és tehetetlen helyzetbe sodorhatja a még éretlen, fiatal egyént. 

Ha egy gyereknek nincs lehetősége önállóan próbálkozni ott, ahol szeretne (és nem életveszélyes), azzal az önmagába vetett bizalom kialakulása/megerősödése hiúsulhat meg. 

Aki nem bízik önmagában, másban sem mer bízni, hiszen a saját megérzéseit, képességeit, s így döntéseit is kétségbe vonja. Az önállósodás (önindította) gyakorlásának hiánya tehát egyrészt egyfajta társfüggőséghez („mondd és csinálom", „ő biztos jobban tudja"), önmagunk állandó mások alá rendeléséhez vezethet („ahogy neked te akarod"), vagy éppen lázadóvá téve, a szabadság örökös üldözésére, vagyis a szoros kapcsolatok és szabályok kerülésére ösztönözhet egyfajta (mindössze pillanatnyi megoldást nyújtó) önvédelmi mechanizmusként.

Kellemesség érzése, illetve a kellemetlenség érzésének elkerülése iránti szükséglet

Erről a szükségletről kevesebbet szoktunk beszélni, bár a nevelés egyik fő feladata. Emberként állandó késztetést érzünk a kellemesség érzésének (vágyak) beteljesítésére és a kellemetlenségek (félelemek, fájdalmak) elkerülésére, azonban az általuk kiváltódó érzelmeket meg kell tanulnunk szabályozni. Ezt úgy a legegyszerűbb megérteni, hogy a sikerhez gyakran (kisebb vagy nagyobb) kudarcokon át vezet az út, vagyis a jó élményeket sokszor megelőzik a nehézségek, és ezt vállalnunk kell. Egy gyerek mire megtanul járni, több százszor elesik, de mindegyik esésével közelebb kerül az egyensúlyának megtalálásához, és az izmainak fejlődéséhez. Belső késztetésünk van a fejlődésre, a kudarcélmény okozta negatív érzelmek elfogadása és megélése ugyanakkor nem egy egyszerű feladat, és itt válik lényegessé az érzelmi nevelés. A vágybeteljesítés, a késleltetett jutalmazás, az ösztönlemondás és a kudarctűrő képesség színtere ez, ami a példából is jól láthatóan szoros összefüggésben van a kisgyermekkori autonómia gyakorlásával. Azok a gyerekek, akik nem élhetik meg az önálló próbálkozások adta sikereket a szülői korlátozások miatt, előfordulhat, hogy felnőtt korukra élvezetellenes normákat fognak kialakítani, vagy kiszabadulva a szülői kalitkából fegyelmezetlenül és mértéktelenül esnek bele az élményhalmozásba, ami mindössze átmeneti megoldást nyújthat a léleknek. A vágybeteljesítés és ösztönlemondás (azonnali örömszerzés megtagadása, önjutalmazás késleltetése) felnőttkorban is napi szinten jelent kihívást.

Az általuk létrejövő érzelmek hatékony kezelésének alapjait azonban az első években fektetjük le,

vagyis az általános hozzáállásunk (zsigeri reakcióink) elsősorban a gyermekkori tapasztalatainkat idézik.

Önértékelés erősítése, illetve az elismerés iránti szükséglet

Az elismerés velünk született szükségletünk, amely szoros összefüggésben áll a kötődéssel. A szüleink elismerő figyelme, tekintete, hangja és érintése erősíti meg a kapcsolatunkat és hozza létre a saját magunkról alkotott énképet, amely az önértékelésünk alapját képezi majd.

Az önbecsülésünk tehát a szüleink visszajelzéseiből, a rólunk alkotott gondolataikból és közvetített érzéseikből alakul ki,

majd válik saját hangunkká a megfelelő önállósodás és függetlenedés által.

Ahogy láthatjuk az említett 4 alapszükséglet nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Nem véletlen, hogy sokan felnőttként is mások elismerésére vágyunk, kialakítva ezzel egy alárendelt helyzetet és egyfajta függést. Stefanie Stahl nem véletlen vezet vissza és „old meg (szinte) minden problémát” - alcíme szerint - a saját gyerekkorunk tapasztalatainak vizsgálatával és újraértelmezésével. A kapcsolataink, a gondolkodásunk, a viselkedésünk tükrözik az általános önértékelésünket, amelynek alapját ezek a korai élmények határozzák meg. A gyerekkorunk újfenti megismerése mindig segít megérteni a berögzült viselkedéseink okait, s így a változást is elősegíti. Az önismereti gyakorlatok által a mindenkori fejlődés pedig garantált.