Nehéz szeretni? II. rész

Hogyan gyakorolhatjuk a szeretetet? Milyen közkeletű tévedések torzíthatják és akadályozhatják szeretetfelfogásunkat? Cikkünkben utána járunk ezeknek a kérdéseknek, valamint értelmezési keretet adunk, milyen hozzáállással és eszközökkel mélyíthetjük el szeretetképességünket, hogy általa másoknak biztonságot és bizalmat nyújthassunk.

Sorozatunk első részében a szeretet élményét értelmeztük pszichológiai és filozófiai szempontból. Ebben a második részben pedig a gyakorlat kérdéskörét visszük tovább. Értelmezzük, hogyan valósulhat meg életünkben az a valódi szeretet, amelyre mindannyian vágyunk.

A szeretet, mint művészet

Erich Fromm egy egész könyvet szentelt a szeretet megértésének. Szerinte a szeretetről lehet elméleti szinten beszélni, ugyanakkora gyakorlathoz is ad útmutatást (bár kifejti, hogy ezt mindenkinek magának kell gyakorolnia). A német pszichológus véleménye szerint a szeretet nem érzelem, ahogy az a közfelfogásban elfogadott, hanem egy képesség, ami az emberi létezés alapvető problémájára keresi a választ. Ez pedig annak a tudata, hogy egyedülálló lények vagyunk. Tudatosságunk és reflexiónk az alapja az emberi létezésnek és ez a reflexió szükségszerűen magányossá tesz minket. A modern világban ez még inkább szembetűnő. A frankfurti filozófiai iskola tagjai, melynek Fromm is tagja volt, a következőképpen illusztrálják a jelenséget: az ember dobozokban éli le az életét, ami még inkább ráerősít erre az érzésre. (Értik ezen az autókat, a kis panel szobákat, a társadalmi csoportokat, stb.)

"Mint minden nagy ember, a művész is többet mer látni, mint egy átlagos ember." (Noszlopi László)

Fromm szerint mai társadalmunk felértékeli a romantikus szerelmet: filmeket, regényeket olvasunk róla és valójában nem szeretni vágyunk, hanem igyekszünk szerethetővé válni. Amennyiben egy kapcsolatunk kudarcba fullad, próbálunk a viselkedésünkön változtatni, hiszen valamilyen mérce szerint biztosan nem vagyunk elég jók. Így a párkeresés egyfajta piaccá vált, ahol adok-kapok rendszer alapján az a "boldog", aki a saját csereértékének megfelelő portékát kapott a személyiségpiacon. Felmerül a kérdés, hogy ezzel mi a baj? Ez szüli az elégedettséget és a szeretetet, nem? Fromm tiltakozna. Álláspontja alapján, amennyiben az ember így választ párt, beépít egy nagy rizikófaktort: mégpedig az unalmat. Mert ebben az esetben mi a biztosíték arra, hogy nem találunk egy "jobbat, vagy megfelelőbbet"? A kapitalista társadalom még inkább ráerősít arra, hogy így érezzünk, mert értékrendje szerint, mindig van jobb és újabb, minden cserélhető. Ebben az értelemben a szerelem, a szeretetkapcsolat végső soron funkcionalista: a nekem kell ez, neked kell az, hajtóereje, hogy sikeresebbek vagyunk együtt, mint külön-külön.

A szerelem a közfelfogás szerint egy történés, szó szerint beleesünk „fall in love” - mondja az angol. Megtörténik velünk, nem teszünk érte. Passzív, nem aktív folyamat. Hogyan történhet ez? Két ember, aki szeretetre éhes, találkozik, és egy időre kielégíti egymás igényeit. Értékesnek érezzük magunkat, mert a másik szeret, mert szerethetőek vagyunk: általa. Amennyiben változnak az igények, amennyiben úgy érezzük, nem kapunk eleget, felbontjuk a viszonyt. Ráadásul sok esetben a másik az, aki kiegészítő elem, vagyis a gyengeségeinket palástolja: elválaszt minket attól az egyedülléttől, ami lehetővé tenné a felismerését és elfogadását ezeknek a kellemetlen én-részeknek.

Erich Fromm amellett áll ki, hogy a szeretet ige: aktív és cselekvő, ezért nagyon ritka jelenség.

Egyfajta készenléti állapotnak írja le, amely tárgyának a szabadságot és boldogságot akarja nyújtani. Az előző formával ellentétben a hangsúly itt arra kerül, hogy Ő szeret és nem arra, hogy őt szeretik. Így szükségszerűen kiterjed arra, hogy önmagát szereti, így ebbe a szeretetbe bevon másokat: embereket, tárgyakat. A pszichológus szerint a szeretet egy választás, ami mellett újra és újra döntünk. Előhívja a másikban azt, aki ő valójában. Így Fromm azt mondja, a szeretet leginkább egy művészeti ághoz hasonlít, amelyet egy életen át lehet gyakorolni.

"Mint a mélylélektan észreveszi, a művészet felszabadítja és "elaborációhoz", (szublimált szellemi kimunkáláshoz) segíti bennünk azt, ami elnyomott, tehát valónknak azt a részét, amik nem merünk lenni.” – állítja Noszlopi László, pszichológus. A szeretet kialakításához szükség van fegyelemre, hogy elhatározzuk rá magunkat, koncentrációra, hogy ne lankadjon a figyelmünk, illetve türelemre, hogy kitartsunk mellette. Ezen felül úgy kellene hozzáállnunk, hogy a szeretet elsajátítását mindennél előrébb valóvá tegyük életünk során!

Amennyiben beismerjük, hogy szeretetre van szükségünk, az egyenlőség elve alapján nekünk is el kell sajátítanunk az ehhez szükséges képességeket. Mivel a művész a művészete által máshogyan látja a világot, például egy zenésznek az autóút zaja egészen más, mint egy másik embernek, a szeretetünkre az is hatással van, hogyan éljük az életünket, és hasonlóképp a szeretetünk is kihat az életünkre.

Fromm szerint az érett ember, az érett személyiség képes a valódi szeretetben önmaga átadására: mert nem fél attól, hogy ez a vesztét okozná. Másokra úgy tekinteni, ahogyan vannak és így elfogadni őket – ez lehetne a szeretet egyik, gyakorlati definíciója.

A szeretet és pszichológiai gyakorlata

Az empátiás figyelem, és több másik segítségnyújtó eszköz segítségével a pszichológus egy olyan teljesen elfogadó szeretetkapcsolatot igyekszik létrehozni, ami a másik félt gyógyulásra ösztönzi. Ez a kapcsolat akkor is létrejöhet, ha a kliens még soha életében nem tapasztalt önzetlen szeretetet. Van valami a feltétel nélküli szeretetben, amit semmi más nem tud pótolni: az a fajta ítélkezés nélküli figyelem, ami először elfogadást ad. Ebben a megváltozott légkörben léphet elő a változás és a fejlődés is. Pótolhatatlan a bizalom, amelybe egy másik ember belenőhet. Pótolhatatlan a szeretet ott, ahol már nem látjuk meg magunkban a „jó embert”, egyedül egy másik, szerető ember képes erre.

A híres holokauszt túlélő Edith Eva Eger írja a következőket az egyik pácienséről:

„Nem sokat beszéltem vele az első találkozásunkkor. Meghallgattam. Együtt éreztem vele. (…) Az által, hogy elengedtem az ítélkezésemet és a vágyamat arra, hogy megváltoztassam vagy más vélekedésre bírjam, azáltal, hogy megláttam a sebezhetőségét, a szeretetéhségét és a valahová tartozni akarását, és azáltal, hogy engedtem magamat túllépni a saját félelmemen és haragomon annak érdekében, hogy elfogadhassam és szerethessem őt, képessé váltam adni neki valamit (…):

egy hiteles képet a saját értékességéről. (…) Meglátott egy alternatívát.”

Ki kell emelni azonban a szeretet másik fontos aspektusát is, azt, hogy teret enged. Nemcsak a jó, hanem a rossz érzések „kifolyásának” is, ezt bírja addig, ameddig az a gyógyuláshoz szükséges. Szintén Eger fejezi ki ezt a következő példával egy veterán katonáról:

„A feltétel nélküli szeretetemmel mit sem érhettem el nála egészen addig, ameddig engedélyt nem adtam neki arra, hogy kifejezze énjének azt a részét, amelyet siratott, azt, amelyik egyszerre volt erős és sötét – azt a részét, amelyet többé nem juttathatott kifejezésre. (…) Az összetörtség egyetlen ellenszere az én teljessége.”

Mit is takar „az én teljessége” és mi köze a szeretethez?

A szeretet egyéni gyakorlata

Fromm szerint az érett ember, az érett személyiség képes a valódi szeretetben önmaga átadására: mert nem fél attól, hogy ez a vesztét okozná. Másokra tekinteni, ahogyan vannak és így elfogadni őket – ez lehetne a szeretet egyik, gyakorlati definíciója.

A világ megismerése és megszeretése lehetetlen feladatnak tűnhet. Még mielőtt az olvasó ijedten eldobná a cikket, hogy ilyen ember nem létezik, jusson eszébe egy olyan ember az életéből, akitől kifejezetten sokat kapott. Meg tudja hálálni valaha? Nem? Akkor ő az, aki által tapasztalatot kapott a szeretet természetéről. Lehet, hogy nem tökéletesen tette, de pillanatokra talán megvalósította azt, amit ez a cikk nem tud szavak által megfogalmazni. Teréz anyán, Gandhin, Jézuson kívül számtalan szerető ember létezik a Földön, és bár a feladat embert próbáló, szerencsére egy emberöltőnyi időnk van megvalósítani: szeretetet adni.

A szeretet gyakorlatát örökké lehet finomítani. Mint egy művészeti ágban, folyamatosan lehet még képzettebb és kifinomultabb művésszé válni.