„Nem az vagyok, aki régen voltam!” – Mennyit változunk az évek alatt?

„Minden alakít rajtam, de semmi sem változtat meg” – vallja Salvador Dalí. Vajon igaza volt? Az emberi személyiség időbeli következetességének vizsgálatakor a kutatók rendszerint rövidebb időintervallumokat (néhány hetet vagy hónapot) vesznek csak alapul. A különféle személyiségvonásokra azonban mi sokkal inkább állandó és általános sajátosságokként gondolunk. Vajon létezik bármiféle bizonyíték arra, hogy az egyének még hosszú évek múlva is ugyanolyanok maradnak, mint amilyenek mindig is voltak?

Vegyünk sorra néhány érdekes kutatást! Helson és Moane nők vonásait vizsgálta meg először végzős egyetemista, majd huszonhét éves, végül pedig negyvenhárom éves korukban. Az alkalmazott személyiségtesztek eredményei igen magas összefüggéseket mutattak az egyes időszakok között. Abban az esetben azonban, amikor a kutatók az összes alany értékeit egyszerre vették figyelembe, egyértelműen látszott, hogy a nők valamelyest mégiscsak „formálódtak” az elmúlt idő alatt. Huszonhét és negyvenhárom éves koruk között legalábbis

sokkal dominánsabbá és függetlenebbé váltak.

Wink és Helson ugyanezen vizsgálati személyeken végzett felmérése azt mutatta, hogy ez a változás a következő kilenc év alatt a magabiztosság és a kompetencia irányában folytatódott. (Az említett hölgyek ekkor már ötvenkét évesek voltak!) A kapott eredmények szerint ugyanakkor a legnagyobb „átalakulás” azoknak a nőknek az személyiségében következett be, akik időközben családot alapítottak vagy komolyabb karrierépítésbe kezdtek – vagyis olyan tevékenységeket végeztek, amelyek jelentősen módosították a mindennapi szerepeiket, illetve átalakították az önmagukról kialakult, mentális képüket.

A 2000-es években több utánkövetéses vizsgálat is kíváncsi volt arra, hogy serdülő- és fiatal felnőttkor között mégis mennyire változik meg vagy épp marad ugyanolyan az emberek személyisége. Robins, Fraley, Roberts és Trzesniewski mindezek érdekében diákok főiskolai személyiségleírásait vetették össze egymással. Az éves átlagokat nézve találtak ugyan árnyalatnyi különbségeket, az egyes évek közötti hasonlóság azonban mindvégig magas maradt. Roberts, Caspi és Moffitt ehhez képest olyan változásokat találtak a tizennyolc és huszonhat éves egyetemisták körében, amelyek egyértelműen az érintettek érettebbé válására utaltak. A különböző időpontokban megfigyelt értékek statisztikai kapcsolata azonban a legtöbb esetben itt erős maradt.

Hiába nősz fel, ugyanolyan leszel

Caspi, Elder és Bem különleges kutatássorozata a gyermeki személyiség két legszembetűnőbb vonására: a félénkségre és az impulzivitásra koncentrált – egészen pontosan arra, hogy az említett tulajdonságok mennyire biztosan jelzik előre a későbbi, felnőttkori viselkedésformákat. A felmérések kezdetén természetesen még az anyák jellemezték nyolc-tízéves gyermekeik egyéniségét. Magukat a gyerekeket ehhez képest jó pár évvel később, harminc-negyvenéves koruk között kérdezték csak ki a személyiségükről (az akkori házastársaik és gyermekeik által adott jellemzésekkel összevetve).

Caspiék tanulmányából végső soron az derült ki, hogy azok a fiúk, akiket gyermekként sűrű dühkitörések jellemeztek, azok később igen nehéz természetű férfiakká lettek. A hasonló vérmérsékletű lányok ezzel szemben felnőttként nem tűntek ugyan különösebben nehezen kezelhetőknek, a saját családjuk azonban mégiscsak indulatos és labilis anyákként írta le őket. De nemcsak az impulzivitás, hanem a félénkség hatása is testet öltött a későbbiekben. A félős fiúk ugyanis a „bátrabbaknál” idősebb korukban házasodtak meg, illetve lassabban teremtették meg a saját egzisztenciájukat is. A félénk lányok ehhez képest nem házasodtak ugyan később, mint mások, de jellemzőbben követték a klasszikus családmintát és a vitték otthon a háztartást.

Most akkor megyünk vagy maradunk?

Akárhogy is nézzük, a különféle tanulmányok két, egymásnak ellentmondó jelenséget látszanak megerősíteni, amelyek ellentétessége valójában csalóka. Egyrészt azt, hogy az emberek az idő előrehaladtával folyamatosan változnak (például egyre lelkiismeretesebbé és barátságosabbá válnak), másrészt pedig azt, hogy az egyének személyiségvonásai mindezek ellenére mégiscsak állandóak maradnak (azok legalábbis saját magukhoz képest módosulnak csak). Miközben ugyanis az emberek idővel majdnem mind lelkiismeretesebbé válnak, addig azok, akik tizenévesen a kortársaiknál lelkiismeretesebbek voltak, azok negyven-, ötven- és hatvanéves korukban is lelkiismeretesebbek lesznek másoknál –

és persze önmaguknál, fiatalkori énjüknél is!

Mindezek kapcsán százötvenkét kutatás adatainak áttekintése arra a következtetésre vezette végül a kutatókat, hogy az emberi személyiség különböző időpontokban mért sajátosságai idővel egyre erősebb összefüggéseket mutatnak. Ezek a statisztikailag is következetes eredmények összességében arra utalnak, amit korábban már Salvador Dalí is sugallt: mi, emberek folyamatosan alakulunk, legbelül azonban semmi sem változtat meg minket. Legalábbis a legtöbb esetben! Kisebb kivételek ugyanis mindig lehetnek.