Ismerőseinkre gondolva bizonyára eszünkbe jutnak olyan emberek, akiket az állandó düh és harag, a folyamatos szomorúság, vagy éppen a mosoly és az öröm állapota jellemez, ugyanakkor ezeket a kifejezett érzelmeket nem érezzük arányosnak, hitelesnek, az aktuális helyzetre adott autentikus válasznak. Magunkba nézve esetleg mi is észrevehetjük, hogy van egy bizonyos átélt érzelmünk, beállítódásunk, amely jellemez minket, ha nehezen mennek a dolgok az életünkben. Ilyenkor helyettesítő érzelmekről beszélünk. Borbély Lilla tanácsadó- és iskolapszichológus cikke.
Kisiskolás korunkban eldöntjük, pontosan milyen érzelmeket fogunk táplálni magunkban a világ iránt. Korábban már megtapasztalhattuk, milyen dühösnek, kisebbrendűnek, sértődöttnek, diadalittasnak lenni. A családunkban ezeknek egy részét közömbösen fogadták, néhánynak a kifejezését egyenesen tiltották a számunkra,
míg voltak olyanok, melyek jól belesimultak a családi elvárásrendszerbe, esetleg eredménnyel is jártak.
Környezetünk bizonyos elemi erővel kitörő, autentikus érzelmek kifejezését nem engedi meg: az illem, a családi szabályok, a családi kultúra megköveteli, hogy ezeket elrejtsük.
Az elfogadottan kifejezhető érzelmekkel pedig megkapjuk a szüleinktől, környezetünktől elvárt figyelmet, törődést, pozitív fogadtatásra találnak a számunkra fontos személyeknél, így megerősítődnek.
Ezek válnak később helyettesítő érzésekké, melyek elfedik a kifejezhetetlen, büntetett érzelmeket.
Szinte feltételes reflexszé válva, olyan mélyen személyiségünkbe ivódnak, hogy később a párkapcsolati, munkahelyi életünkből következő nehéz helyzetekben, krízisekben azonnal ezek lépnek be, meggátolva a helyzethez releváns, autentikus érzéseink tudatosulását. Bizonyos esetekben csak az érzelmek kifejezése, gyakran viszont azok átélése is tiltva van a számunkra, így azokat el kell fojtani, és később már detektálhatatlanná válnak a számunkra.
A játszma szolgálatában
Néhány családban az a szokás, hogy ha nehezen mennek a dolgok, arra dühvel reagálnak, míg máshol megsértődnek, bűntudatot éreznek, vagy kisebbrendűségi érzéssel reagálnak, esetleg megnézik, mi is a teendő a probléma feloldása érdekében. Megtanuljuk, hogy vannak dolgok, amiket nem fejezhetünk ki: például a félelem vagy a fájdalom kimutathatatlan, így visszafogottnak és fegyelmezettnek kell maradnunk, hogy ne derüljön ki, amit valójában átélünk. A lelepleződés nagy szégyenérzettel járhat, míg a családban elvártak szerint működni nagy erény. A leggyakrabban „alkalmazott” érzelmeinket, beállítottságunkat elsősorban a szüleinktől tanuljuk meg. Lehet, hogy krónikus bűntudatunkat más családban mérgeskedő természet váltaná fel. Ugyanakkor helyettesítő érzelmeink mellett a végsőkig kitartunk: azt megváltoztathatatlannak, természettől fogva adottnak éljük meg.
Eric Berne, a tranzakcióanalízis megalkotója szerint
csaknem minden bűntudat, harag, sértődöttség és kisebbrendűségi érzés lényegében helyettesítő érzelem,
melyet a rendelkezésre álló összes érzelem közül kiválasztunk, hogy az általunk játszott játszma „nyereségét” besöpörjük.
Gyakran azért használjuk őket, hogy másokban együttérzést, sajnálatot, érdeklődést keltsünk. Általában mindannyian botrányosnak érezzük, hogy a kedvenc érzésünk nem az adott helyzetre adható legmegfelelőbb, legtermészetesebb válasz. Ezek leleplezése nagy energiát kíván, a kommunikációban, szociális környezetben való működésben ugyanakkor gyakran zavart okoz.
Érzelmekkel megszállva
Főként stresszes vagy krízishelyzetekben, tudattalanul léphetnek be a helyettesítő érzelmek, a reakciós repertoárunkból minden mást kiszorítva.
Gyakran akadályozzák, hogy problémáinkat megoldjuk, akár azok helyére is léphetnek.
Olyannyira eluralhatnak bennünket, hogy mintegy megszállva érezhetjük magunkat, és nem tudunk kilépni a hatása alól.
Felnőttként már egy idejétmúlt gyermeki stratégia újraélését jelentik, amelyek ekkorra már maladaptívvá váltak, az itt és mostban nem járnak jó eredménnyel. Autentikus, valódi szükségleteinket kifejező érzéseink elrejtésében olyan jók lehetünk, hogy azokat már nem is tudjuk érzékelni. Reakcióink a helyzethez képest sokszor aránytalanok, túlságosan is hevesek, így ez a környezetünk számára megterhelő lehet. Elszívja a mi és a kommunikációs partnereink energiáit. Felmerül a kérdés, hogy mit tehetünk azért, hogy közelebb kerülhessünk a hiteles érzéseinkhez?
Megismerni a hiteles önmagunkat
A helyettesítő érzelmek azért is okozhatnak különösen nagy zavart az életünkben, mert
a velük együtt járó tilalmak nem engedik meg, hogy valódi szükségleteinket kielégíthessük,
hiszen ezek sokszor bennünk sem tudatosulnak, és a környezetünknek sem tudjuk kifejezni őket. A probléma megoldásában alapvető fontosságú, hogy a tudatosság belépésével elkezdjük felfedezni mögöttes érzelmeinket, és meg is merjük élni őket.
Ahhoz, hogy képesek legyünk felvállalni a hiteles érzéseinket, hiteles önmagunkat, nagyon lényegesek a biztonságot nyújtó, empatikus, türelmes társkapcsolatok vagy segítő személyek. A hasonló élményeik megosztásával, illetve az őket érintő viselkedések visszajelzésével segíthetnek bennünket közelebb kerülni önmagunkhoz.
Fel kell tárnunk továbbá, hogy mik azok a szükségletek és érzések, melyek a helyettesítő érzelmek mögött húzódnak, és nem nyernek kielégülést. Így megtalálhatjuk azokat a módokat, melyek valódi választ jelenthetnek. Az érzelmek megkülönböztetésében, felismerésében való gyakorlat, az ezekről való tudatos gondolkodás szintén segítheti belső tartalmaink rendezését.
Helyettesítő érzelmeink egykor a családba való beilleszkedést szolgálták, viszont felnőttkorunkra magánéleti, munkahelyi helyzetekben sokszor hátráltathatnak bennünket, a problémáink megoldását nem segítik, sőt, sokszor el is mélyítik őket. Hiteles énünkhöz, autentikus szükségleteinkhez közelebb kerülve ugyanakkor a teljesebb, kielégítőbb kapcsolati élethez is közelebb kerülhetünk.
