Szentesi Éva író, rákellenes aktivista, a WMN szerzője. Nemrég megjelent kötetében kendőzetlen őszinteséggel beszél többek között a méhnyakrák diagnózisáról és a gyógyulás lépéseiről. Húsba vágó, szinte letehetetlen olvasmány belső harcokról, menekülésről és újrakezdésről. Ajánlónk egy könyvről, amely mellett nehéz szó nélkül elmenni.
„2015. május 13-án megkaptam életem legfontosabb eredményét: negatív lett a PET CT eredményem, azaz a teszt szerint a daganat tökéletesen eltűnt a szervezetemből. Azért is volt nagy szó ez, mert az orvosok ennek leginkább nulla, de legfeljebb is maximum egy százalék esélyt jósoltak. Azóta eltelt szinte percre pontosan öt év, az állapotom fontos fordulóponthoz érkezett, s a legfrissebb eredmények még mindig negatívak. Ez a könyv részben ennek az ünneplése, részben pedig egyfajta tudás és élményanyag átadása. Ebben a kötetben benne van mindaz, amit megtanultam a lelkemről és a fizikai valómról a sokszor fájdalmas gyógyulás és testi-lelki rehabilitáció kőkemény évei alatt” – áll „A legfontosabbat utoljára hagytam” borítóján.
Szentesi Éva friss kötetében megdöbbentő őszinteséggel ír a betegség- és gyógyulástörténetéről, tapasztalatairól, saját testének változásairól a méhnyakrákkal vívott küzdelmében. A kötet az edukációra is kitér, az orvosi szaknyelvet nélkülözve, könnyen érthetően olvashatunk többek között a HPV kialakulásáról és tüneteiről, a méhnyakrák stádiumairól, a rendszeres szűrővizsgálatok, valamint a HPV-oltás fontosságáról is.
„A világ legnagyobb hullámvasútja”
Aki követi Szentesi Éva életét, talán tudja, hogy a rákkal vívott harcában édesanyja volt az egyik legfőbb támasza. Új kötetében kíméletlen őszinteséggel ír arról is, mit élt át akkor, amikor édesanyjának kellett szembesülnie a rák diagnózisával, és így hirtelen ő került a támogató és „törlesztő” szerepbe. Szentesi ugyanis fordított helyzetben találta magát: hirtelen ő lett az, akinek kemoterápiás kezelésekre kellett vinnie édesanyját.
„A helyzet csúcsa az volt, amikor a tüneteket nem anyám produkálta, nem neki volt hányingere és nem ő hányt, hanem néhány kezelés előtt átvettem tőle ezt a procedúrát. Ahogy közeledett a kezelések hete, napra pontosan akkorra kikészült a gyomrom. Ez olyan biztos volt már egy idő után, hogy semmilyen meglepetést nem okozott. Szóval végighánytam anyám kezelését, bravúrosan. Legalább nem neki kellett a mellékhatásokkal teljes egészében megküzdenie.” Túlélőként visszatérni az onkológiára, újra belépni azon az ajtón, újra megérezni azokat a bizonyos szagokat, újra látni mindazt, ami korábban az életért vívott harcot jelentette, elképzelhetetlenül nehéz.
Fájdalom, kérdések, erő és önismeret
Rengeteg olyan téma kap helyet ebben a könyvben, melyek pszichológiai vonatkozásairól külön cikkek születhetnének. Melyek a segítségnyújtás korlátai? Mit tegyünk, ha azok, akiket barátainknak hittünk, elfordulnak tőlünk életünk legnehezebb időszakában? Hogyan lehet kezelni a kéretlen „jó tanácsokat” és a támadásokat? Mennyire megterhelő túlélőként újra és újra beszélni a rákról?
Új kötetében Szentesi egészen közel engedi az olvasókat: bepillantást nyerhetünk a gyermekkorába, és szó esik a transzgenerációs örökségekről is. Az eszköztelenség érzését, a bizalomvesztést és a felelősség kérdését is érinti a kötet, illetve olvashatunk a diagnózis és a gyógyulás lelki hátteréről, aggodalomról, a szerettünk elvesztésétől való rettegésről is.
Ahogy a könyvben is olvashatjuk, ilyen súlyos diagnózisok esetében még kiemeltebb szerepet kell, hogy kapjon az önismereti munka:
„Viszont amellett figyelmetlenül mentem el, hogy a rák alatt szerzett traumáimat nem dolgoztam még fel, és erre anyám betegsége döbbentett rá. Ebben volt némi felelőtlenség, ezt belátom. Hiszen nem tehetem ki magam annak, hogy ismét beteg leszek, sokkal fokozottabban kell vigyáznom a lelkemre.
Mert nem elég csak a testen gyakorolni a vigyázást, mert a lélek szoros kölcsönhatásban van a testtel, és ha ott belül rossz, kívülről hiába van a legkiválóbb gyógykenőcsökkel bebugyolálva.”
Az önismereti úton egy jó szakember ugyanakkor „csak” társként kísér: „A betegségek kialakulása nem feltétlenül egy traumához köthető, sőt, a legtöbb esetben traumák, sérülések sorozata. (…) Pont ezért őrületesen nagy baj azt hinni, hogy az a terapeuta, aki engem lelkileg meggyógyított, csodát tesz. Nem tesz csodát, vagyis nem ő teszi azt. A csodát – az egyszerűség kedvéért, és mert nincs erre egy jó összefoglaló kifejezés – mi magunk vagyunk képesek létrehozni. És még akkor sem biztos, hogy sikerül, mert lehet, már túl késő.”
„Önmagunkat meggyógyítani a legnehezebb, másokat meggyógyítani lehetetlen”
A kötet záró harmadában Szentesi elsősorban a sorstársakhoz szól: összefoglalja a saját tapasztalatait és érzéseit olyan területekkel kapcsolatban, mint a szexualitás, a nőiség és az anyaság kérdése; gyakorlati tanácsokkal szolgál az immunerősítés, testmozgás, étkezés terén – bízva abban, hogy néhány, számára hasznos módszer másoknak is segítséget jelenthet (ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy univerzális megoldás sajnos nem létezik).
Nagy kihívás lenne egyetlen rövid cikkben összefoglalni, miről is szól Szentesi könyve, annyi érzelem és tapasztalás sűrűsödik a nagyjából 170 oldalon. „A legfontosabbat utoljára hagytam” azok közé a kötetek közé tartozik, melyeket végigolvasva talán végérvényesen megváltozik bennünk valami, és jobban kezdjük értékelni mindazt, ami nekünk adatott. Szentesi Éva új könyve hiánypótló a hazai piacon, emlékezetes olvasmány lehet mindazok számára, akik nem félnek a súlyosabb témáktól.
