„Nincs élet megbánás nélkül” – a bűntudat felszabadító ereje

„Ami törént, megtörtént. Nem érdemes rajta sokat rágódni, vonjuk le a következtetéseket és felejtsük el.” Sokszor, sok helyen hallunk ilyen, vagy ezekhez hasonló életbölcsességeket. És elsőre tényleg követendő filozófiának tűnik, olyasvalaminek, amivel mindnyájan egyetérthetünk. Kathryn Schulz tévedéskutató, a témában tartott TED előadásában mégis az ellenkezője mellett érvel. Miért ne bánd meg, ha megbánsz valamit? 

Van egy félig kimondott, ki nem mondott közmegegyezés, hogy a bűntudat, a megbánás rossz dolog, ami nem visz minket előre. Természetes, hogy hibázunk. Nap mint nap több tucat döntést hozunk fontos és apró-cseprő témákban, és bizony ezek egy része idővel tévesnek bizonyul.

Emberek vagyunk, a hibák és rossz döntések hozzánk tartoznak.

Az más kérdés, hogyan kezeljük őket. A motivációs oldalak és önsegítő könyvek jelentős hányada ilyen esetekben azt tanácsolja, ne siránkozzunk a múlton. Tekintsünk előre, hiszen felesleges időfecsérlés lenne leragadni valamiben, amin nem változtathatunk. Kultúránk instant bánkódás receptje a felejtés és tagadás. Hiszen ha a legjobb tudásunk és a rendelkezésünkre álló információk alapján meghoztunk egy (hibás) döntést, akkor az az elhatározás azzá tett minket, akik vagyunk. Legfeljebb tanulni tudunk belőle, és rendben van, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk bánkódásmentes életet élni. De tényleg olyan ideális, ha nem nézünk szembe a bűntudatunkkal?

Sajnálom, tehát vagyok 

Schultz rávilágít, hogy ha valaki valóban nem képes megbánni valamit, az bizony a szociopaták egyik diagnosztikai tünete. De lehet az agyi sérülések bizonyos fajtáinak jellemzője is. Azok az emberek ugyanis, akiknek sérül az elülső homloklebenye, képtelenek sajnálkozni még az egyértelműen helytelen döntések miatt is. Ezek az állapotok azonban fizikai vagy mentális deficitek eredményei. Tehát ha egészségesen szeretnénk működni, akkor nem a teljes bánkódásmentességre kell törekednünk, sokkal inkább a megbánással való együttélésre. A megbánás (és a melléktermékként megjelenő sajnálat) abból fakad, hogy

úgy hisszük, jelen helyzetünk jobb vagy boldogabb lehetne, ha valamit másként csináltunk volna a múltban.

Ilyen határokon belül persze nagyon sok dolog miatt bánkódhatunk. Ez a sajnálat pedig egy kegyetlen érzés, ami a pszichológiai szakirodalom alapján négy következetes módon okoz érzelmi fájdalmat. Az első összetevő az elutasítás. Ez a hihetetlenül primitív érzelmi válaszunk arra vonatkozik, hogy ami (rossz) megtörtént, az váljon inkább semmissé. Nem megoldani próbáljuk a problémát vagy megérteni, miből fakadt, pusztán azt akarjuk, hogy megszűnjön. A sajnálkozás második jellemvonása a zavarodottság. Nem értjük, hogyan tehettük. Ez egyben elidegenedés azon részünktől, amivel a döntést hoztunk. Ebből kifolyólag pedig nincs is bennünk empátia ezzel a részünkkel szemben, ami előrevetíti a harmadik összetevőt: az intenzív vágyat, hogy megbüntessük magunkat. Az utolsó vonás pedig a perszeveráció, ami annyit tesz, hogy megszállottan és ismételten ugyanarra a bizonyos dologra összpontosítunk. Egyfajta végtelen hurokba helyezése az első háromnak. Nem hangzik túl biztatóan, de Schulz szerint van egy ötödik jellemző is, amit úgy határoz meg, mint az egzisztenciális ébresztő egy fajtáját.

Control Z kultúra

Úgy gondolja, hogy a hibáink és rossz döntéseink abból kifolyólag fájnak ennyire, mert tökéletesen kiszolgáltatottá tesznek minket.

Teljes védtelenségünkben és esendőségünkben feltárnak minket egy tulajdonképpen érdektelen világnak.

Természetes, hogy ez fájdalmas élmény, különösen a nyugati kultúrkörben, ahol hozzászoktunk, hogy mint egy számítógépes paranccsal, bármit, bármikor visszacsinálhatunk. Bizonyos értelemben elszoktunk attól, hogy szembenézzünk az élet kényelmetlen arcával. Azt gondoljuk, hogy a problémáinkat, kapcsolatainkat, szükségleteinket megoldhatjuk pénzzel vagy technológiával. Sajnos azonban történnek bizonyos dolgok az életben, amelyeket bármennyire kétségbeesetten is akarunk megváltoztatni, visszacsinálni, nem vagyunk rá képesek. Mert néha egyáltalán nem nálunk van az irányítás, még ha ezt nehéz is belátni egyre inkább maximalista és kontrollmániás hétköznapjainkban. Ráadásul olykor saját felelősségünkre is hozunk olyan döntéseket, amiknek visszavonhatatlan és szörnyű következményei vannak, akár a saját, akár mások egészségére, boldogságára vagy megélhetésére nézve. Hogyan élhetünk együtt ezzel?

Tévedhetsz!

Schulz három dolgot tanácsol. Ahhoz, hogy békét kössünk a bánkódással, első körben bele kell nyugodjunk, hogy általános. Ha beírjuk a keresőbe, hogy sajnálkozás és tetoválás, 11,5 millió találatot kapunk. A tetoválással rendelkező emberek tizenhét százaléka megbánta, hogy tetováltatta magát, és akkor távol vagyunk még az igazán fontos témáktól. Lényeg a lényeg, a megbánás mindannyiunkat érint. A második lépés az önmagunkon való nevetés. Bárki, aki már átélt sajnálkozást, amiben igazi fájdalom és szomorúság volt, megérti, hogy a humor nagy szerepet játszhat a túlélésben. Összeköti életünkben a pozitív és negatív pólusokat, és újra lendületbe hoz. A harmadik mód, ami szükséges a sajnálkozással való békés együttéléshez, nagyrészt az idő segítségével történik Schulz szerint. Tulajdonképpen annak az elfogadása, hogy jó és rossz döntéseink rajzolják életünk folyamatát, és ezek megértése vagy elítélése nem a megbánás hiányát kell jelentse. Fontosabb az, hogy ne utáljuk magunkat a sajnálkozás miatt. A helyzet az, hogy mindannyiunknak vannak céljai és álmai, amiért meg meg akarunk tenni minden tőlünk telhetőt, és jó esetben szeretjük az embereket, nem akarjuk őket megbántani vagy elveszíteni. Éppen ezért fájdalmat kell érezzünk, amikor a dolgok nem sikerülnek. De

meg kell tanulnunk szeretni a hibás és tökéletlen dolgokat, amiket létrehozunk, és megbocsátani magunknak, amiért létrehoztuk őket.

A sajnálkozás nem arra emlékeztet, hogy valamit rosszul csináltunk, arra emlékeztet, hogy tudjuk, jobban is csinálhatjuk.