„Normális ember… nem létezik.” – Karen Horney, a pszichoanalízis női úttörője

Karen Horney (1885-1952) a Neo-Freudisták egyik kiemelkedő alakja. Pszichoanalitikusként meghatározó elméletalkotónak számított, munkássága során utat törve női kollégáinak a pszichológia tudományterületén. Hogy hogyan vélekedett Freud-ról és a neurózisokkal kapcsolatos alapvetésekről, az az alábbi cikkből kiderül. Tekintsetek bele Karen Horney analitikus világába.

Karen Horney (leánykori nevén Danielsen) 1885-ben született Hamburg külvárosában, Blankenese-ben. Ambiciózus és kissé lázadó egyéniség, már egész fiatalon eltökélt szándéka volt, hogy – mondván, ha már külcsínben nem lehet kellően megnyerő – intellektuális kvalitásait fejlessze. Naplójának elemzésénél fény derül színes és gazdag gondolatvilágára, a világ iránti érdeklődésére és nyitottságára, reflektív jellemére és adottságaira. Már kamaszkorában a szerelmi szabadság etikai kérdéseit, a szexhez való szabad és előítéletektől mentes hozzáállás jogát boncolgatja. Mélyen foglalkoztatja a más emberek iránti felelősségvállalás, valamint, hogy hű maradjon saját magához. Horney magabiztossággal ötvözött eltökéltséggel fordult az élethez. Bizakodással hitt a sorsban, és annak alakíthatóságában. Mindezt jól tükrözi a tény, hogy tanulmányait már egész fiatalon az orvosi egyetemen szándékozott megkezdeni, annak ellenére, hogy abban az időben a német orvosi egyetemre még nem vettek fel nőket. Ambíciói töretlennek mutatkoztak és később felvételt nyert a Freiburgi Egyetemre.

Orvosi tanulmányait végül három különböző egyetemen Freiburgban, Göttingenben és Berlinben végezte. Berlinbe az 1900-as évek elején költözött, ahol a frissen indult pszichoanalitikus szemináriumokat látogatta. 1910-ben a Berlini Pszichoanalitikus Intézet alapító tagjává, a német pszichoanalitikus mozgalom oszlopos tagjává vált. Ezen események meghatározták későbbi finom elhatárolódását Freud-tól és a bécsi pszichoanalitikusok nézeteitől. A ’20-as és ’30-as évek Berlinjét a kulturális energiák felszabadulása jellemezte, mely mind a művészetek világára, mind az emberek életére mély benyomást tett. Ez a virágzás a berlini pszichoanalitikusokat is zabolátlan vizekre sodorta, amely „Freud Bécsétől” eltérő atmoszférát és elméleti fejlődést tükrözött. A lelkes berlini szakemberek kihívásként tekintettek a pszichoanalízis színterére, mely teret engedhet a hagyományos tradíciók és konvenciók megújításának, azok továbbgondolásának. Idővel Horney elméleteit is ezen újítások határozták meg, Freud számos elméletével egyetértett, azonban azok bizonyos aspektusai iránt kétségei támadtak, különös tekintettel a biológiai megalapozottságára. A harmincas évektől datálva Horney eltökélten munkálkodott saját elméleteinek kidolgozásán, azokat folyamatosan finomította. Eltökélt célja volt, hogy a pszichoanalízisre vonatkozóan Freud elméleti keretein belül nyisson az újkeletű meglátások felé.

Míg Freud elméletei erős biológiai orientációt képviseltek, addig Horney kulturális és interperszonális kapcsolati elemekkel igyekezett átfogóbbá tenni ezen meglátásokat. Később Amerikába költözött, 1932-ben, Chicagoban pedig felkérték az akkori, Amerikai Pszichoanalitikus Intézet vezetésének közreműködésére, amit el is vállalt. Két évre rá pedig már New Yorkban folytatta munkásságát. A Nagy Almában töltött évei tökéletes lehetőséget biztosítottak számára saját pszichoanalitikus elméleteinek mélyebb megmunkálására. Első két könyve is itt jelent meg: A Neurotikus Személyiség Napjainkban (1937) és az Új Módszerek a Pszichoanalízisben (1939). 1941-ben már az Amerikai Pszichoanalitikus Intézet vezetőségében helyezkedik el.

Az analitikus és a feminizmus

Horney-t a feminista pszichológia úttörőjeként tartják számon. Feminin Pszichológia címmel jelentette meg esszékötetét 1967-ben, melyben bírálta többek között Freud péniszirigység elméletét is. Horney, Freud-tól eltérően úgy vélekedett, a nők nem a péniszirigység miatt élik meg a kisebbrendűség érzését, nem ez a mozgatórugója belső konfliktusuknak. Habár úgy fogalmazott: magabiztosságban elmaradnak a férfiak mellett, ennek oka azonban a férfiak által dominált társadalomban, a kulturális közegben keresendő. Úgy vélekedett, hogy a nemi szerepek mentén a nők óhatatlanul alárendelődnek a férfitársadalomnak mind a szerelem, presztízs, anyagiak vagy a védelmezés és törődés tekintetében. Szerinte a nők ebben a társadalmi közegben nem teljes jogúan léteznek, melynek eredményeképpen magabiztosságuk alapvető csorbát szenved. Ezen meglátásai miatt abban az időben számos kritika érte, melyek fényében elméletei irányába is ambivalens érzelmekkel fordultak a kortársai.

Neurotikus szükségletek és az alapszorongás

A neurózissal kapcsolatos új megközelítés Horney meghatározó elméletének számít. Míg Freud a neurózisra az elme külső behatásokra adott negatív válaszreakciójaként tekintett, Horney ettől eltérően vélekedett. Erre vonatkozó elméleteit két további, a Belső Konfliktusaink (1945), a Neurózis és az Emberi Növekedés (1950) köteteiben foglalja össze. A neurózisra folyamatjelleggel tekintett: úgy vélte, a zavarok nem egymástól eltérő események ismételt megjelenésének hatására alakulnak ki, hanem az élmények együttesen formálják a neurotikus személyiséget, mégpedig a kora gyermekkori évek során. Kiemelte, hogy a neurózis lényegében az egyén belső kísérlete, hogy megvédje magát és lavírozni tudjon egy fenyegetéssel teli környezetben.  

Horney ezen gondolatok mentén fogalmazta meg az alapszorongás elméletét. Három különböző orientációt határozott meg, melyek mentén az egyén a környezete felé fordul, hogy egyúttal szorongását hárítsa. Az emberirányú orientáció esetén az elfogadás iránti szükséglet erősödik fel, beleértve a fokozott alkalmazkodást vagy a megfelelési igényt. Az embertől távolodó orientációnál megjelenhet a másoktól való elhatárolódás, a fokozott függetlenségi igény vagy az elzárkózás. Végül az emberellenes orientáció esetén az egyénben fokozott hangsúlyt kap a hatalomvágy vagy az agresszió. Elmélete értelmében az egyén neurotikus szükségletei ezen irányultságok valamelyikének túlhangsúlyozásában vagy felértékelődésében nyilvánulnak meg, használatuk az egyén szükségletévé válhat. Horney szerint a neurózisok kezelése az egyén önmegvalósításának elősegítésében rejlik, amely által a neurotikus visszatalálhat önnön valóságához és valódi szükségleteihez.

Az elméleti újításai miatt Horney-t kortársai alapvetően kemény bírálatokkal illették. Ennek következtében végül a Pszichoanalitikus Intézet elnökségéről is lemondatták. Munkásságának ebben a szakaszában megalapítja saját intézetét. Nőként azonban nem volt egyszerű dolga, hogy elméleteire a korában kellő szakmai megalapozottsággal és nyitottsággal tekintsenek. Mindezek ellenére Horney egyénisége, erős karaktere szakmai sikereire is meghatározóan hatottak. Női analitikusként végül kiemelkedő elméletalkotóként maradt fent az akkoriban férfiak által dominált tudományterületen. Eltökéltségével méltán mutatott példát női és férfi analitikus kortársainak egyaránt.