Nukleáris péniszméregetés

Újraéljük a Hidegháborút? Ezúttal fel is melegítjük? Van egyáltalán értelme atomtöltetekkel fenyegetni egymást? Cikkünkben a nukleáris elrettentés pszichológiai vetületeit és az észak-koreai nukleáris válságot vizsgáljuk. Véleménycikkünk.

Adott egy csoport ember, akik megsemmisítéssel fenyegetik egymást, miközben ez saját végüket is jelentené. Nem csoda, hogy a nukleáris fegyverek általi kölcsönös megsemmisítés (MAD) mindig is számot tartott a pszichológusok érdeklődésére. Játékelmélettel foglalkozó kutatók előszeretettel emlegetik, hogy a Hidegháború felmelegedése azért maradt el, mert a probléma kapcsán elhíresült fogolydilemmát sikerült kijátszani. Hogy a dilemma feloldható legyen, csalni kell, ehhez pedig a résztvevőknek meg is volt az eszközük: kommunikáltak (ami az eredeti játékban nem volt lehetséges). Tárgyalóasztalhoz ültek, atomsorompó és SALT egyezményeket írtak alá, igyekeztek jó viszonyt ápolni a másik féllel, akinek a keze mindig a piros gomb felett remegett – szó szerint, az orosz főtitkárok és elnökök Andropov óta hurcolják magukkal a cheget-nek nevezett fekete aktatáskát benne az indítóparanccsal. A fogolydilemma kijátszható volt a felek számára, mert egyikőjük sem akart megsemmisülni, és ezt sikerült jelezniük is egymás felé. Ez a megoldás azonban kényes egy apróságra:

racionálisan gondolkodó egyéneket feltételez.

Ha érzelmileg túlfűtött vagy ideológiától elvakított ember (egy „madman”) ül a gomb mellett, a dilemma feloldása kétségessé válik. A Madman-theory elnevezés azért is nagyon találó, mert amúgy épeszű emberek nem fenyegetnék egymást nukleáris töltetekkel. Az antipszichiátria atyjaként tisztelt R. D. Laing ideillő megfigyelése egy betegéről szól, akinek az volt a téveszméje, hogy egy atombomba van a fejében, ezért rettenetesen félt. „Pedig azok az államférfiak, akik azzal dicsekednek vagy fenyegetőznek, hogy az egész világ elpusztítására alkalmas fegyver van a birtokukban, valójában sokkal veszélyesebbek és jobban elszakadtak a valóságtól, mint a pszichotikusnak bélyegzett emberek többsége” (Laing, 1969).

Két ok, amiért az USA nem vet be atomfegyvert

Azt a tényt, hogy a nyugatiak nem szívesen használnának atomfegyvert egy olyan közegben, ahol más országoknak is van atomfegyvere, már Mao is tudta: papírtigrisnek nevezte az amerikaiakat. Megértette, hogy az USA túlságosan félti saját jólétét ahhoz, hogy ilyen háborúba belekezdjen: „mit vársz egy olyan nemzettől, aminek gyermekei úgy nőnek fel, hogy mézet esznek reggelire?” – cukkolta előszeretettel a jenkiket. Az egyszerű tény, hogy a jóléti demokráciák elsősorban a saját jól levésükkel vannak elfoglalva, és ennek fenyegetettsége jelenti az egyetlen biztos motivációt a tömegek mobilizálására, valójában befolyásolja a nukleáris fegyverek bevetésének valószínűségét is.

A másik ok a nemzetközi rendszer. Nemcsak arról van szó, hogy a pehelysúlyúnak titulált jogi egyezményekben olyan szépen megfogalmazták, miért csúnya dolog atomtöltetet a másik nyakába dobni, hanem arról is, hogy

mi fog szerepelni az egyezményekben az atomtöltet bevetése után?

Egy támadás a XXI. században precedensteremtő értékű. A rezsimek a fegyverkezési verseny kezdete óta úgy használták a tölteteket, akár a szteroidinjekciókat: olyan izmokat fújtak fel, amiket remekül lehetett feszegetni a nemzetközi porond testépítő-szépségversenyén, de valós hasznosságuk már kérdéses volt. A tényleges bevetéssel azonban a kép megváltozik: lesz olyan eset, amikor lehet atomfegyvert használni. Ha pedig van eset, akkor van értelmezés is: kinek-kinek saját szájíze szerint. Az USA-nak pedig nem áll érdekében megteremteni a precedenst Oroszország vagy épp Kína számára a legpusztítóbb fegyver bevetéséhez.

Két ok, amiért Észak-Korea nem vet be atomfegyvert

A nukleáris fegyverzet a Kim-dinasztia számára elsősorban a stabilitást szolgálja. Bárki, aki megpróbálja elmozdítani őket a hatalomból, az támadásnak néz elébe. Az a rettentően furcsa eset, ami a Hidegháborút lezárta – egy szuperhatalom legerősebb fegyverének bevetése nélkül bukott el –, Észak-Korea esetében nem valószínű, hogy előfordulna. Ugyanakkor Kim csak akkor fog dönteni a fegyver konkrét célpont elleni bevetéséről, ha úgy érzi, biztosan elveszíti ezt a hosszú ideje őrzött hatalmat. A támadás valószínűtlensége a célpont megválasztásából is adódik. A titkosszolgálatok becslései szerint az országnak körülbelül hatvan robbanófej állhat rendelkezésére. Egyelőre nincs működő interkontinentális rakétájuk, de középtávra (1000 és 3000 kilométer között) már lőhetnek. A kérdés az, hogy mire, pontosabban: kire? Kim valószínűleg jól érzékeli, hogy a világ ellene van. Ha rátenyerel a gombra, egy 3000 kilométer sugarú körben támadhat, az ellenség azonban jóval nagyobb ennél. A MAD-doktrína szerint minden megelőző csapás potenciális öngyilkossággal ér fel a lehetséges válaszcsapások miatt. Az egyetlen dolog, amire a rezsimnek ügyelnie kell a status quo fenntartásához, hogy folyamatosan emlékeztesse ellenfeleit saját csapásmérő erejére. Így azok a hagyományos fegyverekkel vívott konfliktust is kerülni fogják, mint a leprát, hiszen az is nukleáris válaszcsapáshoz vezethet. Kim tankönyvi példákkal szemlélteti, mennyire magáévá tette a kölcsönös megsemmisítés doktrínáját. Robbantásokat végez a föld alatt, ellő egy rakétát magasan Hokkaido felett, fenyeget és interkontinentális rakétát fejleszt – még akkor is, ha ez saját népének (és így uralmának) éhhalálához is vezet.

Az atomtöltet használat nélkül értékesebb, mint kilőve.

A Bush-adminisztráció alatt a rezsim kereskedésre igyekezett használni azokat: a fejlesztések befagyasztásának fejében például pénzügyi segítséget kaptak volna. Az egyetlen kiutat a helyzetből talán pont ez a kereskedelmi jellegű megközelítés jelentheti.

A heti rendszerességű gúnyolódások és fenyegetések valójában Trumpnak, ennek a furcsa, új elnöknek szólnak, akivel – mint a fiatalabb Bush óta az összes amerikai elnökkel – meg kell értetni a helyzetet. Tanulságos volt idén júniusi látogatásom Dél-Koreában: az ott élők régen megszokták, hogy a kutya ugat a kerítés túloldalán. „Mindig csak fenyegetőznek, de hatvan éve nem történik semmi” – mondják. A témára való legyintés nem is annyira a szomszédnak szólt, mint saját maguknak: egy olyan félsziget csücskébe vannak bezárva, aminek kijáratát egy nukleáris töltetekkel pózoló diktátor őrzi. A veszély lekicsinylése valójában kognitív disszonanciát csökkentő eljárás, amit a dél-koreaiak kollektíven alkalmaztak saját lelki békéjük (és az én megnyugtatásom) érdekében. Szöuli tartózkodásom alatt én sem sűrűn gondoltam rá, hogy egy robbanófej célkeresztjében állok.

Okok, amiért a háború mégis kirobbanhat

„Ha minket provokálnak, a világot provokálják” – nyilatkozta Trump egy sajtótájékoztatón. Lehetetlen elmenni szó nélkül amellett, hogy a Madman-theory milyen hátborzongatóan rímel a Kim-Trump párosra. Nem csak az egyik hatalom vezetője irracionális: itt mind a két vezető az. Az egyik beteges autoriter, a másik javarészt inkompetens, de legalább mindkettő nárcisztikus. Trump megválasztása után amerikaiak és nem-amerikaiak milliói igyekeztek tájékozódni arról, hogy tényleg Trump kezében van-e a piros gomb, vagy ennél azért bonyolultabb a rendszer. A válasz kiábrándító. Akárcsak az oroszok esetében, a csapásmérés kulcsa itt is a gyorsaság. Ha Trump elhatározná magát, nehéz lenne időben megállítani, bár a radikálisabb tanácsadóit (Flynnt, Bannont vagy épp a magyar származású Gorkát) már menesztették, és valószínűtlen, hogy Tillerson vagy Mattis ilyesmire biztatnák.

Nem felejthetjük el, hogy egy háborúból nem zárható ki a véletlen, bármennyire is igyekeznek a döntéshozók mindig mindent kontrollálni. Kimék rakétatechnológiája gyenge lábakon áll, és egy ijesztgetés könnyen rosszul sülhet el valamilyen meghibásodás miatt – nem is feltétlen kellenének áldozatok az azonnali válaszcsapás megindulásához. A Nukemap nevű rendkívül profi és egyben mélységesen groteszk alkalmazással bárki tesztelheti adott kilotonnás töltet pusztítását – akár a saját városában is.

A háború „várása”, az arról való közbeszéd fokozódása indukálhatja annak tényleges bekövetkeztét, akár egy rossz delphoi jóslat. Végeredményben

ez a cikk is hozzájárulhat bizonyos százalékban a nukleáris apokalipszishez

– legalábbis, ha elegendően tartják érvényesnek meglátásait.

A MAD és a Madman-theory racionális alapokon nyugvó, mégis felháborítóan irracionális elméletek. A Hidegháború során a felek kvázi racionálisan cselekedve a bioszféra elpusztításához elegendő overkill mennyiség sokszorosát halmozták fel – bármennyire is ostobán hangzik, többször meg tudtak volna ölni mindenkit. A hiba mégsem csak döntéshozókban, hanem a nemzetközi rendszer belső logikájában van: amíg a rendszeren belül altruistának, hovatovább baleknak számít az, aki esetleg leszereli a nukleáris fegyverzetét, pénzt áldoz a környezetvédelemre, vagy a földi élővilágra veszélyes technológia korlátozását vezeti be, addig nem számíthatunk a nukleáris pszichózis megszűnésére.

•••

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.