Nyári gyerekek – unalom a fejlődés szolgálatában

Áció, káció... javában tombol a vakáció. A közösségi médiában is nyomon követhetjük, ahogy ismerőseink gyermekei – kezükben bizonyítvány helyett immár fagylaltot szorongatva – mint napi betevőt, gyűjtögetik a napsütötte élménymorzsákat: pillanatok táborokból, hosszabb-rövidebb utazásokról, barátokkal szervezett találkozókról. Ha nem is tartozunk azok közé, akik külön naptárat szentelnek gyermekeik nyári programjainak, elismerhetjük, hogy szülőként nem kevés fejtörést okoz számunkra a nyári szünet megtervezése. Sokan vagyunk, akik szeretnénk emlékezetessé tenni a nyarat, és sokat teszünk azért, hogy aztán – néha még számunkra is élvezetes módon – le tudjuk kötni gyermekeink hirtelen ránk szakadt szabadságát. Néha pedig egyenesen mindent megteszünk annak érdekében, hogy az unatkozó gyermek drámáját elkerüljük, és hálásak vagyunk a technológiának, hogy ha éppen az offline tér nem kecsegtet semmivel, a virtuális térbe még mindig menekülhetünk megoldásért. Holott az unalom pillanatai sok potenciált tartogatnak az unatkozó számára. De szülőként hogyan terelhetjük gyermekünket ezek kibontakoztatása felé? Egyáltalán mit mond a pszichológia az unalomról?

Olyan társadalomban élünk, ahol Lewis Caroll Vörös királynőjének híres gondolata lassan beteljesülni látszik: „Minálunk, ha teljes erődből rohansz, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradj.” Folyton elfoglaltak vagyunk, ha nem éppen a munka miatt, akkor azért, mert élményeket szerzünk vagy vadászunk rájuk. Nem is kell sokat keresgélnünk: élményt vehetünk vagy éppen ajándékba is kaphatunk, készen, de akár egyéni igényeinkre szabva. Vacsorázhatunk interaktív színházi előadás közben, különleges városnéző túrákra válthatunk jegyet, vezethetünk versenyautót, szálloda helyett élményhotelbe, strand helyett élményfürdőbe látogathatunk.

Az élménytársadalomban (a fogalom Gerhard Shultze német társadalomkutató nevéhez fűződik), melynek tagjai az anyagi javak felhalmozása helyett az értékes és érdekes élet eszményében találnak célt, a relatív jólét, bőség és mindennapi cselekvések kibővülésének lehetősége jellemző. Felértékelődött az egyéni választás, mi pedig, keressük a „flow-t” (bővebben erről olvashatunk Csíkszentmihályinál). Közben szülők lettünk és gyermekeinket is bekapcsoljuk az élménygyűjtésbe. Igyekszünk úgy élni, hogy elkerüljük az unalom állapotát, nem csoda hát, hogy gyerekeinket is óvni akarjuk az érzéstől. De vajon tudjuk, mi elől menekülünk?

Az unalom sötét erő

Bár az unalom problémakörével már az ókori filozófusok például Seneca is foglalkoztak, a 19. században Schopenhauer filozófiájának középpontjába került, az akarat ellenpólusaként. Szerinte az unalom egyenesen a létezés értéktelenségének érzése, és egyben bizonyítéka.

„A természet az embert azért szerelte fel különböző erőkkel, hogy megküzdhessen a minden oldalról fenyegető bajokkal. Ha e harc szünetel, akkor a nem foglalkoztatott erők terhére esnek: akkor játékkal kell, hogy foglalkoztassa, különben erőt venne rajta az emberi szenvedések legnagyobbika: az unalom.” (Arthur Schopenhauer: Életbölcsesség – Aforizmák. Pantheon Irodalmi Intézet, Budapest, 1925. 36. o.)

Még ha nem is támadnak az élet értelmét firtató kétségeink, miközben a hónap legunalmasabb előadását hallgatjuk vagy éppen orvosra várunk, és másodpercenként az órát nézegetve kétségbe vonjuk annak működését, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy az unalom frusztráló, negatív érzés. Mintha egy végtelen pillanatban ragadtunk volna, ahonnan nem találjuk a kiutat.

Az unalom John Eastwood kutató pszichológus definíciója szerint a tárgy nélkül lebegő akarat averzív élménye. Megéljük a cselekvés igényét, de mégsem tudunk elköteleződni semmilyen aktivitás mellett.

A pszichológiában többféle megközelítés létezik az unalom magyarázatára. A pszichodinamikus elméletek szerint az unalom akkor alakul ki, ha nem vagyunk tudatában annak, amire valóban vágyunk. Hiába keresünk hát feloldást a környezetünkben, mivel vakon tapogatózunk, rejtett vágyainkat nem tudjuk kielégíteni. Az egzisztencialista megközelítések amellett érvelnek, hogy az unalom akkor alakul ki, ha életünk jelentésnélkülivé válik, hogyha eltávolodunk valódi céljainktól, és emiatt nem tudunk saját értékeinknek megfelelő tevékenységek mellett elköteleződni. A tisztán fiziológiai állapotokat hangsúlyozó elméletek szerint unalom állapotába akkor kerülünk, amikor az úgynevezett agyi aktivitásszintünk (mely szervezetünk általános izgalmi, vagyis éberségi állapotát jelenti, szaknyelven arousal-szint) relatíve magas egy ingerszegény környezetben (ha ez az agyi aktivációs szint alacsony és a környezetünkben sem történik semmi érdekfeszítő, akkor nem unatkozunk, hanem ellazulunk.) A kognitív teóriák az unalmat mint a figyelmi folyamatok zavart működését írják le, melynek érdekessége, hogy az állapot maga is egy ilyen működés következményeképpen alakul ki, amiben hajlamosító tényezőket is feltárhatunk. Szintén az unalomhoz kapcsolható fogalmak a monotonitástűrés és a kontroll (hogy tudunk-e helyzetünkön változtatni). Kialakulását befolyásolják képességeink és az adott tevékenységhez kötődő szubjektív érzéseink is.

A magyarázó teóriákat illetően a fenti ízelítő csak a jéghegy csúcsát jelenti, ez a sokáig mellőzött jelenség egyre szaporodó kutatások tárgyát képezi. Mégpedig azért, mert ez ártalmatlannak tűnő érzelem meglehetősen rossz reputációval bír. Az empirikus adatok egyértelmű korrelációt mutatnak egy sor pszichológiai problémával és diszfunkcionális viselkedéssel: depresszió, droghasználat, alkoholproblémák, szerencsejáték, alvásproblémák, deviancia – csak, hogy néhányat említsünk. A teljesítményre kifejtett hatásaival számolni kell azoknál, akik olyan foglalkozást űznek, melyben az unalom miatt kialakuló emberi mulasztás katasztrofális következményekkel járhat.

Vagyis az unalom egy rosszfiú. De mielőtt lelki szemeink előtt megjelenne a nyári szünet kitöltetlen óráiban unatkozva alkoholizáló gyermekünk képe, aki cigivel a szájában éppen zsebpénzének utolsó filléreit dobálja a rulett táblára, álljunk meg egy pillanatra, vegyünk egy nagy levegőt, és nyugodtan hessegessük el a rémképet. Ugyanis a kutatások azt mutatják, hogy ez a rosszfiú, a látszat ellenére, néha a legjobb ösvényre is terelheti gyermekünket (vagy bármilyen unatkozót), ha hagyjuk, hogy időszakosan tegye a dolgát. Akkor hogy is van ez?

Sötét erő a fény szolgálatában, avagy az unalom izgalmas oldala

Dr. Sandi Mann, aki kutatásaiban a leggyakrabban elnyomott érzéseket tanulmányozza, az unalom cselekvésre sarkalló motivációs erejében látja a kreativitás egyik forrását is. Egy 2014-es vizsgálatában azok a személyek, akiknek telefonszámokat kellett kimásolniuk, a vontatott, unalmas feladat után sokkal jobban teljesítettek egy olyan kreatív feladatban, amelyben hungarocell poharakat kellett különböző módokon hasznosítaniuk, mint a kontroll személyek, akik a kreatív feladatot megelőzően nem vettek részt az unalmas tevékenységben.

Mann nincs egyedül kutatási eredményeivel, ma már tényként kezelhetjük, hogy az unalom konstruktív formájából egy alkotó, kreáló működésmódba léphetünk át.

Amikor az unalom ránk telepszik és hagyjuk, hogy megszorongasson bennünket, két fontos dolog történik. Az egyik, hogy használni kezdjük a képzelőerőnket: megpróbáljuk csillapítani „élményéhségünket”, megpróbáljuk kitalálni, hogyan tápláljuk figyelmünket. Ez egy olyan fontos készség, ami önmagunk jobb megismeréséhez vezet. Az így felszabaduló kreatív energia nem csak saját fejlődésünket mozdítja előre, hogyha hagyjuk kibontakozni, az alkotó erő az emberiség haladásának mozgatórugója. A másik, ami történhet, a gyermek számára talán még fontosabb következménnyel bír. Amikor egy gyerek unatkozik, sokszor azt érti alatta: „nem találok semmit, ami érdekel.” És hol próbál megoldást találni? Legtöbbször a külvilágban, saját magán kívül. Az unatkozó belső élménye ilyenkor az, hogy üresnek érzi magát. Beszorulunk saját magunkba, paradox módon figyelmünket leköti saját lebegő, tárgyat kereső figyelmünk. Ha ebben a helyzetben a gyermeket egy újabb külső ingerrel próbáljuk lekötni, vagy hagyjuk, hogy az online térben valaki vagy valami más kösse le őt, csak előidézzük és megerősítjük azt a hiedelmet, hogy ő enélkül a „hozzáadott” dolog nélkül valóban üres, hogy a benne lévő „semmi” csak egy külső dolog által válhat „valamivé”.

Az unalom ugyanis nemcsak képzelőerőnk felszabadítására motivál, de meghívót is küld saját magunkhoz, ezek a találkozások pedig egész életünkben fontos tanulságokat tartogatnak, gyerekeink számára pedig esszenciális tapasztalatokat.

Vizsgáljuk tehát ebből a szempontból a tanácsadói üléseken is gyakran felmerülő kérdést: mit csináljak, ha unatkozik a gyerek?

Hagyjuk gyermekeinket unatkozni

Egy olyan világban, ahol a technológia lehetőséget ad a non-stop kommunikációra, kapcsolódásra, hozzáférést biztosít végtelen intellektuális vagy éppen szórakoztató tartalomhoz; egy olyan társadalomban, ahol a folyamatos élményszerzés, az élménygyűjtés igényére egy egész gazdaság épül, ahol hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a több élmény azt jelenti „többet élünk”, engedjünk az időszakos unalom pillanatainak. Higgyük el, hogy az érzelmi és mentális fejlődéshez elengedhetetlen tapasztalatokkal szolgál. Ne várjuk el, hogy a nyári szünet minden pillanata „szuper-fókuszáltan”, valamilyen tevékenységben feloldódva vagy éppen virtuális pórázra kötve teljen. Bár a táborok, a szervezett programok sok értéket képviselnek a gyerek életében, és kütyüktől sem kell (és nem is szabad) megválnunk, figyeljünk az arányokra.

Kisebb gyerekeinknek segíthetünk abban, hogy ezekben a pillanatokban meglássák a lehetőséget. Bátorítsuk őket, hagyjunk nekik teret, időt, és bocsássuk meg az önálló elfoglaltság közbeni esetleges rendetlenséget. Adhatunk minimális keretet azzal, hogy a játszósarok felé tereljük őket, vagy éppen – ha erre van lehetőségünk – ki a szabadba. Biztosíthatunk nekik néhány alapanyagot is, amit kreatívan tudnak feldolgozni. Kartonpapír, faanyag vagy éppen gyöngyök és fonál... mind lehetnek az inspiráció forrásai.

Kamaszaink esetében már tudomásul kell vennünk, hogy életük a virtuális térben is zajlik, de próbáljuk nekik megmutatni, hogy a Facebookon és a twitteren kívül és nélkül is van élet. Erősítsük meg őket abban, hogy az egyedül eltöltött óráknak is van értéke, hogy fontos élményeket és tapasztalásokat az unalom indukálta belső utazással is szerezhetünk. Az ő esetükben azonban legyünk résen, ne feledjük, hogy csak az időszakos unalomnak lehet konstruktív hatása, és ez kamaszkorban fokozottan érvényes.