Nyitási pánik – avagy hogyan térjünk vissza a karantén után az életünkbe?

A napokban az ország egész területére vonatkozóan feloldották a kijárási korlátozást. Megfelelő óvatossággal újra nyitnak az üzletek, oktatási intézmények, elérhetőek lesznek a megszokott szolgáltatások. Ez nagyszerű, hiszen már alig vártuk! Vagy mégsem? Mi van akkor, ha úgy érezzük, nem tudunk még visszatérni a szokott kerékvágásba? Ha nem tudunk ujjongva kirohanni az utcára, visszatérni munkahelyünkre? Cikkünkben a nyitási pánikkal járó lelki folyamatokat járjuk körbe.

Szinte olyan hirtelenséggel, mint ahogy bezártuk magunk mögött a karantén kapuit, újra kinyithatjuk életünket. Még ha munkánkból adódóan nem is kényszerültünk vesztegzár alá, akkor is tapasztalni fogjuk, ahogyan egyre inkább megtelnek a közlekedési eszközök, a terek, lassan visszatérünk a normál kerékvágásba. Mindamellett, hogy ez nagyon jól hangzik, fontos tudnunk róla, hogy a nyitás legalább olyan nehézségekkel járhat, mint amikor otthonainkban kényszerültünk maradni. Hasonló krízisállapotot élhetünk meg a visszatéréssel való változásokhoz való alkalmazkodásban, mint amiket a záráskor tapasztaltunk meg.

Az elmúlt tíz hét alatt szinte már hozzászoktunk az elszigeteltséghez, kialakítottuk új életformánkat, még ha azzal a tudattal is, hogy ez csak ideiglenes lesz. Mivel nem tudtuk biztosan, meddig fog fennállni a veszélyhelyzet,

a nyitás újabb alkalmazkodást igényel tőlünk.

Ismét egy olyan lelkileg megterhelő szituációban vagyunk, amelyben pszichés egyensúlyunk megborulhat, amivel kénytelenek vagyunk szembenézni, és ami új időszámítást hoz az életünkbe. Ez teljesen normális történés, ne ijedjünk meg, ha ezt tapasztaljuk magunkon! Nézzük meg, milyen okok állhatnak a háttérben.

Az otthonmaradással eleinte szintén nehéz lehetett megküzdenünk, ugyanakkor már eltelt annyi idő, ami hozzászoktatott bennünket a bezártsághoz. Most, hogy nyitva vannak az ajtók, nem biztos, hogy szívesen kisétálunk rajta. Úrrá lehet rajtunk a tanult tehetetlenség, az a mentális állapot, amikor azt hihetjük, nincsen ráhatásunk a történésekre, környezetünkre, még akkor sem, ha egyébként lenne. Egyszerűen beletörődünk a helyzetbe. Úgy érezhetjük, bárhogyan is reagálunk az új helyzetre, nem mi irányítunk. Ezáltal csökkenhet a kezdeményezőképességünk, az asszertivitásunk, megváltozhat az időérzékünk, és létrejöhet bennünk egy motiválatlan, cselekvésképtelen állapot. Ilyenkor negatív előfeltételezésünk lehet a jövőt illetően, jellemző lehet a reménytelenség érzése és a passzív viselkedés. (A tanult tehetetlenségről bővebben itt olvashatunk.)

A tanult tehetetlenség leginkább azokat az embertársainkat érinti, akik számára nagyon fontos, hogy irányítani, kontrollálni tudják a történéseket. Ezek a személyek nagyobb valószínűséggel fognak ellenállással reagálni egy kevésbé kontrollálható szituációra, kontrollvesztésre. Azok a személyek viszont, akik életük során olyan állapotokhoz szoktak hozzá, melyekben egy külső személy, tényező befolyásolja helyzetüket, a kontrollvesztésre is nagyobb valószínűséggel reagálnak tehetetlenséggel.

A cselekvésre való képtelenség érzése felerősítheti bennünk önértékelésünk alábecsülését, úgy érezhetjük, állandó kudarcélményben van részünk, elhatalmasodhat rajtunk a levertség érzése. A járványhelyzet rengeteg bizonytalanságot hozott magával, amely megrengethette bennünk a biztonságos világban való hitünket is, ahová most nem lehet könnyű újra visszailleszkedni.

Mint ahogy a pályakezdő fiatal felnőttek életük hajnalán kapunyitási pánikot élnek meg az életük elkezdésével kapcsolatban, bennünket is frusztrálhat az életbe való kilépéssel járó bizonytalanság. Szorongást kelthet bennünk, hogy nem tudjuk, pontosan mi vár ránk régi-új életünkben, túl soknak és hatalmas láthatjuk a bizonytalan tényezőket. Nem tudjuk felmérni, mit nyerhetünk és mennyit veszíthetünk új élethelyzetünkben.

Természetesen nem mindannyiunkra hat negatívan az újrakezdés lehetősége. Vannak emberek, akik feldobódnak attól a kihívástól, amit egy ilyen esemény jelent számukra.

A karanténban hatványozottan kevesebb inger ért bennünket, mint amennyi egyébként szokott. Ez nem csak szociális ingereket jelent, hanem hang-, fény-, tapintási hatásokat is. Mondhatni egy szenzorosan deprivált helyzetben töltöttük elmúlt heteinket. 

Azt már korábban is megfigyelték, hogy elhanyagolás hatására ingerszegény környezetben nevelkedett gyerekek, miután optimális környezetbe kerültek, félelemmel töltötte el őket a sok új látvány és az addig ismeretlen zajok.. Extrém esetekben a gyerekek szociális viselkedésében már nem is tudott kifejlődni a normálisnak tekintendő szint.

Az ingermegvonásos környezetnek az időtartamtól, és a megélés körülményeitől függően pozitív és negatív hatásai is lehetnek.

Hozadéka lehet például a kreativitásunk előtérbe kerülése, amit lehet, hogy meg is tudtunk tapasztalni a karantén során. Valamint pihentebbé, kiegyensúlyozottabbá, produktívabbá válhatunk, ha kevesebb inger ér bennünket. Éppen ezért az ingermegvonást terápiás céllal is szokták használni.

A szociális és egyéb ingerek hiányában viszont szétszórtakká, lehangoltakká válhatunk, és elszokhatunk azoktól a stimulációktól, amelyek egyébként a hétköznapi életünkben érni szoktak bennünket.

Noha a mi karanténunk viszonylag rövid idő volt, és hamar vissza tudunk adaptálódni környezetünkhöz, a visszailleszkedés során tapasztalhatunk eltéréseket az eddig megszokottól. Átmenetileg megváltozhat például az észlelésünk. Kiélezettebbek lehetnek az érzékszerveink. Előfordulhat például, hogy nehezebben tudjuk kiszűrni a háttérzajból az emberi beszédet. A hatványozottan több inger lefárasztja az idegrendszerünket, fáradékonyságot, ingerültséget tapasztalhatunk magunkon. Érdemes lehet megfigyelnünk, hogyan hatnak ránk „újonnan” a kapcsolataink, mi az, ami most másképp működik bennünk, mint eddig, mi az, ami jobban feltűnik kapcsolódásaink során. Fontos információkat kaphatunk ezáltal saját magunkról, a működésünkről, gazdagodhat az önismeretünk.

Mivel tehetjük könnyebbé a visszailleszkedést?

Mindössze azáltal, hogy tudatosítani tudjuk magunkban, hogy a visszatérés nem biztos, hogy zökkenőmentes lesz számunkra, már a kezünkbe vehetjük az irányítás kulcsát, jobban odafigyelhetünk magunkra, hogy minél könnyebbé tegyük saját magunk számára a visszailleszkedést.

A legfontosabb szabály, hogy legyünk magunkkal türelmesek! Megadhatjuk saját magunknak a szükséges időt a visszaszokáshoz. Szervezhetjük fokozatosan is a visszatérést, először hagyhatunk a munkánknak teret, majd lépésről lépésre újra felvehetjük a fonalat az offline sporttevékenységünkkel, hobbinkkal. Ha úgy érezzük, hogy van választásunk, hogy a történéseket legalább részben tudjuk irányítani, már visszaszerezhetjük a biztonságérzetünket. Számba vehetjük, mire számíthatunk: mi a legrosszabb, ami történhet velünk a visszaállás során? Mi az, ami pozitív számunkra az életterünk visszaállításakor?

Készíthetünk tervet arra vonatkozóan, mikorra ütemeznénk a hobbijainkhoz való visszatérést, a személyes találkozásokat. Kérjük meg szeretteinket, ismerőseinket, hogy tartsák tiszteletben a határainkat, ők is legyenek velünk türelmesek, ha esetleg még időre van szükségünk a közvetlen találkozásokat illetően. Vegyük figyelembe, hogy a személyes kapcsolódások eleinte fáradékonyabbá tehetnek bennünket. Figyelhetünk arra, hogy beépítsünk megfelelő mennyiségű pihenőidőt, illetve otthon töltött időt.

Érezzük meg, mire van szükségünk, mi esne jól, hiszen mindenkinek egyediek és egymástól eltérőek lehetnek az igényei. Fontos ezáltal az is, hogy tolerálni tudjuk azt, ha másoknak mások az igényei, és hogy ezt tudjuk kommunikálni egymás felé. Ha ki tudjuk fejezni magunkat a szükségleteinket illetően, és a másik fél is nyitott erre, az növelheti bennünk a támogatottság érzését. Megkereshetjük azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak, és akik ezáltal támaszunkként tudnak szolgálni. Akár szakemberi segítséget is kérhetünk.

A karanténban megtapasztalt személyes tanulságainkat beépíthetjük az új kerékvágásba: teremthetünk magunknak több pihenési időt, esetlegesen új hobbijainkat tovább élvezhetjük, arra koncentrálhatunk az életünkben, ami számunkra igazán fontos.