Október 15. a perinatális gyász napja

Október 15-e a vendégbabák világnapja, a gyermeküket a gyermekvárás, szülés, vagy röviddel a szülés után elvesztett családok gyászának a napja. Habár a világon közel minden negyedik nő érintett a perinatális veszteségben, a perinatális gyász világnapja mégis olyan tabura hívja fel a figyelmet, melyről nem beszélünk, amit megpróbálunk elrejteni, történéseit mégis ott hordozzuk magunkban a mindennapjaink során.

Társadalmunkban a halál általában is tabu témának tekinthető, egy magzat vagy újszülött halálára ez pedig fokozottan igaz. A veszteséget megélt családokat a legtöbb esetben egyfajta némaság veszi körül, mivel a tágabb család, barátok, inkább nem is beszélnek a történtekről, attól való félelmükben, hogy ezáltal még több fájdalmat okoznak a családnak.

A perinatális veszteség tág fogalma alatt nem csak a gyermek elvesztéséről beszélünk, ide tartozik minden olyan veszteség élménye is, mely ebben a kritikus életszakaszban következik be, és a veszteséget feldolgozó gyászmunkával jár együtt. Ilyen lehet pl. a beteg vagy fogyatékos gyermek érkezése kapcsán érzett gyász, vagy éppen egy koraszülés kapcsán megélt veszteségélmény.

Egy gyermek halála, vagy súlyos, tartós betegséggel való érkezése többnyire nehéz gyászfolyamatot vetít előre a szülők számára. A kezdeti sokk, krízis feloldását, egy majdani pozitív jövőkép megélését számos esetben terápiás segítségnyújtással is szükséges megtámogatni.

Egy magzat vagy újszülött elvesztése nagy lelki terhet jelent a szülők számára, mert a magzat, gyermek halálával elveszik a szülőkben kialakult belső kép a jövőről, megrendül a szülői kompetencia érzése, valamint számos esteben kíséri a megélt veszteséget a bűntudat és önvád érzése is.

„…hallgatott mindenki körülöttem, mint valami családi bűn lappangott a titokként kezelt történet közöttünk.” (Singer M. Asszonyok álmában síró babák)

Vetélés vagy halvaszülés

Egy vetélés vagy halvaszülés hirtelen és drámaian vet véget az anyává válás folyamatának. A perinatális veszteség sajátossága, hogy váratlanul következik be, és sokszor a kiváltó okot sem tudják megállapítani. Az átélt trauma pedig akkor a legmélyebb, amikor a szülés során következik be a halál. A perinatális gyászmunka folyamatát különösen nehezíti, hogy az elveszített magzattól, vagy a halott gyermektől nincsenek, vagy csak minimálisan vannak emléktárgyak, emlékképek. Emiatt minden olyan tárgy különösen nagy jelentőséggel bír, ami az elhunyt gyermekre emlékeztethet.

Ezt tartja szem előtt a Cerny Koraszülött Mentő Szolgálat, ahol az édesanya egy polaroid fényképet kap a babáról (és viszont), míg a koraszülött babát a megfelelő ellátás érdekében egy másik intézménybe szállítják át. Mivel számos esetben igen kritikus egy koraszülött gyermek állapota, így a szülőknek abban az esetben is kézzel fogható emléke lesz a gyermekükről, amennyiben minden küzdelem ellenére a pici még sem marad életben.

A gyász szakaszainak pontosabb megértéséhez, elfogadásához igen fontos támpontokat tud adni a svájci származású pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross modellje, aki 5 szakaszt különbözetett meg a veszteség megélése során:

1. Sokk, elutasítás: „Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg!”

2. Harag, düh: „Miért éppen velem, miért én?”

3. Alkudozás szakasza: „Bármit megtennék, ha…”

4. Depresszió: A nagy veszteség (át)érzése

5. Belenyugvás, a veszteség elfogadása: Az érzelmek elcsendesülése, a fájdalom enyhülése, képessé válás az élet örömeinek ismételt befogadására.

Kübler-Ross szakaszai mellett a perinatális gyász megélése során számos esetben megjelenik az elővételezett vagy anticipációs gyász is. A megelőző gyászmunka során a veszteség megélése már a halál tényleges bekövetkezte előtt elkezdődik, ami megkönnyítheti az elmúlás elviselését, amikor az ténylegesen bekövetkezik.

Én magam is többször kísértem olyan édesanyákat, akikkel már a gyermekük megszületése előtt, vagy éppen a koraszülött intenzív osztály inkubátora mellett állva készültünk arra, hogy bár a gyermekük földi léte igen rövid időre szól, az együtt töltött idő, majd a búcsú minél meghittebben, szeretetteljesebben és zavartalanabbul teljen.

A gyászolás szeretetteljes és méltóságteli módjához maguk a kórházi osztályok (nőgyógyászat, PIC, terhespatológia, gyerekágyas osztály) is nagyban hozzá tudnak járulni, ha a veszteséget megélt párnak kellő nyugalmat, és időt biztosítanak ahhoz, hogy gyászukat együtt élhessék meg, és a számukra legmegfelelőbb módon tudjanak elbúcsúzni elvesztett magzatuktól, babájuktól. Ezt elősegítve, külföldön számos kórházban találhatóak ún. kegyeleti szobák, ahol a babájukat elvesztő családok megfelelő, zavartalan környezetben lehetnek együtt a búcsúzások során, biztonságos légkört sugalmazó berendezéssel, hűtött bölcsővel.

A megemlékezést és a gyászfolyamatot segítve itthon is egyre több helyen válik gyakorlattá, hogy az elhunyt magzat talplenyomatát, kórházi karszalagját, egyéb összegyűjthető emléktárgyait a kórházak megőrzik, és amikor a szülők készen állnak rá (sokszor csak a veszteséget követő hosszú hónapok elteltével), elkérhetik azt a kórháztól.

A kutatások és tapasztalatok alapján elmondható, a kórházi személyzet különösen érzékeny jelenléte, a család és a barátok őszinte emberi hozzáállása, a vallási és kulturális rítusok mind segítségül lehetnek a perinatális gyász megélésében. A szülők által választott búcsúzási rítus, a közös emlékezés módjának a kialakítása pedig kiválóan alkalmas a család belső felszültségének a csökkentésére, valamint annak a megélésére, hogy elvesztett gyermekük lénye egyszeri és megismételhetetlen a családjuk életében.

Mindezen külső és belső erőforrások segíthetik a párokat a veszteség együttes feldolgozásában, a köztük lévő kapcsolati dinamika alakulásának a megsegítésében az átélt veszteség mentén, vagy éppen abban, hogy a megfelelő gyászmunka és idő után készen álljanak egy új gyermek vállalására.