Önismeret száz mondatban – Limpár Imre új könyvét ajánljuk

Önismeret: napjaink felkapott kifejezése, de mire is gondolunk tulajdonképpen, amikor önismeretről beszélünk? Talán teljesebben még egy könyv sem ragadta meg a kérdést, mint Limpár Imre száz mondata, és a hozzá kapcsolódó gondolatai. 

Össze tudunk gyűjteni száz mondatot, amely hatással volt ránk, akár gyerekkorunkban hallottuk, akár olvastuk valahol, és mottóként vezérli az életünket, vagy épp megakadályoz minket a kiteljesedésben? Nem lehet nem elgondolkodni ezen a kérdésen, ha elkezdjük olvasni Limpár Imre Száz mondat, amely megváltoztatta az életemet című könyvét. A könyvbemutatón Limpár Imre azt mondta, ez a könyv elsősorban a „miértekről” szól: hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek. És, mint az önismeret során általában, itt is érdemes visszamennünk a múltba – kezdve a családunkkal és a gyerekkorunkkal.

Melyek voltak a családunkban gyakran ismételt kifejezések, mondások? Ezeket nevezi a szerző transzgenerációs tégláknak: egy-egy mondatba összesűríthető, nagy életigazságok, amelyeket csomagként kapunk a családunktól.

Néhány példa a transzgenerációs téglákra:

• Járt utat járatlanért el ne hagyj!

• Okos enged, szamár szenved.

• Meglesz még ennek a böjtje!

• A jó dolgokért meg kell szenvedni!

• Minden éremnek két oldala van.

A sort még hosszan folytathatnánk, hiszen biztos, hogy hallottunk állításokat a szüleinktől a párválasztással, munkával, szabadidő eltöltésével, pénzzel, vagy a jövőnkkel kapcsolatban. Ezek a gondolkodásunkba beépülve ugyanúgy segíthetnek, mint akadályozhatnak minket. Például el tudjuk-e fogadni a jót, ami könnyen jön, merünk-e kilépni a komfortzónánkból, és új utakat keresni, vagy meglátjuk-e egy helyzet pozitív oldalát is? Aztán ott vannak azok a mondatok, amelyekben minket értékeltek – például „Imi egy csendes megfigyelő”. Egy ilyen mondat lehet egy címke: a kérdés, hogy olyan vagyok-e, vagy attól leszek olyan?

„Az önismeret ott kezdődik, hogy ha valaki jellemez minket, akkor tudjuk, hogy ez csak egy vélemény, és egyáltalán nem biztos, hogy olyanok is vagyunk.”

– írja a szerző.

A száz mondat között szerepelnek mottók is, azaz olyan elveket, eszméket és intelmek tárgyal, amelyeket itt-ott felcsipegettünk és magunkévá tettünk az életvezetésünkben. Ezek azok a kapaszkodók, iránymutatók, amelyekhez vissza tudunk nyúlni, ha tanácstalanok vagyunk, vagy kétségek gyötörnek. Imre azt is elárulta a bemutatón, ő úgy olvas, hogy tudatosan keresi az ilyen idézeteket, és megjelöli ezeket a könyvekben. Arról, hogy mit tart megbízható életvezetési könyvnek, azt mondta, hogy azt biztosan nem, ami gyors változást ígér. A könyvben többször is kiemeli, hogy mennyire fontos, hogy az életünket ne években vagy hetekben mérjük, hanem napokban: így minden egyes nap egy új lehetőség, hogy változtassunk, de ez egyben azt is jelenti, hogy minden egyes nap, kitartóan kell tennünk érte. Amit a saját fiának át szeretne adni transzgenerációs téglaként, az az „egy újabb nap a paradicsomban” mondat: hogy minden napot új lehetőségként éljünk meg.

Léteznek minket megsebző és gyógyító mondatok is, melyek kapcsán felmerül a kérdés: meg tudunk-e bocsátani azoknak, akiktől sérüléseket szereztünk az utunk során? Sok esetben fontos, hogy ezt megtegyük, de nem lehet parancsra megbocsátani, és a megbocsátás nem azt jelenti, hogy felmentjük az elkövetőt vagy eltagadjuk, hogy amit tett, az rossz volt. A másik lényeges kérdés, hogy el tudjuk-e fogadni a gyengeségeinket, és meglátni ezekben az erőt? Nem ritka példa, hogy lakik bennünk egy gyermeki, gyengének tartott én, aki szeretnénk magunk mögött hagyni, hogy inkább a felnőtt, erős énünk irányíthassa az életünket:

az egyensúlyhoz viszont mindkettőre szükségünk van.

Imre azt is sokszor hangsúlyozza előadásaiban, és a könyvben is, hogy időnként mennyire szükségünk van arra, hogy megálljunk, és rá tudjunk nézni az életünkre, hogy éppen hol vagyunk, merre tartunk, és mennyire vagyunk ezzel elégedettek. Az életkérdések című fejezetben a szerző olyan kérdéseket dob fel, melyek közelebb vihetnek minket az önismerethez, például, hogy mit változtatnánk az életünkön, ha sok pénzt kapnánk, vagy mit csinálnánk, ha egy betegség miatt mostantól csak napi két órát dolgozhatnánk. Nem is az a fontos a szerző szerint, hogy mik ezek a konkrét kérdések, mert mindenkinek más lehet, ami szembesíti valami fontossal, hanem hogy keressük ezeket a saját életünkben, és ne fogadjuk el a kívülről jövő válaszokat.

Amikor önismeretről beszélünk tehát, aligha kaphatnánk teljesebb képet az életünkről és belső világunkról, mint száz ilyen mondat összegyűjtésével és alapos megemésztésével. Nekem pszichológusként végig az járt a fejemben a könyvet olvasva, hogy aki mindezt valóban megdolgozta, szembesült a családi mintáival, sérüléseivel, tisztában van az életét vezérlő elvekkel, az erőforrásaival, meg tudja válaszolni a saját életkérdéseit, és nem menekült el az élet végességével való szembesülés elől sem – annak tényleg van önismerete. És ezáltal tud minket is gondolkodásra késztetni, elmélyíteni saját önismeretünkben a könyv. Sokkal több kérdést, mint kész választ kaptam – de pont ezért tetszett.