Az őrültet a zsenitől csak egy hajszál választja el – tartja a mondás. Depresszió, függőségek, devianciák. Elengedhetetlen kellékei az őrült művész mítoszának. Könnyen találunk példákat, akik alátámasztják a sztereotípiákat. Elég, ha csak Vincent Van Gogh-ot, József Attilát vagy Ady Endrét említjük. Valóban szükségszerűen együtt jár a zsenialitás valamilyen mentális zavarral vagy pszichés problémával?
A művészi tehetséget és az őrületet összekapcsoló legendák egyidősek a nyugati kultúrával. A modern művészet és a tudomány megalapítói, az ókori görögök is érdeklődtek a tehetséges emberek személyisége iránt. Mi teszi őket különlegessé? Platon ugyan megkülönböztette a kreatív őrültséget a patológiás őrültségtől, de a művészi inspiráció hátterében is egyfajta szélsőséges (mai szóhasználattal módosult) tudatállapotot sejtett, az isteni mániát. Tanítványa, Arisztotelész az égből a földre helyezte a kiválóság eredetét, és mánia helyett melankóliával magyarázta a művészi hajlamot. Szerinte a melankólia egy olyan emelkedett állapot, amelyben a „beteg” képes túllépni közönséges határain és időálló műveket elővarázsolni. A Platon és Arisztotelész által megalapozott nézőpont meghatározta a rákövetkező korok kreativitás-szemléletét. A középkor személytelensége után a reneszánsz az Én forradalma volt. Az alkotók minden korábbinál erőteljesebben törekedtek függetlenségre és szabadságra. Az extravagancia és szexualitás itt kapcsolódott először a köztudatban a művészi tehetségekhez, ezzel párhuzamosan pedig megnövekedett a személyük iránti érdeklődés. A művészi személyiség sztereotípiája a romantika idején nyerte el ma ismert formáját. Ez már az önmegvalósítás kora volt, a kreativitás kultusza a teremtő zseni mítoszával vált teljessé. A romantikus művészek az én határainak átlépésétől várták kreativitásuk fokozódását. A művész
saját belső forrásait megismerve, vált képessé a teremtésre.
A romantika tetőpontja egybe esett a pszichoanalízis hajnalával. Hogyan gondolkodott Sigmund Freud a művészi tehetségről?
Álom, neurózis, alkotás
Freud nem csak fogyasztói szinten érdeklődött a művészetek iránt, a pszichoanalízis fejlődése több szálon kötődik a művészek és alkotók vizsgálatához. Egyrészt tudományos munkásságát végigkísérte a kreativitás témája, másrészt Freud maga is szépirodalmi szerzőnek tekinthető. 1930-ban Goethe-díjjal jutalmazták, elemzői pedig kiemelik, hogy munkássága egy novellafüzérrel kezdődött (Tanulmányok a hisztériáról) és egy történelmi regénnyel (Mózes, az ember és az egyistenhit) zárult. A bécsi professzor számos új pszichoanalitikus fogalmat művészetpszichológiai írásokban vezetett be. A nárcizmusról egy Leonardo-esszében olvashattunk először, a halál-ösztön eszméjét pedig A kísérteties című írásában tesztelte. A pszichoanalitikus kreativitás-felfogás kapcsolódik ugyanahhoz a hagyományhoz, amely az alkotókészséget különféle mentális problémákkal hozza összefüggésbe, Freud azonban sohasem tett egyenlőségjelet a művészet és a neurózis közé.
A lelki zavarokat és az alkotást is a tudattalanhoz kapcsolta.
Úgy gondolta, hogy a neurotikussal és az álmodóval szemben az alkotó tehetség képes a fantáziáit a valóság struktúráihoz kapcsolni. Ennek következtében azok a társadalom számára értelmezhetők és élvezhetők lesznek. Tehát a zseni ugyanabba a mélységbe merül, mint a patológiás beteg. A különbség csupán annyi, hogy míg előbbi az előhozott tartalmakat integrálni tudja az alkotófolyamatban, utóbbi személyisége szétesik. Ám a folyamat korántsem veszélytelen. A határátlépés még az alkotó zsenik számára is őrülethez vagy halálhoz vezethet, hiszen az a szelf egyensúlyát veszélyezteti. Érdekesség, hogy a modern művészekhez hasonló szimbolikával (határátlépés, őrület) ruházták fel az ősi kultúrák a látnokok, sámánok alakját is. Valóban kéz a kézben járna őrület és tehetség?
Egészséges kreativitás
A 20. század közepétől a pszichológiában egyre nagyobb teret nyert a humanisztikus nézőpont. A Carl Rogers és Abraham Maslow nevével fémjelzett irányzat az emberi értékeket helyezte a pszichológia középpontjába. Elvetették az előre determinált sorscsapásokat, így ellenezték a patomorfizáló kreativitás-szemléletet is. A humanisztikus irányzat talaján kibontakozó pozitív pszichológia
a magas szintű alkotókészséget inkább a fokozott egészségesség jelének tekinti.
Ugyanakkor az olyan patológiai jelenségek, mint a mánia és a depresszió a mai kutatások számára is meghatározó elemnek tűnnek a kreatív személyiségek fejlődéstörténetében. Ruth Richard kreativitás kutató eredményei alapján különbséget kell tenni a kimagasló és a mindennapi kreativitás között. Úgy tűnik, a kimagasló tehetségek valóban nagyobb valószínűséggel élnek pszichés rendellenességekkel, ezen belül is bipoláris zavarral. Ezzel szemben azonban a kreativitás az egészséges személyiség fontos tényezője. A válasz tehát ebben az esetben is valahol középen található. Az őrület és a zsenialitás egyaránt szélsőséges állapotok. A hétköznapi kreativitás azonban korántsem káros a személyiség működésre.
