„Büvös körömből nincsen mód kitörnöm” – írja Babits Mihály A lirikus epilógja című költeményében. A huszadik század egyik legnagyobb költője azt a jelenséget öntötte ily módon szavakba, amely talán már az ókor óta foglalkoztatja a legnagyobb gondolkodókat. Nevezetesen azt a problémát, hogy saját érzéseink, egyéni gondolataink, s voltaképp egész „lelki világunk” elérhetetlennek tűnik mások számára. Soha senki nem fog minket tökéletesen kiismerni és megérteni. De vajon miért? És mit tehetünk ellene?
Aki tanult Anton Pavlovics Csehov Sirály című drámájáról, az minden bizonnyal jól emlékszik még a „párhuzamos monológok” fogalmára. Ezek a „kvázi-párbeszédek” az esetlen emberi kommunikáció művészi ábrázolásai, amelyekben az éppen megjelenített szereplők látszólag ugyan egymással beszélgetnek, valójában azonban elbeszélnek egymás mellett. Mindahányan saját magukhoz intézik keresetlen szavaikat, s alig vagy egyáltalán nem értik meg a másikat. Ebből az érdekes csavarból fakad az egész színmű tragikomikus hangulata. Az emberek közötti távolságok áthidalhatatlanságát egyébként igen jól érzékelteti az a tény is, hogy noha Csehov eredetileg komédiának szánta híres alkotását, azt közönsége mindig is a rossz személyekbe szerelmes emberek tragédiájaként élte meg.
Valóban nem értjük meg egymást.
Egy kis gyakorlat az elmélet előtt
Ha mélységeiben is meg szeretnéd érteni jelen cikkünk valódi mondanivalóját, akkor mindenképpen érdemes kipróbálnod ezt a kis játékot. Végy magad mellé egy (a pszichológia iránt remélhetőleg érdeklődő) társat, s üljetek le egymásnak háttal! Te leszel a „beszélő”, társad pedig a „rajzoló”. A „beszélő” feladata az, hogy telefon, tablet vagy laptop segítségével maga elé vegye az alább látható képet, s hogy saját szavaival minél pontosabban írja le társa számára mindazt, ami az ábrán látható. A „rajzoló” feladata ezzel szemben az, hogy pusztán az elhangzott információk alapján, egy filctoll vagy egy ceruza használatával papírra vesse a fejében megjelenő képzetet. Egyszerűnek tűnik? Kezdetben az is. Idővel viszont mindkettőtöknek egyre nagyobb fejtörést fog okozni, hogy kinek mit jelenthet a „fent”, a „lent”, a „lomb” vagy a „szarv” szavak. Ha végeztetek, hasonlítsátok össze a két képet!
Régi dilemma újratöltve
George Kelly amerikai személyiségpszichológus volt talán az első, aki koherens lélektani elméletbe foglalta azt a hétköznapi jelenséget, hogy a világ megtapasztalása egyénről egyénre változik. Amitől az egyik ember iszonyatosan undorodik, arra a másik szenvedélyesen vágyik. Vegyük csak a horrorfilmek esetét! Egyesek különleges művészetnek tartják, s rajonganak értük. Mások beteges perverziónak vélik, s megvetik őket. Megint mások félelmük tárgyát látják benne, s inkább messziről kerülik őket. És még sorolhatnánk. Mi hát a valóság? Milyenek a horrorfilmek? Jók? Rosszak? Semlegesek? Mindegyik? Egyik sem?
Nehéz megmondani.
Annak problematikája, hogy mindenki más és más képet alakít ki saját magáról, más személyekről, s lényegében az egész világmindenség működéséről, Kelly idejében már egyáltalán nem számított újdonságnak. A filozófusok tudniillik már az antikvitás óta törik bölcs fejüket ezen az ősi dilemmán. Elvégre honnan a csudából állapíthatnánk meg valamiről – mondjuk egy egyszerű almafáról –, hogy az milyen valójában, ha mindenki eltérő véleménnyel van róla? A szofista gondolkodók egészen addig mentek ezen kérdés megválaszolásában, hogy elvetették az objektív világról való elmélkedés értelmét és szükségességét. Elvégre ha mindenki a maga „szubjektív szemüvegén” keresztül, sajátosan torzítva szemléli a valóságot, akkor ugyan ki mondhatná meg, hogy mi a helyes, és mi a helytelen? „Minden dolog mértéke az ember!” – hangoztatta Prótagorasz, arra utalva ezzel, hogy univerzumunk minden egyes elemének erősen relatív a megítélése.
Azok a naiv tudósok és az ő személyes konstrukcióik…
Kelly tudományos alapokra épített teóriája abból a megközelítésből indult ki, ami az embereket mind úgynevezett „naiv tudósokként” képzelte el. Ezen nézőpont szerint még a legegyszerűbb és legműveletlenebb polgár is ugyanúgy működik a mindennapokban, akárcsak egy pallérozott lángelme a laboratóriumban. Ezek a „naiv tudósok” ugyanis a „valódi tudósokhoz” hasonlóan, maguk is szeretnék megmagyarázni a múltat, megérteni a jelent és megjósolni a jövőt. Éppen ezért ők is olyan kis hipotéziseket és elméleteket hoznak létre, amelyek által szerintük a leghatékonyabban teljesíthető a három említett cél. Csakhogy amíg a „valódi tudósok” precíz műszerekkel és megalapozott módszerekkel vizsgálódnak, addig a „naiv tudósok” egyszerűen csak saját tapasztalatikra hagyatkoznak!
A szóban forgó hipotéziseket és elméleteket Kelly „személyes konstrukciókként” emlegette műveiben. Úgy okoskodott ugyanis, hogy a bennünk élő feltételezéseket és képzeteket életutunk során mind egyénileg hozzuk létre (azaz személyesen konstruáljuk meg azokat). Ezen elképzelés szerint a születésünktől fogva, folyamatosan újabb és újabb teóriákat gyártunk annak érdekében, hogy felfoghassuk és kontrollálhassuk általuk környező világunkat. Ezek közül aztán bizonyos hipotéziseket az aktuális élményeink alapján megerősítünk és fenntartunk, míg másokat pedig megcáfolunk és elvetünk. Csakhogy mivel nincs két olyan ember, aki pontosan ugyanolyan eseményeket tapasztalna meg életében, így nincs két olyan ember sem, aki pontosan ugyanolyan „személyes konstrukciókkal” rendelkezne a fejében. Összességében tehát mindenki a saját kis fogalmi univerzumát építgeti – már a kezdetektől fogva!
Csoda hát,
ha nem értjük meg egymást?
A fent említettekből az következik, hogy ahhoz, hogy legalább megközelítőleg belelássunk egymás szubjektív valóságába, előbb mindenképpen „be kell kopogtatnunk az ajtón”, s „körbe kell néznünk a lakásban”. Ahhoz például, hogy megtudhassam, mit jelenthet társam számára az „almafa”, előbb egy kicsit meg kell ismernem őt. Tudnom kell, hogy milyen emlékek, ismeretek, érzelmek és benyomások élnek róla az elméjében. Lehet, hogy ez a kedvenc növénye? Lehet, hogy csak feldolgozható faanyagot lát benne? Lehet, hogy fél tőle, mert kiskorában leesett róla? Lehet, hogy a nagybetűs Természet egyik élőlényét tiszteli benne? Bármi lehet. De ahhoz, hogy ezt felfogjam, előbb az ő szemével kell látnom. Ami nem könnyű! S akkor még csak egy olyan fogalmat jártunk körbe, aminek fizikai megfelelője is van. Mi a helyzet az olyan elvont kifejezésekkel, mint a „szépség”, a „tudás”, a „szeretet” vagy a „bátorság”? Lehet, hogy még a másik fél sem tudja pontosan, mit is gondol mindezekről…
Nem értem, de ha segítesz, akkor megérthetem!
„Engem senki nem ért meg!” – fakadnak ki hisztérikusan az amerikai sorozatok tinédzser szereplői. No meg persze a felnőttek is olykor-olykor a hétköznapokban. Valójában mindannyiunk számára ismerős a félreértettség és a magányosság érzése. Amikor úgy észleljük, hogy embertársaink fényévnyi távolságra vannak tőlünk. Sok esetben viszont éppen mi magunk nem tudjuk szavakba önteni kavargó érzéseinket. Amikor például őrjítő fájdalom gyötör bennünket, vagy földöntúli boldogság lesz úrrá rajtunk, szó szerint nem találjuk rá a megfelelő kifejezést. Mert nincs is mindig. Mintha külföldiekkel szeretnénk megértetni egy számukra idegen nyelvet. Ám legyen akármilyen kellemetlen és furcsa is ez az élmény, azért nem mindennapos. Igenis van remény arra, hogy
hidat építsünk egymás világai között!
A legtömörebben talán Voltaire fogalmazta meg a fenti probléma megoldását. „Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld fogalmaidat” – hangzik a francia gondolkodó intelme. De vajon mit üzen ezzel? Nos, feltehetően a tiszta, őszinte és kölcsönös kommunikáció szükségességét, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy fokkal közelebb kerüljünk az egymás agyában cikázó érzésekhez és gondolatokhoz. Minél többet tudunk ugyanis meg a másikról, annál jobban bele tudjuk élni magunkat az illető lényébe. Sőt! Ha mi is több információt tudatunk vele arról, amit éppen látunk, talán ő is pontosabb képet fog majd rajzolni az általunk elmondottak alapján.
