Picasso elcsúfított istennői – amikor a művészet fegyverré válik

„Számomra csak kétféle nő létezik: istennő vagy lábtörlő” – vallotta Pablo Picasso, és nem volt nehéz átcsúszni a szemében az egyik szerepből a másikba. Elhíresült mondatát a kapcsolatairól fennmaradt beszámolók is alátámasztják. Végletes rajongója volt a női nemnek. Egyszerre szerette és gyűlölte őket, miközben a nők is bálványozták, versengtek érte. Annak ellenére is, hogy miközben az egekig magasztalt múzsává tette őket, sokszor meg is keserítette az életüket. Picasso életének minden mozzanatát beleolvasztotta alkotásaiba. Ez pedig sokszor szembesítő élményként hatott a hozzá legközelebb állókra. Kezében a művészet könnyen mások lelkébe maró fegyverré változott.

Pablo Picasso spanyol festő, grafikus és szobrász, a huszadik század egyik legjelentősebb képzőművésze volt. Korszakalkotó életműve máig hatással van a művészetre, megszállott alkotóvágyától hajtva mintegy ötvenezer alkotást hagyott az utókorra. A festészet iránti szeretetét talán csak a nők iránt érzett szenvedélye múlta felül. Életének szinte minden meghatározó művészeti korszakában más-más nő volt a múzsája. Alkotásain keresztül nyomon követhetjük a nők iránt megnyilvánuló érzelmeinek teljes palettáját: csodálatát, szeretetét, gyűlöletét, sértettségét és haragját. Picasso azonban nemcsak saját élményeit jelenítette meg képein, hanem művészetét olykor kommunikációs eszközként is alkalmazta.

Üzent a képeivel.

Ha összehasonlítjuk Picasso A fésülködés (1906) és a Nő körtékkel (1909) című képeit, nehezen hihető, hogy a két kép ugyanazt a modellt ábrázolja. Sőt, az is meglepő, hogy a festőjük egyazon személy, annyira különböző a két alkotás. Mi történhetett néhány év leforgása alatt, amely ilyen mértékben átformálta a múzsát a vásznon? A változásnak, amely végül egy új művészeti mozgalom, a kubizmus megalapozásához és Az avignoni kisasszonyok (1907) című kép elkészüléséhez vezetett, komoly mélylélektani vonatkozásai vannak. Ahhoz, hogy megérthessük ezt a lelki folyamatot, először tisztáznunk kell a művész viszonyát képeihez, illetve a múzsa és a festő kapcsolatának dinamikáját.

„Nem keresek. Találok.”

Picasso művészete kifejezetten önéletrajzi jellegű volt, saját élményeiből, tapasztalataiból és érzelmeiből táplálkozott. Képeit ő maga is „naplóként” jellemezte. Kék korszakát, legjobb barátja, Carlos Casagemas halála és a nehezen megélt gyászfolyamat vezérelte. Gyászát és fájdalmát monokróm kék képekben jelenítette meg. Ebben akkor állt be változás, amikor egy meghatározó találkozásban volt része. Megismerkedett Fernande Olivier-vel, és egyszerre csak a

képein a melankolikus kék színt felváltotta a gyengéd rózsaszín.

Új magánéleti és új festői korszak vette kezdetét. Fernande gyönyörű nő volt. Vörös hajzuhatagával, csillogó zöld szemeivel, szoborszépségű alakjával és finom eleganciájával vonzotta a férfiak tekintetét, s Picassót is egy csapásra elbűvölte. Picassónak addig túlnyomórészt inkább férfiakkal voltak kapcsolatai, ekkor történt az első meghatározó találkozása a női nemmel. Míg a festőben azonnal heves érzelmek gyúltak, addig Fernande lassan izzott fel, mégis szerelem szövődött közöttük. Ebben a boldogsággal átitatott kezdeti időszakban készült a Fernande-ot a szépség megtestesüléseként ábrázoló portré is, amely A fésülködés címet viseli.

„Jó ízlés! Milyen szörnyűséges dolog. Az ízlés a kreativitás gyilkosa.”

Összeköltözésük után nem sokkal egyre viharosabbá kezdett válni a kapcsolatuk. Picasso és Olivier nem sokban hasonlítottak egymásra. Fernande sokat adott a külsőre, szép és hiú asszony volt, és a jó megjelenést a párjától is elvárta volna. A művészet leginkább csak akkor érdekelte, ha ő volt a modell, a végeredményre pedig mindig érzékenyen reagált. Picassónak kezdtek egyre terhesebbé válni Fernande irányába támasztott elvárásai. Úgy érezte, vissza kell vágnia valamiképpen az asszonynak. Ennek eszköze pedig a művészet lett. Tudta, hogy azzal tudja igazán megbántani a külsejére oly sokat adó nőt, ha a vásznon elcsúfítja.

Ezen a ponton történt meg a művészet és a pszichológia korszakalkotó találkozása.

Picasso új stílus kidolgozásába kezdett, amelybe a nőkhöz való legmélyebb érzéseit is belegyúrta. Elcsúfította és szétszabdalta a korábban rajongva szeretett nő vonásait, majd aprólékosan tagolt mértani alakzatokból építette fel újra. Ezzel pedig lefektette a kubizmus alapjait. Kettőjük kapcsolata később sem vált harmonikusabbá. Rengeteget veszekedtek, külön költöztek, majd újra összebútoroztak. Fernande féltékeny volt Picasso minden más modelljére, válaszul pedig ő is modellt ült más festőknek, akár lenge öltözetben is. Picassót ezt szörnyen bosszantotta, indulatait pedig a festészetben vezette le, újabb és újabb darabokkal bővült a „csúnya nő” sorozat. Ráadásul Picasso nem a hűségéről volt híres, az afférokra pedig Fernande szintén megcsalással vágott vissza, és ez így folytatódott egészen a végleges szakításukig.

„Dora számomra egy síró nő”

Picasso nem csak első szerelmét szólította meg képein keresztül. Az 1920-as évek elején Olga Koklovával kötött házassága válságban volt, szeretői kapcsolatot ápolt egy eladólánnyal, Marie-Thérèse Walterral, közben pedig úgy érezte, zátonyra futott az élete. Ebben a depresszív hangulatú, terhelt életszakaszában találkozott Dora Maar festő- és fotóművésszel. Megismerkedésükkel Dora részéről addiktív szerelem vette kezdetét, amely igazán soha nem talált viszonzásra a festőben. Picasso egy percig sem titkolta újdonsült szeretője előtt magánélete kuszaságát. Felesége, Olga elköltözött tőle, amikor kiderült, hogy másik szeretője, Marie-Thérèse gyermeket szült neki, hivatalos válásra azonban nem került sor. Dora kezdetben megbékélt a fennálló szövevényes helyzettel, ahogyan az sem zavarta, hogy a festő képein teljesen eltorzítja arcát.

Úgy gondolta, ezek a képek valójában nem őt, hanem Picassót ábrázolják,

saját magát jeleníti meg a torz alkotásokon, így nem bántódott meg miattuk, ellentétben a korábbi múzsákkal. Viszont Dora toleranciája is végesnek bizonyult. Egyre többször rendezett féltékenységi jeleneteket, dührohamai voltak, vitáik pedig nemegyszer tettlegességig fajultak, szadomazohista jelleget öltöttek. Dora mindezek ellenére továbbra is ragaszkodott a festőhöz, idegei azonban egyre nehezebben bírták Picasso vele űzött játékait. Amikor egy újabb fiatal nő, Françoise Gilot is megjelent a színen, Dora összeomlott. A párizsi Saint-Anne kórház pszichiátriai osztályára került, de a kezelés alig használt nála. Úgy próbált megküzdeni fájdalmával, hogy ő is eltorzított portrékat kezdett festeni Picassóról. Később elhagyhatta a kórházat, de teljesen soha nem heverte ki megrázó kapcsolatukat.

Picasso és Fernande Olivier között művészi szempontból egyoldalú kommunikáció működött. Fernande arcának vásznon való elcsúfítására nem alkotással, hanem leginkább számonkéréssel, dühös szóváltásokkal és hűtlenséggel vágott vissza. Dora Maar azonban festő és fotóművész lévén bevonta a művészetet Picasso iránti haragjának levezetésébe. Szintén torz képekkel válaszolt a festőnek, amely által egy sajátos párbeszéd indult el közöttük. A művészet tehát különleges metakommunikációs eszközként is szolgálhat két ember között. Az így születő alkotások olykor beszédesebbek, és akár fájóbbak is tudnak lenni, mint a kiejtett szavak.