Posztjaink száma mint magányosságunk bejóslója

Nagyon sokan szenvednek a fájó magánytól. Az életminőség ugyan javul a nyugati társadalmakban, mégis az emberek egyre rosszabbul érzik magukat. Valaki magányosságának megítélésekor első felvetéseink gyakran tévútra visznek. Gondoljunk csak Diana hercegnőre vagy Marily Monroe-ra. Mindketten rendkívül vonzóak és tehetősek voltak, kevesen gondolták, hogy ezek ellenére végtelenül egyedül érezhetik magukat. Manapság a csillogó profilok ellenére miből feltételezhetjük azt, hogy a látszat mindösszesen egy kirakat, ami mögött egy magányos illető áll? Cikkünkből kiderül.

Bizonyára életünk során legalább egyszer már hallottuk ismerőseink között, hogy „egyedül vagyok, de nem magányosan”. Cikkünkben nem róluk lesz szó, hanem azokról, akik szenvednek a magány okozta érzésektől. Legfőbb jellemzőjük, hogy gyakoribb a rossz hangulat, harag és szorongás, gyengébbek társas készségeik, valamint talán a leglényegesebb, hogy gyermekkorukban gyenge kötődés állt fent az édesanyjukkal, melynek hatására felnőttkorukban erősen bizalmatlanok másokkal szemben.

A magányosságot elsősorban a kapcsolatok átlagos szorossága befolyásolja, nem pedig a nagysága. Így érezhetik akár a legnépszerűbbek is úgy, hogy egyedül vannak. Minden korszak misztikus kérdése a „mi kell a boldogsághoz?”, Cacioppo és Hawkley kutatása alapján (2006)

A válaszadók többsége a családdal és a barátokkal való kapcsolatot emeli ki.

Albert és Dávid (2012) tanulmánya alapján a magyar lakosság körülbelül harmada nem rendelkezik baráti kapcsolatokkal. Sőt, a családi kapcsolatokat is figyelembe vevő elemzés rámutat arra, hogy minden negyedik ember tágabb értelemben vett kapcsolati erőforrások tekintetében is hátrányos helyzetűnek mondható, ugyanakkor kimondottan kapcsolat gazdagnak minden tizedik sem nevezhető. Az országos mintában a megkérdezettek egyharmadának egyáltalán nincs barátja, míg átlagosan négy barátról számolnak be.

Leszünk online barátok?

Egy friss hazai kutatás a tinédzserek internethasználati szokásait vizsgálva nemi különbségeket azonosított be (Jámbori, Horváth & Harsányi, 2016). Eredményeik alapján a tizenéves lányok gyakrabban használják az internetet és több támogatást, valamint bátorítást érzékelnek az online közegben, mint azonos korú fiú társaik. Cserekapcsolatszerűen a lányok szívesebben is segítenek krízishelyzetben levő társaiknak, és szívesebben hallgatják meg mások problémáit.

A fentebb említett tanulmány arra is rávilágít, hogy azon fiatalok esetében, akik szegényesebb baráti kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, és az internetet kommunikációra használják, kisebb mértékű depresszió mutatkozik.

Esetükben az online kommunikáció egy védőfaktort jelenthet a pszichés problémák megjelenésében.

Ezzel szemben azok a fiatalok, akik kevés és nem mély baráti kapcsolattal rendelkeznek, továbbá az internetet nem kommunikációra használják, a depresszió és szorongás kialakulásában rizikócsoportként jelentek meg. Ezek az eredmények az online kommunikáció társas kompenzációs modell hatását támogatják. Azaz minél több társas támogatásban részesülnek a serdülők, legyen az akár online, akár offline, annál kevésbé érzik elkeserítőnek a stresszes életeseményeket, melyekkel mindennapjaikban találkoznak. Mégse gondoljuk azt, hogy az online támogatás a legfőbb gyógyír. Sőt, egy ördögi kör veheti vele kezdetét, amelyben a magányos serdülők online próbálják meg a kapcsolati hiányukat, társas készségeiket pótolni és megszerezni. Ám mindeközben éppen ez az online idő az, ami a nem online töltött társas életükben hiányokat okoz, és más,

való életbeli problémákhoz vezet.

Ugyanis minél több társas támogatást kapnak online vagy minél hatékonyabban tudnak megküzdeni az őket érő stresszel az internet használatának segítségével, annál inkább motiváltak lesznek arra, hogy az internethasználatot összekössék a társas kompenzációval és azt a hangulatuk kezelésére, javítására használják, ami pedig a problémahelyzettel való aktív megküzdést nem segíti elő (Li, Wang & Wang, 2009).

Posztokkal a magányosság ellen

Egy Ausztrál Egyetem 616 nő Facebook-üzenőfalát és közösségi életét vizsgálva arra az eredményre jutott, hogy minél magányosabb valaki, annál több személyes információt – legyenek azok a kedvenc filmjei, nemi identitása, lakhelye, kapcsolati státusza – oszt meg magáról a közösségi oldalán, abban bízva, hogy valaki hasonlóságokat fedez majd fel és barátságot köt vele (Al-Saggaf & Nielsen, 2014). Míg azok, akik kielégítő interperszonális kapcsolatokkal rendelkeznek, gyakrabban osztanak meg megosztó tartalmakat, például politikai vagy vallási nézeteiket.

Lényeges, hogy megkülönböztessük az aktív és passzív közösségi oldalak használatát, hiszen ezek eltérő hatással vannak azokra, akik magányosnak érzik magukat (Burke, Marlow & Lento, 2010). Passzív használat alatt értjük azt, amikor „csak úgy átpörgetjük a hírfolyamot”, mások posztjait vagy képeit nézegetjük anélkül, hogy bármiféle célunk lenne vele.

Ez különösen a magányosokra lehet negatív hatással,

ugyanis a figyelmi fókuszuk fokozottan felfedezi azokat a tartalmakat, melyeken önfeledten szórakozó barátok szerepelnek, s ennek hatására csak elszigeteltség-érzetük fokozódik. Ezzel szemben az aktív használat során célzottan azért lépünk be a közösségi oldalunkra, hogy például üzeneteket váltsunk. Burke, Marlow és Lento (2010) eredményei szerint ez csökkentheti azoknak a magányérzetüket, akik esetleg szemtől szemben nem mernek kommunikációkat kezdeményezni, illetve fenntartani.

Zárszóként azt jegyeznénk meg, hogy azok számára, akik személyesen kicsit bátortalanabbak beszélgetéseket kezdeményezni, magányosságuk megszüntetésére alkalmas lehet az online tér. Az viszont fontos, hogy ezek ne merüljenek csupán ebben ki, tegyük személyessé ezeket a kapcsolatokat!