A buddhizmus mélyebb ismerete, eszméinek átvétele és megkedvelése manapság már a nyugati világban is igen elterjedt. Ez azonban akaratlanul is együtt jár azzal, hogy összehasonlítások, sőt akár kompetíció alanyává válik, melyben ellenfele az Európában felcseperedő pszichológia. Vagy éppen, hogy a haverja?
Az persze kérdéses, hogy a buddhizmus idestova 2500 éve összehasonlítható-e a tudományos pszichológia 1879-es indulásával, nem is beszélve arról, hogy egy vallás (vagy filozófiai világnézet) és egy tudományág összevetése már Buddha idejében sem volt elegáns. Kicsit olyan, mintha Dumbledoret mérnénk Luke Skywalkerhez. Egyfajta párbeszéd kialakulása a két hős között azonban meglehetősen inspiráló és gyümölcsöző lenne. Hallottunk is már néhány anekdotát efféle találkozásokról, mint például, amikor Popper Péter Indiában élt, és kísérőként egy fiatal jógit kapott. Ő alkalomadtán dohányzott is, aminek a jógi rögtön hangot adott, rávilágítva arra, hogy egy bölcs ember ugyan miért szennyezi a szervezetét? Mire Popper Péter: „Teszek egy ajánlatot: jöjjön el velem Pestre, tartsa el magát, majd megnézem, hogy rágyújt-e vagy sem.” A tanulság az, hogy a jógatelepeken csendben, nyugalomban jóval kevesebb stressz éri a szerzeteseket, így természetes, hogy néha kételkedünk tanításuk érvényességében. A jógi válasza mindazonáltal bölcs és korrekt volt: „Akkor a te utad nehezebb.”
Szeretnénk leszögezni, hogy a cikk véges erőforrásai miatt sajnos néhol általánosítanunk kell, amely sem a buddhizmus, sem a pszichológia tekintetében nem előnyös. Szerencsére mindkét vizsgálati alanyunknak vannak egyetemes tanításai (pl. a „Négy nemes igazság”), illetve széles körben elismert kísérleti evidenciái, így a cikkben is törekszünk ezekre hagyatkozni.
Kritikák és hasonlóságok
Noha a híres keleti történetek bölcsességeit a pszichológia sem vitatja, alkalomadtán bukkanhatunk olyan elbeszélésekre, amelyek a pszichológia interpretációjában más megvilágítást nyerhetnek. Példaként vizsgáljunk meg egy rövidített zen-történetet, szabadfordításban közölve! A 16 éves fiú egy lovat kapott ajándékba. A falu népének reakciója a következő volt: „Milyen csodás!”, míg a Zen-mester annyit mondott: „Majd meglátjuk”. Mikor a fiú leesett lováról, és nem tudott többé járni, a nép felkiáltott: „Milyen borzalmas!”. A Zen-mester ismét úgy szólt, „Majd meglátjuk”. Kis idő elteltével a falu ifjai háborúba mentek, de a fiú – lábai miatt – nem mehetett. A nép újra örömmel szólt: „Milyen csodás!”, de a Zen-mester továbbra is annyit mondott: „Majd meglátjuk”.
A történet egyszerű tanulsága, hogy a világ nem fekete vagy fehér, jó és rossz elkülönítésének nincs értelme. A dolgok pusztán léteznek, és így kell őket elfogadnunk. A pszichológia azonban más véleményen van, tudniillik a kategorizáció, vagyis a tárgyak, jelenségek, élőlények stb. minősítése bizonyos dimenziók mentén nagyon is hasznos evolúciós örökség. Nem mellesleg mi ezt már olyan magas szintre fejlesztettük, hogy pl. egy veszélyes ragadozó állat felismerése és veszélyesnek titulálása a másodperc töredéke alatt megtörténik. A környezet határtalanul komplex, míg agyunk és testi képességeink korlátozottak, ezért le kell egyszerűsítenünk a világot a hatékonyabb működés, illetve nem utolsó sorban a túlélés érdekében. Egyszóval muszáj bekategorizálnunk dolgokat.
Természetesen a buddhizmus is felvet némi kritikát a pszichológiával kapcsolatban.
Egy Theravada szerzetes, Bhikkhu Bodhi például pszichológiát és buddhizmust nehezen összeegyeztethetőnek látja, mivel az ősi tanítás célja nem a gyógyulás, a teljesség vagy az önelfogadás elérése, hanem hogy az elmét a felszabadulás irányába tereljük. Buddha a megvilágosodás útját tanítja, és nem azt, hogy miként éljük az életünket. Nyilvánvalóan a pszichoterápia célja pedig éppen az lenne, hogy az egyén mentális egészségének mindenféle területeit fejlesszük: az önbizalom növelésétől kezdve egészen a mentális betegségek kezeléséig, gyógyításáig. Kérdés, hogy fair playnek számít-e, ha a terapeuta csak egy életre tervezhet kliensével, mivel „transzreinkarnációs terápiát” még nem sikerült kifejleszteni?
Most, hogy láttuk, ki merre divergál és miben látja a másik hiányosságait, vessünk egy pillantást a hasonlóságokra. Ezek sokkal jelentősebbek, mint azt néha gondoljuk, mivel alapvetően
mindkét fél ugyanarra törekszik: a szenvedés csökkentésére.
Nyilván itt ismét felmerül, hogy ugyanazt értik-e a szenvedés csökkentett mértéke alatt, ám végeredményben nem is olyan komplex ez a kérdés. Gyakori tévhit, hogy a buddhizmus megveti az élet úgynevezett ingervezérelt, szimpla örömeit, mint például a játék öröme vagy egy tudományos felfedezés katarzisa. Ők csak arra világítanak rá, hogy az efféle értékek és egy olyan élet, melynek célja ezen értékek megszerzése, nem vezetnek hosszan tartó boldogsághoz, szemben a belső, lelki-spirituális fejlődésre törekvő életvitellel. Meglepő fordulat lehet, hogy pszichológiai kutatások is ebbe az irányba mutatnak. A vizsgálatokban kétféle típust különítettek el: a maximalistákat, vagyis akik mindig a legjobbra törekszenek, illetve a „megelégedőket”, akik rögtön megelégednek a helyzettel, amint elérték az önmaguk állította küszöbértéket. Azt találták, hogy noha a maximalisták több és rangosabb objektív sikert érnek el, boldogságuk mégsem nő megfelelő mértékben, ráadásul elmarad a megelégedőkétől. Könnyen lehet, hogy a jelenség háttérben az áll, hogy az emberek rosszul ítélik meg a jövőbeli boldogságukat. A kutatások legfontosabb tanulsága, hogy a boldogabb megelégedőket – a buddhistákhoz hasonlóan – belső célok és értékek vezérlik, míg a maximalistákat külsők.
Találkozik Kelet és Nyugat?
Chögyam Trungpa, a tibeti buddhizmus neves mestere szerint
a buddhizmus a pszichológián keresztül fogja meghódítani a Nyugatot.
Lesz ennek akadálya? Nos, Kelet és Nyugat jellegzetes különbsége, hogy míg előbbi kollektivista, utóbbi individualista társadalmi berendezkedést tudhat magáénak. Egy kutatásban összevetették keleti és nyugati emberek agyának élettani változásait, miközben behódoló vagy domináns pozíciót felvevő személy képét látták. A keletiekben a behódolást jutalmazta az agy, amit a dopamin nevű ingerületátvivő anyag szintjével állapítottak meg. Nyugatiakban éppen az ellentéte zajlott le, vagyis nekik a domináns pozícióra érkezett erősebb dopamin-reakció. Úgy tűnhet, bennünk biológiailag is megerősödött az uralkodásra való törekvés, ami pont a buddhista nézet szöges ellentéte, mivel erről le kell mondanunk ahhoz, hogy elérjük a megvilágosodás állapotát. Efféle következtetésektől azonban mindenkit óva intünk, hiszen a kísérlet keretei túlságosan korlátozottak ahhoz, hogy megfelelően reprezentálják egy-egy kultúra komplexitását, heterogenitását.
Ettől függetlenül – szigorúan hipotetikusan – akár azzal a feltevéssel is eljátszadozhatunk, hogy nyugatiként nehezebben hódolunk-e be egy felsőbb erőnek, legyen az istenség, szerető univerzum, nirvána, vagy Metallica? Többek között ezért is lesz folytatása a cikknek.
Források:
Freeman, J. B., Rule, N. O., Adams, R. B., Ambady, N. (2009) Culture shapes a mesolimbic response to signals of dominance and subordination that associates with behavior. Neuroimage. 47. 353-359.
Iyengar, S., Wells, R., Schwartz, B. (2006). Doing better but feeling worse: Looking for the “best” job undermines satisfaction. Psychological
Science. 17. 143–150.
Kahneman, D., Diener, E., Schwarz, N. (szerk.) (1999). Well-being: The foundations of hedonic psychology. New York: Russell Sage Foundation.
Wallace, B. A., Shapiro, S. L. (2006) Mental Balance and Well-Being: building bridges between Buddhism and Western psychology. American Psychologist. 61(7). 690-701.
Interjú Bhikkhu Bodhival: http://obo.genaud.net/backmatter/gallery/bhk_bodhi.htm
Popper Péter története: http://kulturpart.hu/2011/12/31/a_dohanyzasrol_vall_popper_peter
