Kiből lesz a terrorista? Mit kell tudnunk a terroristák attitűd- és motívumrendszeréről? Mi okozza a félreértések sorozatát? Cikkünk a merénylők személyének felvázolásáról szól, annak minden mérhető aspektusából. Figyelem, meglepő információk következnek!
Ahhoz, hogy megértsük a terroristák késztetéseit és személyiségét, tisztában kell lennünk azzal, hogy nem patológiás személyekről beszélünk! Abban a kontextusban, ahogyan a média hivatkozik rájuk, vagy ahogyan az állami párbeszédben megjelennek, természetesen helytállónak tűnhet a gondolat. George W. Bush amerikai exelnök 2001-ben adott sajtótájékoztatójában kijelentette: a terrorizmus alapját egy rendkívüli gyűlölet szolgáltatja. Állásfoglalásában a gyűlölet excesszív mértékén túl, annak irányát is meghatározta. Egy teljes náció ellen mutató, politikai véleményt nélkülöző gyűlöletként definiálta a Közel-Kelet motivációit, melyek vallási tartalmúak és a tudatlanságban gyökereznek. A sajtótájékoztató fő üzenete azonban számtalan félreértésnek adhat alapot. A terrorizmus erősödéséhez intenzíven hozzájárultak az empátiát nélkülöző, kirekesztő felszólalások és kommunikációs aktusok. Továbbá az amerikai adminisztráció hibás döntései és a katonai, diplomáciai összetűzések egyaránt – melyekről nemes egyszerűséggel nem beszélünk (ám bővebben itt olvashatsz róla). A Bush-adminisztráció során életre hívott War on terror elnevezésű globális katonai kampány például pontosan azt a célt szolgálta volna, hogy fegyveres, anyagi és diplomáciai eszközökkel számolja fel a terrorizmus minden formáját.
https://youtu.be/_CSPbzitPL8
A legnagyobb kivetnivaló egy ilyen célú programban, hogy bűnbakképzéshez vezet. Mindez elhatárolja a fejlettnek tartott demokratikus államokat (ingroup) a primitívebbnek és erőszakosabbnak titulált „másoktól” (outgroup). A téves megítélés működtette folyamatok gyűlöletspirálba taszítják a résztvevőket és végeredményben ellehetetlenítik a békés úton történő rendezést. Az elhatárolódás mértéke szélsőségekhez vezet. Így a valódi ellenség felismerése és megértése torzul. A társadalom szereplői ezekkel a gondolati szélsőségekkel találkozva nem tudják felmérni a helyzetek reális súlyosságát, és önmaguk is hajlamot mutatnak a bűnbakképzés jelenségére. Épp ezért kényelmes magyarázatot nyújthatnak számukra a terroristákat patológiásan feltüntető, deduktív módszerekkel közelítő elméletek. Ezek sok esetben arra hívják fel figyelmünket, hogy ilyen mértékű brutalitáshoz nem fordulna olyan személy, akiről feltételezhetjük az egészséges pszichét és a minimum átlagos vagy átlag feletti érzelmi intelligenciát. Noha a magyarázatok logikusnak tűnhetnek, nem áll mögöttük bizonyítható és mérhető kutatási eredmény. Hogyan kell elképzelnünk valójában a terroristák mentális és pszichés vonulatait? A legszembetűnőbb sajátosságokat pontokban foglalhatjuk össze.
A terroristák attitűd- és motívumrendszere
- A terrorista személyiség nem tekinthető patológiásnak.
A patológia, azaz a személyiség/viselkedés kóros deformációinak megállapítása spektrumszemléleten keresztül történik. A szemlélet által elkülöníthetjük egymástól a klinikai és a szubklinikai szinteken túl az enyhébb formákat öltő zavarokat is, mellyel pontosabb képet kapunk a vizsgált személy reális állapotáról. A kóros működés felismerése így egyszerűbbé válik, nem szorítja a kutatókat szélsőséges végpontok közé, továbbá az átmeneti zavarok meghatározására is lehetőségük nyílik. A terroristákkal felvett interjúk és tesztek során a mentális betegségek diagnosztikai kézikönyvét (röv. DSM-V) alkalmazták a patológiás személyiségjellemzők feltárására. Megközelítőleg 40 év kutatómunkája támasztja alá azt a feltételezést, hogy a terrorista személyiség alapvetően nem tekinthető kórosnak,
a szakértők ugyanis csak elvétve találkoztak patológiás zavarokkal.
Az egyik legkiterjedtebb, terroristák személyiségének megértését célzó kutatási anyag, a németországi Vörös Hadsereg Frakció tagjaitól származik. A rendkívüli alapossággal feltárt, részletekbe menő kutatások komoly adatmennyiséget halmoztak fel. A tagok perinatális körülményeitől kezdve, az összes megszerzett iskolai osztályzaton keresztül minden, interjúfelvételre alkalmas családtag kikérdezéséig (sőt, sok esetben az adott személy környezetében élő szomszédokat és ismerősöket is bevonták a feltárásba) bővítették a kutatások mélységét. Amellett, hogy a Vörös Hadsereg Frakció szervezetének többsége magasan iskolázott volt, a további tagok jelentős része is rendelkezett valamennyi egyetemi tapasztalattal. Intellektus szempontjából megkockáztatható, hogy a terroristák átlagos vagy átlag fölötti képességekkel rendelkeznek. Eltérések mutatkoznak azonban az edukáltság viszonyában a keleti és nyugati államok szervezetei között. A szegénységben élő térségek merénylői (Afganisztán, Palesztina, Szíria, stb.) ugyanis kevésbé számítanak iskolázottnak nyugati társaikhoz képest.
Ám az intellektuális képességek és a felsőoktatási képzettség nem minden esetben arányos a megfogalmazott gondolatok és eszmék helyességével. A Boko Haramot megalapító Mohammed Yusuf nyugati mérce szerint is magasan edukáltnak számított, ennek ellenére
elvetette az olyan alapvető tanokat, mint: az evolúció,
az eső kialakulásának fizikai magyarázata vagy, hogy a Föld geoid alakú.
Minderre azonban alapos okai voltak az egykori vezetőnek. Saját bevallása szerint a nyugati tudományok szétzilálják az egy Istenről alkotott képet, ennek megfelelően nincs helyük az oktatásban. Az ilyen jellegű megnyilvánulások túlzó és teátrális jellege elősegítheti a radikális irányzatok térnyerését a csoportidentitás szilárdságának kiépítése mellett, melyet az egykori vezető is szemmel tartott nyilatkozatai során.
Az intellektus kérdésén túl a személyiség kapcsán tett összehasonlító vizsgálatok is meglepő eredménnyel szolgáltak, ugyanis nem különböztek a terroristává vált illetők az átlagos emberek személyiségprofiljától. Gyakori jelenség továbbá, hogy a hipotézisek kialakítása során a pszichopátia zavarához társítják a merénylők személyiségét. A pszichopátia, más néven antiszociális vagy disszociális személyiségzavar (DSM-IV, Klaszter B) már elméleti síkon is kizárható egy terrorista személyiségrajzából. Az ő esetükben csupán egyetlen aspektusa valósul meg a kórképnek, mely nem más, mint a törvényen kívüliség dimenziója. A személyiségzavar legmarkánsabb vonása, hogy a benne szenvedő illető képtelen empátiát érezni, ellenben rendkívüli hajlamot mutat a nárcizmusra és manipulációra. Ha az öngyilkos merénylőkre gondolunk, hamar világossá válhat, hogy az antiszociális személyiségzavar kizárja az önfeláldozás ilyen mértékű formáját. Ennek bármilyen enyhébb változata is olyan odaadást kíván egy csoport irányába, melyet az antiszociális személyiségzavar jelenléte nem tenne lehetővé.
A terroristák személyiségének kérdését taglaló diskurzusok arra irányulnak, hogy képesnek kell lennünk kikövetkeztetni egy egyértelmű és megragadható magyarázatot, mely elfogadható támponttal szolgálhat a terroristák brutalitására és extrém válaszaira. Ezért sokáig gondolkodtak kóros elváltozásokban maguk a kutatók is. A terrorizmus tárgyalása azonban az átlagos emberi psziché fogalmaival és jellemzőivel lehetséges. Egészen idáig kapaszkodhatott abba a világ, hogy egy terrorista személy attitűdjei valamilyen deformáció következtében alakulnak ki, ám ez az állítás mai ismereteink szerint nem állja meg a helyét.
Legtöbb esetben az alapvető patológián túl az agymosás jelenségére hivatkoznak mind a közvélemény, mind pedig a politikai szereplők beszámolói. Az agymosást úgy kell elképzelnünk, hogy egy személy attitűdjei és a rájuk épített meggyőződések egyfajta lassú átírás folytán kicserélődnek. Ezek iránya előre nem jósolható be, az viszont sok esetben jellemző, hogy a régi környezetbe való visszatérés sem állítja vissza a korábbi attitűdrendszert. Ehhez a változáshoz az adott egyén interperszonális kapcsolatai is nehezen adaptálódnak. Nem csupán a vallásban kereshetünk példát e jelenségre, de a szcientológus egyház beolvasztási folyamatai során végbemenő személyiségváltozások, a hamis kontrollérzet generálása leendő tagokban, kiváló példaként szolgálhatnak az agymosás jelenségére. Amit fontos megértenünk, hogy az ilyen jellegű, szektához hasonló formációk nem tűznek ki konkrétan megoldandó feladatokat, a közös véleményformálás a csoport létének egyedüli célja. A terrorista merénylők interjúi során kiderült, hogy habár komoly csoportnyomás befolyása alatt vannak a szereplők, mégsem illeszthetők be az előzőekben tárgyalt sémák rendszerébe. Esetükben összetett szocio-nacionális, szekuláris gyökerei vannak cselekedeteik motivációjának, így az agymosás jelenségét elvethetjük.
Az egyedül tevékenykedő terroristák rétege ezzel ellentétben megkérdőjelezhetővé teszi a korábban tárgyalt szempontokat. Jelentős ideológiai nyomás és a fanatizmus kérdésének tárgyalása nélkül nehéz lenne megmagyaráznunk a magányos elkövetők kitartásának motivációit. Amit általánosan megfogalmazhatunk a terroristák viselkedését illetően, hogy egy adott cél érdekében bekapcsolódhatnak a fanatizmus áramlatába, ám ez a XIX. század óta már jellemzően nem a vallás jegyében történik. Az olasz Vörös Brigád, a német Baader-Meinhof csoport, a perui Fényes Ösvény és számtalan más terrorszervezet ateista gondolkodásmódot birtokol, így teljesen eltérő önigazolási pontokat kellett találniuk a tagoknak a csoport fenntartásához. Ezek gyökerei a csoportdinamikából is eredhetnek.
Egy csoport akkor működik megfelelően, ha képes olyan egységet kialakítani a tagokban, amivel teljes körű identifikációt tudnak elérni. Az azonosulás alapja megragadható egy adott struktúrától történő elhatárolódás mértékében, a közös eszme-és célrendszerben, illetve a közös időperspektívában. Az előbb említett struktúrát alkothatja egy nemzet, egy politikai irányzat vagy akár a teljes állami berendezkedés is. A lényegi szempont az, hogy mindez jól körülírható egység legyen. Az ettől történő elhatárolódás mértéke fordítottan arányos a csoportkohézióval. Annál erősebb a tagok elköteleződése, minél jobban elhatárolódnak az adott struktúrától. A közös eszme- és célrendszer absztrakt illetve konkrét attitűdök, motívumok együttesét jelenti, melyeket a csoportok tagjainak integrálniuk kell saját gondolkodási sémáik rendszerébe. Absztrakt motívumok közé sorolhatjuk például a demokráciát, a prosperáló társadalmat vagy az egyenlőség elérésének keretekkel meg nem ragadható elemeit. Definiált (konkrét) motívumokon az olyan egyértelmű célokat érthetjük, melyek mindenki számára egyforma jelentést hordoznak. Például az adó 10%-os csökkentése vagy a jelenlegi kormányfő lemondása, esetleg az állatkísérletek felfüggesztése. Az ezeket egyetlen kontextusban összekapcsoló időbeli dimenzió egyszerre múlt- és jövőidejű.
Ki kell emelnünk annak fontosságát, hogy milyen közös múltja van egy adott csoportnak és eszmének, illetve a potenciális jövőbeni eredményeket és sikereket is. A közös időperspektíva képes integrálni a csoport identitását, így jelentős faktornak tekinthető csoportkohéziós szempontból. A fent tárgyalt dimenziók integrációjának eredménye a közös identitástudat, az egységes séma- és motívumrendszer, melyek egy szilárd csoport alapjait képezhetik.
- A terrorista személy racionális cselekvő.
A terrorizmusról szóló összefoglaló tanulmányok többször hivatkoznak a terroristák irracionalitására, még a szélesen elfogadott politikai körökben is találkozhatunk ezzel a tévhittel. Az irracionalitást jellemzően en bloc a fundamentalista berendezkedésű államokról feltételezik. Többek között ez volt az egyik ellenérve a nyugati hatalmaknak Iránnal szemben, mikor bejelentették atomprogramjukat, holott az állam maga jellemzően egy alaposan kidolgozott reálpolitikát folytat. Kiindulási alapként el kell fogadnunk azt a tényt, hogy az ember közgazdasági értelemben véve racionális cselekvő, még abban az esetben is, ha vallási érdekek dominálnak döntéshozatala során. A nyugati szakirodalmak pontatlansága sokkal inkább abból ered, hogy az irracionalitáson szélsőséges és kiszámíthatatlan reakciókat értenek. A valószerűtlen vagy meglepően aránytalan ellenreakciók esetében nehezen tudunk objektív magyarázattal szolgálni az okokra és motiváló tényezőkre. Ezért hajlamossá válunk ésszerűtlennek ítélni vizsgálatunk alanyát. Ebből kifolyólag az öngyilkos merénylők magatartását vagy az olyan intenzivitású reakciók összességét, melyek nem mondhatók arányos válasznak a fenyegetettség ellenében gyakran illogikusként jellemezzük. Általános értelmezés szerint: ha egy aktor szándékosan, jövőbeni veszteségeinek tudatában ellehetetleníti önmagát vagy a célként kitűzött eredményt, abban az esetben elhatárolódunk a racionális döntésként történő interpretációtól. Utóbbira példaként szolgálhatnak az Észak-Koreában működő rezsim és kifejezetten Kim Jong Un vezetési módszerei. Hiszen a diktátor és katonai vezető szélsőséges eszközökkel szilárdította meg hatalmát, mely többek között a lakosság elleni durva túlkapásokban nyilvánul meg. Ezekben az esetekben a szereplő szempontjából racionális döntésekről beszélhetünk – még ha extrémnek is mondhatók azok. Egy öngyilkos merénylő a csoport aspektusából cselekszik racionálisan,
melyben ő a hosszú távú célok egyik láncszeme.
Mindazonáltal, a hosszú távú célok devalválják a közvetlen és aktuális jólét elérésére irányuló törekvéseket, így azokra kevesebb figyelem irányul. Mindez hatványozottan érvényes a kollektivista szemléletű társadalmakra.
Cikkünk következő részében a terrorista elme alapvetéseinek tárgyalását folytatjuk pszichológiai szempontokon keresztül.
