Egy szoros baráti közösség nagyon vonzó lehet számunkra, gondoljunk csak a Jóbarátok és az Így jártam anyátokkal társaságaira, szerethető alakjaira. A való életben azonban a nagyon szoros barátságoknak megvan a maguk árnyoldala is. Lássuk, hogyan akadályozhatják akaratlanul személyiségfejlődésünket, életciklus-váltásainkat azok az emberek, akik a legközelebb állnak hozzánk. Székács Zsófia tanácsadó pszichológus írása.
Serdülőkori szociális közegünk meghatározó személyiségfejlődésünk szempontjából. Ebben az időszakban kezdjük el kívülről (külső szemmel) figyelni magunkat, egyre fontosabbá válik mások rólunk alkotott véleménye. Minél több helyzetben próbáljuk ki magunkat, annál több oldalunkkal ismerkedhetünk meg, keresve önmagunkat, leendő életszerepeinket. A kísérletezés közben olyan baráti társaságok szövődnek körénk, melyek színesíthetik identitásunkat, viselkedési repertoárunkat. Sőt!
Fiatal felnőttként barátaink válnak elsődleges szociális közegünkké, visszacsatolási pontjainkká. Közösségünk tagjaként védettséget élvezünk a külvilágtól, a csapat visszaigazol és megvéd bennünket. Ezek az erős kapcsolatok gyakran megmaradnak a húszas évek alatt is. Az együtt töltött évek alatt elkezdünk hasonlóan gondolkodni a világról, csakhamar közös értékrendszert alakítunk ki,
Szinte még az identitásunk is összeforr.
Kommunikációnk annyira bejáratottá válik, hogy szavak nélkül is értjük a másikat, egymást érik a közös nosztalgikus történetek és a belső poénok. Egy ilyen erős és összetartó baráti közeg nagyon vonzó lehet egy külső szemlélő számára, azonban a nagyon szoros kapcsolatnak lehet árnyoldala is.
Új életszakasz, új kihívások
Húszas éveink során számtalan új helyzettel találkozunk szerelmi kapcsolataink, munkahelyünk, képzéseink során. Az újfajta impulzusok hatására kommunikációs stílusunk sokat formálódik, a serdülőkor végére megerősödött értékrendszerünk átalakulhat. A friss élmények új szempontokat adhatnak mindennapi életvitelünkhöz, hatással lehetnek a helyzetet értelmező és az attribúciós (oktulajdonító) folyamatainkra, amik meghatározzák a viselkedésünket. Ilyenkor előfordul, hogy az egymáshoz korábban közel álló
felek elfejlődnek egymás mellől,
és a serdülőkor végén született barátságok nyomtalanul eltűnnek. Gyakran az ifjúkori szerelmek is emiatt szakadnak meg.
Azonban, ha a társaság ereje nagy, a csapat együtt marad a csoporttagok egyéni fejlődése mellett is. Ilyenkor egyfajta ambivalencia alakul ki a barátok hétköznapi (munkahelyi) és csoporton belüli viselkedése között. Míg az előbbi általában érettebb, megfelel az egyének korának és élethelyzetének, addig az utóbbi inkább egyfajta regresszív állapothoz hasonlatos. A regresszió egy olyan korábbi stádiumba való visszacsúszást jelent, amit az egyéni fejlődésünk során már túlhaladtunk, és amihez általában primitívebb viselkedési és kifejezési formák társulnak. Hasonló élmény ez ahhoz, mint mikor felnőttként hazatérünk a szülői házba a hétvégére, és hirtelen mi is és a szüleink is úgy kezdünk el viselkedni, mintha még mindig kamaszok lennénk.
Másik szemléletes példa a már említett Így jártam anyátokkal című sorozatból az az epizód, mikor Lily találkozik régi egyetemista barátnőjével, és a két lány egymás közelében teljesen szokatlan viselkedési stílusra vált. A sorozatban asszociatív regressziónak, illetve viszédületnek nevezik a jelenséget. Bár a pszichológiai szaknyelvben ezek a kifejezések nem állják meg a helyüket, de a jelenség valóban létezik, ha nem is ilyen szembeszökő formában.
Bemerevedett kapcsolataink fogságában
Természetesen egy-egy ilyen szituáció önmagában nincs komolyabb hatással életünkre. Azonban gondot okozhat, ha ezek a kapcsolatok uralják mindennapjainkat, és ezért a regresszív működés általánossá válik. A baráti társaság tagjai külön-külön már megérnek a váltásra, és a környezetük részéről is kialakul egyfajta igény a továbblépésre, de a csapat olyan szorosan kötődik egymáshoz, hogy együtt
benne ragadnak egy életszakaszban.
Ez mind kommunikációs, mind párkapcsolati szinten gondot jelenthet, akadályozhatja a továbblépést, a munkahelyi és párkapcsolati stabilizálódást, akár az elköteleződést is. A hátráltatás általában akaratlanul történik, a csoportra jellemző automatizmusok és szokások mentén. Az egyén nem tudja képviselni magát saját érettebb, fejlettebb formájában, mivel az szokatlan és újszerű a többi csoporttag számára.
Egy ilyen szoros barátság abban is akadályt jelenthet, hogy az egyén új ismeretségekre tegyen szert. Az állandó társaság miatt se idő, se igény nincs új emberek megismerésére, sőt néha azt is elfelejtjük, egyáltalán hogyan kell barátkozni. Emiatt viszont nincs lehetőség tiszta lappal indulni új kapcsolatokban, és megtanulni, hogy hogyan tudjuk korunknak megfelelő érettséggel kezelni az élethelyzetünkre jellemző kihívásokat.
Természetesen nem vonjuk kétségbe a régi barátok fontosságát, mint egy korábbi cikkünkben hangsúlyoztuk: „Nincs jobb tükör a régi barátnál”. Azonban ha a régi kapcsolatok nem szolgálják épülésünket, inkább csak korlátoznak bennünket a maguk rigid, merev formájában, úgy érdemes fellazítani szorossá vált kötelékeinket, és teret engedni a friss barátságoknak is.
