Remény és optimizmus szerepe a megküzdésben

A nehéz helyzetek átvészelésében az egyik legalapvetőbb mozgósító erő a remény, de a mindennapi problémáinkkal való megküzdésünket is jelentősen befolyásolja, hogy mennyire vagyunk reményteliek. A remény mint pszichológiai jelenség a múlt század hetvenes éveitől került a figyelem fókuszába. Az új évezred beköszöntével pedig már számos kutatás vizsgálta az egyes összetevőit, mint például a pozitív beállítódást vagy a kreatív megküzdési módokat. Van-e különbség a remény és az optimizmus között? Hogyan segíti a remény a nehéz helyzetek kezelését? Milyen szerepe van a betegségekkel való megküzdésben? Cikkünkben a remény főbb pszichológiai vonatkozásainak bemutatásával e kérdésekre is kerestük a válaszokat.

Ha a reményről gondolkodunk, felmerülhet a kérdés, hogy mi a kapcsolata az optimizmussal, milyen közös jellemzőik vannak, és hogyan lehet elhatárolni egymástól a két fogalmat. Az optimizmus és a remény közös vonása a jövőre irányultság, illetve az élettel való elégedettség előjelzése. Mindkettő adaptációs jelentőséggel bír és felfoghatók olyan diszpozícióként, amelyeknek fontos viselkedésbeli következményeik vannak.

A remény azonban elsősorban az egyénre, az optimizmus viszont a világra fókuszál.

Az optimista abban hisz, hogy valamilyen külső hatás révén megvalósul a sikeres jövő, míg a reményteli egyének inkább abban hisznek, hogy saját képességeik révén ők maguk teremtik meg a vágyott jövőt. Az optimizmus a kevésbé kontrollálható stresszorokkal való megküzdésben segít, az előre nem látható akadályok esetén csökkenti a stresszreakciót, azaz az érzelemfókuszú megküzdési stratégiát jeleníti meg. A remény viszont a cél elérésében való hiten keresztül a célirányosabb teljesítményre ösztönöz, és ezáltal a problémafókuszú megküzdési stratégiákat mozgósítja. A reményteli személyek kihívásnak tekintik a kitűzött életcéljaik megvalósítását, és könnyebben felismerik az életeseményekhez társuló stresszorokkal való megbirkózás előnyeit. Alarcon, Bowling és Khazon (2013) megfogalmazása szerint az optimizmus olyan helyzetekben segít leginkább, amelyekben az egyénnek csekély befolyása van a kedvező kimenetre, míg a remény akkor jelent erőforrást, amikor bevethetőek a személyes képességek és kompetenciák a jobb jövő érdekében.

Remény nélkül nehezen tudunk segíteni magunkon,

hiszen ahhoz, hogy a nehéz helyzetekben is képesek legyünk kitartóan dolgozni a változásért, hinnünk kell abban, hogy az erőfeszítéseinknek meglesz az eredménye. A remény fogalmához szorosan kapcsolódik az énhatékonyság érzése, amely alapján az egyénnek szilárd meggyőződése van arra vonatkozóan, hogy képes végrehajtani azokat a cselekvéseket, viselkedésformákat, amelyekkel az általa kitűzött célt megvalósíthatja (Oláh, 2005). Az énhatékonyság és a remény közti különbség abból adódik, hogy az énhatékonyság érzése lényegében egy adott szituációra vonatkozó önbizalom, a remény azonban ezen túlmutatóan magában foglalja a konkrét szituációtól független személyes hajtóerőt is (Snyder, 2002).

A remény szerepe egészségi állapotunk alakulásában

A reményteli személyről elmondható, hogy az általa meghatározott és értékesnek tartott célok elérésére törekszik, amely által egy teljességre irányuló életstílust képes önmaga részére megteremteni. Kutatási eredmények szerint a reményteliség mértéke pozitív együttjárást mutat a magasabb iskolázottsággal, a magabiztossággal és a tudatosabb egészségmagatartással egyaránt. A reményteli személyek jobban megbirkóznak a betegségekkel, fogyatékossággal, könnyebben felismerik a betegségekhez kapcsolódó pozitív hatásokat, előnyöket. Synder és munkatársai által végzett vizsgálat eredményei szerint pedig a reményteli személyek fájdalomtűrő képessége is magasabb.

Amikor viszont a szenvedő ember számára lezárul a jövőperspektíva, reménytelennek látja a helyzetét.

A reménytelenség fokozott egészségi kockázatot jelent

az önkárosító magatartásformák és az élettani folyamatok viszonylatában egyaránt. Ha hosszabb távon erősen negatív érzelmi állapotba kerülünk, úgy érezzük, hogy elvesztettük az életünk, a helyzetünk, illetve az állapotunk feletti kontrollt. Az átélt tehetetlenség állapotában egyre inkább kiteljesedik a reménytelenség érzése, ami a depresszív állapotok kialakulására hajlamosít. A remény elvesztése akadályozza a segítségkérést és a segítség elfogadását is, így könnyen kialakulhat egy önmagát rontó folyamat. Ezzel szemben a remény általában hatékony előjelzője a gyógyulás valószínűségének és a jobb életminőség garanciáját is magában hordozza.

A reményteli személy ugyanakkor hatóerejének végességét is tudomásul veszi,

belátja tudásának és képességeinek határait. Elfogadja, hogy nem lehet teljes befolyással a környezetére, nem tarthatja teljes kontroll alatt sem a saját, sem mások jövőjét (Elliot,2012).