Rendszerigazolás, hamis tudat és önigazolás az igazságszolgáltatásban

A kognitív disszonancia jelensége és fogalma bizonyára sokak számára ismert. Nap mint nap számtalanszor csapjuk be magunkat pszichés feszültségünk csökkentése érdekében. Ilyen például az, amikor magyarázatokat találunk ki arra, miért nem hagyjuk abba a dohányzást, miközben tudjuk, hogy az káros hatással van ránk. Az önigazolás azonban ennél sokkal komolyabb következményekkel is jár, átszövi a társadalom egészét és intézményeit is. A hamis tudat és a rendszerigazolás elmélete arra mutat rá, hogy az igazságos világba vetett hit hogyan vesz rá minket saját elnyomásunk legitimálására. Aronson pedig arra is felhívja a figyelmünket, hogy az igazságszolgáltatás szereplői ugyanúgy ki vannak téve az önbecsapásnak, mint bárki más.

Saját magunkat általában az átlagosnál jobbnak látjuk, ezt a jelenséget nevezik a pszichológiában énkiemelésnek. Saját csoportunkkal szemben pedig pozitív sztereotípiákkal élünk. Azon érdekekért állunk ki, amelyek nekünk és közösségünknek kedvezőek. A rendszerigazolás arra a paradoxonra keresi a választ, hogy az érdekközpontú elméletek ellenére miért járulnak hozzá sokszor a hátrányos vagy elnyomott helyzetű csoportok (nők, alacsony státuszúak, szegények) saját elnyomó rendszerük működéséhez. E viselkedési anomália mögött az egyik legfontosabb tényező az emberek alapvető kognitív disszonanciafeloldó mechanizmusa. „Mindenki jó és racionális ember” – legalábbis valahol mindenki annak tartja magát, ez az egyéni és a közösségi elvárás is. A hétköznapokban azonban szembesülnünk kell azzal, hogy cselekedeteink sokszor „tisztességtelenek” vagy „rosszak”, ami szembemegy az önmagunkról alkotott képpel és nézeteinkkel.

A tény és a tudattartam közötti viszonnyal a szociálpszichológiában Leon Festinger kognitív disszonancia elmélete foglalkozik. Eszerint a kognitív mező az egyén tudattartamait olyan alakzatokba rendezi el, hogy ne legyen köztük disszonancia és ne sérüljön önmagunk racionalitásáról alkotott elképzelése. Ha ugyanis egy tudattartam egy másikkal összeegyeztethetetlen, belső feszültség keletkezik. Én értelmes vagyok, tehát értelmetlenséget nem követek el. Ha a dohányzás káros, de dohányzom, önmagában még nem keletkezik logikai ellentmondás, azonban ha azt is beletesszük a képletbe, hogy én értelmes lény vagyok, aki értelmetlenséget nem követ el, már van.

Ezeket a konfliktusokat az egyén kognitív redukcióval oldja fel, ami történhet a fenyegető vagy mindkét tudattartalom módosításával, illetve új tudattartam beillesztésével (Aronson, 1978). A dohányzás klasszikus példájánál maradva mondhatjuk, hogy a dohányzás rákkeltő mivoltára vonatkozó bizonyítékok nem meggyőzőek, vagy felemelhetjük a dohányzás értékét önmagunk számára, mondván: ha rövidebb ideig is élünk, azt jobban fogjuk élvezni. Megoldás lehet természetesen a dohányzás abbahagyása is, ez azonban nem a gyakori kimenetel. Érdekes módon, aki megpróbál leszokni, de sikertelenül, az ennek hatására meg fogja erősíteni attitűdjét, és nagyobb mértékben fogja elkötelezni magát a dohányzás mellett, mint aki meg sem próbál leszokni.

Disszonanciacsökkentéstől a börtönig

A disszonanciacsökkentés tehát rossz alkalmazkodást jelent, amely megakadályoz minket tények tudomásulvételében és valós problémák megoldásában. A jelenség egyéni szinten is releváns az igazságszolgáltatás tekintetében. Mind a nyomozó, mind az ügyész, onnantól hogy meghozta belső elhatározását a bűnös tekintetében, kognitív torzításokat fog alkalmazni, hogy ne kerüljön disszonanciába. „Ártatlan emberek ellen biztos soha nem emeltem vádat/ártatlan embereket nem vallatok” – az ellenkezője fenyegető tudattartalom saját magáról alkotott képéhez képest. A vádlott/gyanúsított minél hevesebben fogja bizonyítani ártatlanságát, annál biztosabb lesz az ügyész/nyomozó a bűnösségében, a másra mutató bizonyítékokat pedig ki fogja zárni a kognitív mezője. A rossz döntések beismerése helyett ilyenkor

egy öngerjesztő spirált hoz létre az önigazolás,

melyben önmagunk újra és újra igazolása közben egyre kevésbé leszünk hajlandóak a bárki másra utaló bizonyítékokat elfogadni. Ironikus módon pedig a vádlott börtönbe kerülése önmagában igazolni fogja tetteinket, így az önigazolás nagyban hozzá fog járulni ahhoz, hogy ártatlan emberek kerüljenek rács mögé, és ott is maradjanak. (Aronson és Tavris, 2007).

Az önigazolás tehát olyan útra tudja állítani az igazságszolgáltatás szereplőit, amelyben a sokszor ténylegesen erénynek számító gyors és határozott döntések későbbi korrekciója ellehetetlenül. Egy pszichológiai kísérletben azt is kimutatták, hogy egy eljátszott tárgyalás során az esküdtek legnagyobb része már a tárgyalás elején létrehozta magában az egész történetet, a bizonyítékokat pedig utána szelektíven válogatták ki úgy, hogy igazolják vele előzetes elképzelésüket. Ráadásul érdekes módon ítéletükben azok voltak a legbiztosabbak, akik a leghamarabb hozták létre belső következtetésüket, és ők ragaszkodtak hozzá a legmakacsabbul is.

Az igazságos világba vetett hit ára

A hátrányos helyzetű csoportok pedig önértékelésük fenntartása érdekében fokozott rendszerigazolással válaszolnak, és ezzel próbálják elkerülni a belső pszichológiai feszültséget, ami az igazságos világba vetett hit és elnyomott helyzetük valósága között keletkezik. Ezzel a stratégiával értelmet adnak a társadalmi realitásnak, így nem kell szembenézniük annak igazságtalan valójával, tehát a fenyegető tudattartamot a kognitív konzisztencia fenntartása érdekében elnyomják, és felerősítik a rendszerbe vetett hitüket. Bár a rendszerigazolás jelenségére több magyarázó elmélet is született, a jelenség létezésének kutatása a választott magyarázattól függetlenül megdöbbentőek.

Egy kísérletben azt nézték meg, hogyan hat a jövedelem arra a nézetre, amely szerint a nagy jövedelmi különbségek szükségszerűek azért, hogy az emberek motiváltak legyenek keményen dolgozni. Meglepő módon, a szegénység növekedésével egyenesen arányosan voltak egyre hajlamosabbak az emberek a nagy jövedelmi különbségek szükségességét igazolni, miközben az nyilvánvalóan egyre inkább ellentétes saját maguk és csoportjuk érdekeivel.

Az önbecsapás bár sokszor veszélytelennek tűnik, nagyon komoly következményekkel járhat. A kognitív disszonancia által ártatlanok kerülhetnek börtönbe, de ugyanúgy béníthat meg akár társadalmi mértékű elnyomott csoportokat is. Tisztában kell lennünk tehát a jelenséggel, és figyelnünk is kell rá a mindennapjainkban, hogy az önbecsapás helyett a racionális feldolgozást tudjuk választani.