„Saját negatív élményeink elfogadása önmagában is pozitív élmény” – miért nem megy az árnyékos oldal nélkül?

Önsegítő könyvek tömkelege önti több évtizede a nyakunkba, hogy a boldog és sikeres élet titka a pozitív gondolkodás. Ebből lett elege Mark Mansonnak, amikor megírta The Subtle Art of Not Giving a F*ck című bestsellerét, tehát A „lesz*rom" rafinált művészetét. A sikeres  bloggerből lett amerikai szerző párhuzamosan tart görbe tükröt a műfaj eddigi sablonjainak, ugyanakkor egyszersmind maga is elköveti a legnagyobb sztereotípiát – megpróbálja lerombolni az eddigi közhelyeket! Hogyan válhatnak boldogságunk kulcsává saját kudarcaink? Milyen jól csengő társadalmi szlogeneknek érdemes búcsút mondanunk? 

A könyv egyik alapgondolata, hogy

kultúránk mániákusan idealizálja az irreálisan pozitív elvárásokat.

Légy boldogabb! Légy egészségesebb! Légy a legjobb, különb a többinél, okosabb, gazdagabb, szexibb, népszerűbb, eredményesebb, irigyeltebb, csodáltabb! Manson szerint ezek az „életvezetési tanácsok” tulajdonképpen csak felnagyítják a hiányt, folyamatosan emlékeztetnek minket arra, ami nincs. Azért olvasunk a sikerről, mert úgy érezzük nincs benne részünk. Azért mondogatjuk a tükör előtt, hogy gyönyörűek vagyunk, mert alapvetően nem vagyunk elégedettek önmagunkkal. Ironikus módon

a pozitív oldalra való görcsölés újra és újra emlékeztet minket arra, hogy mik nem vagyunk és mik lehettünk volna,

ha nem vallunk kudarcot. A „visszacsatolás ördögi köréről” írva arra világít rá, hogy annyira igyekszünk mindig helyesen cselekedni, hogy előbb-utóbb már az aggodalmaskodáson kezdünk aggódni. Azon szorongunk, hogy miért szorongunk (már megint). Szerinte a vágy a pozitívabb élményekre önmagában is negatív élmény. Albert Camus, egzisztencialista filozófust idézve „Sohasem leszel boldog, ha továbbra is azt keresed, miből áll a boldogság. Sohasem fogsz élni, ha az élet értelmét keresed.” Éppen ezért Manson azt tanácsolja, ne próbáljuk görcsösen. Mindent, ami ér valamit, akkor nyerünk el, ha felülemelkedünk a vele járó negatív élményen.

Az emberek többsége úgy éli le az életét, hogy túl nagy ügyet csinál arra érdemtelen dolgokból. Manson megfogalmazásában meg kell tanulni „leszarni” bizonyos dolgokat. Persze nem úgy, hogy abszolút közönyössé válunk. Ahhoz, hogy ne foglalkozzunk a nehézségekkel, előbb találni kell valamit, amit fontosabbnak érzünk a nehézségeknél! El kell fogadni, hogy a veszteség és az elengedés ugyanúgy része a sikernek. Nincs semmi baj azzal, ha valami nem sikerül. Manson arra buzdít, hogy életünk leltárából töröljük a lényegtelen elemeket, csak a legfontosabbakat hagyva meg!

A boldogságprobléma

Van egy kimondatlan premissza, amelyen számos feltételezésünk és hiedelmünk alapul. Arról szól, hogy a boldogság olyan, mint egy algoritmus, megtervezhető és kivitelezhető. Ha ezt és azt csináljuk, vagy erre és arra hasonlítunk, boldogok leszünk. Manson szerint ez az alapvető probléma, ugyanis

a boldogság nem egyenlet, ami megoldható.

A nyughatatlanság és elégedetlenség szerves részei az emberi természetnek, és mint ilyenek, kihagyhatatlanok a boldogságból is. Vegyük például a fizikai fájdalmat. A fájdalom evolúciósan hasznos, hiszen figyelmeztet minket fizikai arányainkra, hogy hol mozoghatunk, hol nem, mit érinthetünk meg és mit nem. Segít megtanulni, mi a jó és mi a rossz, és tudomásul venni korlátainkat. Ennek analógiájára a lelki fájdalom is arra figyelmeztet, hogy valami kibillent az egyensúlyából, így nem feltétlenül rossz vagy nemkívánatos. Manson emiatt állítja, hogy egészségtelen, ha társadalmi szinten elutasítjuk a kellemetlenségek gondolatát.

Azzal, hogy nem engedünk utat a fájdalomnak, elszakadunk az élet valóságától.

A problémák az élet állandóját jelentik. Sohasem fogynak el, hiszen ahogy megoldunk egyet, máris újakat teremtünk, tehát pusztán lecserélődnek. A titok nem a problémamentesség, hanem a problémák megoldása. A boldogsághoz szükségünk van valamire, amit meg kell oldani. A problémák megoldása tulajdonképpen egyenlő a boldogsággal.

Nem is vagy különleges!

A múlt század hatvanas éveiben bontakozott ki az a mozgalom (jórészt pszichológiai kutatásoknak köszönhetően), ami azt hirdeti, hogy a magasabb önbecsüléssel rendelkező személyek jobb eredményeket érnek el és kevesebb társadalmi problémát okoznak. Manson károsnak tartja az eredmények nélküli magas önbecsülést. Szerinte az eredeti elképzelésnek egy félreértelmezése az az irány, ami a legtermészetesebb, legelemibb tevékenységeket is díjazza, nehogy megsértse a rosszabb teljesítményt nyújtók érzékenységét. Ez a nézőpont

önmagában paradoxon, hiszen ha mindenki rendkívüli, akkor senki sem lehet rendkívüli.

Szerinte az önbecsülő mozgalmak egyik legnagyobb hibája, hogy az önértékelés pontos mércéje valójában az, mi a véleményünk a negatív tulajdonságainkról. Az, akinek rendben van az önértékelése, tisztán látja a hibáit (is) – és így lehetőséget kap rá, hogy kijavíthassa őket.

A legtöbb ember a legtöbb dologban meglehetősen átlagos. Ahhoz, hogy igazán kiemelkedjünk valamiben, nagy mennyiségű időt és energiát kell rászánjunk, és pusztán statisztikailag nem valószínű, hogy ugyanaz a személy páratlan teljesítményt nyújtson az élet több területén. Ugyanakkor a többségében átlagos társadalmunk szeme elé a média a szélsőségeket állítja piedesztálra.

Arra vagyunk kondicionálva, mintha a kivételesség lenne az új norma.

Ez pedig közvetetten befolyásolja a saját magunkkal szembeni elvárásainkat. Manson szerint ha elfogadjuk saját középszerűségünket, elmúlik a stressz és szorongás, ami a tökéletlenségünk miatti kényszeres bizonyításvágyból fakadt. Az átlagos létezés elismerése felszabadít és több időnk marad olyan „unalmas” dolgokra, mint a barátság, az alkotás, a segítségnyújtás, egy jó könyv vagy egy közös vicc. Manson azt állítja, hogy ezek a dolgok éppen azért hétköznapian normálisak, mert igazán számítanak.

A szenvedés értéke

Manson az önismeretet egy hagymához hasonlítja, aminek több rétege van, és minél több réteget hántunk le róla, annál valószínűbb, hogy előbb-utóbb sírva fakadunk. Az első réteget saját érzéseink megértéseként azonosítja, a második réteget pedig annak a kérdésnek a feltevéseként, hogy miért élünk át bizonyos érzelmeket. Úgy gondolja, hogy ezek a kérdések vezetnek a harmadik réteghez, ami a személyes értékrendünk. Miért tekintünk valamit sikernek vagy kudarcnak? Mi alapján értékeljük tetteinket? Milyen mérce szerint ítéljük meg magunkat és környezetünket?

Az értékrenden alapul, hogy kik vagyunk, és mit teszünk.

Korántsem mindegy, milyen értékeket választunk vezérfonálnak életünkhöz. Ha értéktelen dolgokat becsülünk, akkor minden, ami ezektől függ, hamis lesz. Manson szerint az önsegítő könyvek és trénerek nagy része nem vesz tudomást az értékrendről.

Meghallgatják az embereket, akik gazdagok és sikeresek akarnak lenni, de nem teszik fel a kérdést, hogy miért fontos számukra a meggazdagodás? Nem lehetséges, hogy az értékrendjük miatt boldogtalanok, nem pedig attól, hogy még mindig nincs Bentley-jük? Manson álláspontja szerint vannak értékek és mércék, amelyek jobbak a többinél, mivel rendesen megoldható, „jó” problémákhoz vezetnek. Az értékrend mellett kitartani nem küzdelemmentes feladat, ugyanakkor ahogy a bármikor idézhető Freud állította

„Egy napon, majd visszanézünk, a küzdelem éveit látjuk a legszebbeknek.”

A fontos az, hogy lehorgonyozzuk magunkat a jó mérce mellett, ez önmagában megteremti a sikert és az örömöt. Ezek együtt járnak a helyes értékrenddel, különállva azonban nem jelentenek többet üres eufóriánál.