Segítőként szembenézni saját gyermekkori szerepeinkkel

A rendszerszemlélet szerint parentifikációnak nevezzük, amikor egy családban felcserélődnek a szerepek, aminek következtében a gyermek szülői feladatokat lát el. Az ilyen körülmények között felnövekvő fiatalok felnőttként egyfajta kvázi-szülőként, másokért inadekvát helyzetekben is felelősséget vállaló módon viselkedhetnek és folytathatják a gondoskodó magatartást. A segítő szakmában elhelyezkedők számára egyértelmű hozadéka a magasabb empátia, azonban a költségeiről sem feledkezhetünk meg. Cikkünkben ezek áttekintése következik. 

Egy korábbi cikkünkben már ismertettük a parentifikáció fogalmának meghatározását, rövid és hosszú távú következményeit, valamint arra is kitértünk, hogy milyen tényezők fennállása növeli kialakulását. Ebben a cikkben a szülősítés következményei közül egy témára helyezzük a hangsúlyt, nevezetesen annak megjelenésére a segítő hivatást gyakorlók körében. A téma rendkívül jelentős, hiszen a kellő önismeret növelheti a segítő szakemberek szakmai hatékonyságát. 

Gondoskodom rólad és mindenkiről

Gondoskodó szindrómának nevezzük, amikor a parentifikált személyek felnőve egyfajta kvázi-szülőként, másokért inadekvát helyzetekben is felelősséget vállaló módon viselkedhetnek és folytathatják a gondoskodó magatartást (Wells, Glickauf-Hughes & Jones, 1999). Meglehetősen gyakori, hogy a túlzott felelősségvállalást elváró családi környezetben nevelkedők valamilyen segítő szakmát választanak, például orvosok, nővérek, szociális munkások vagy esetleg pszichológusok, pszichiáterek lesznek. Például Lackie (1983) 1577 szociális munkás élettörténetét elemezve azt találta, hogy kétharmad részük gyermekként parentifikált vagy más néven szülősített helyzetben volt.

Idővel ez a gondoskodó szerep identitásuk részévé válhat olyan módon, hogy kötelességüknek érzik, hogy másokról gondoskodjanak.

Ez a magatartás a szociális környezet részéről gyakran pozitív visszajelzéssel járhat, amely jutalmazó erővel bír, ezzel is hozzájárulva megerősítéséhez.

Nikcevic, Kramolisova-Advani és Spada (2007) hasonló eredményeket tárt fel: a klinikai törekvésekkel rendelkező pszichológushallgatók magasabb szintű parentifikációs tapasztalatokról számoltak be, mint az üzleti hallgatók vagy klinikai törekvések nélküli pszichológushallgatók. Azt azonban nem sikerült igazolniuk, hogy a segítő pálya iránt érdeklődőknek magasabb lenne az aktuális érzelmi stressz-szintjük. Feltételezésük szerint ennek magyarázata abban keresendő, hogy a pszichológiai tanulmányaiknak köszönhetően feldolgozták esetleges gyermekkori traumáikat, negatív élményeiket.

Ez alapján arra következtethetünk, hogy esetleg maga a segítő szakma választása is képes a parentifikáció negatív következményeinek csökkentésére.

Yew és munkatársai (2017) kutatásában is magasabb mértékű parentifikáció mutatkozott a klinikai képzésben tanulóknál a nem klinikai képzésben lévő diákokhoz képest. Ennek magyarázata elképzelésük szerint abban keresendő, hogy a gyermekkori parentifikációs szerepet internalizálhatják, és ez a későbbiekben motivációként szolgálhat a segítő szférában való elhelyezkedésben, legyen szó akár pszichológusokról, orvosokról vagy ápolókról. Továbbá pozitív kapcsolatot azonosítottak a szülősítés és a reziliencia között, ami arra utal, hogy a gyermekkori szülősítés akár olyan pozitív következményekkel is járhat, mint az ellenállóképesség, mely előnyös lehet a nehézségekkel való adaptívabb megküzdésben.

A segítés kockázatai

Byng-Hall (2008) azon az állásponton van, hogy a szülősített gyermek identitásába az épül bele, hogy ő az a személy, aki másokról gondoskodik, és ezt későbbi felnőttkori társas kapcsolataira is nagy valószínűséggel továbbviszi.

Veszélyes is lehet ez a fajta pályaindíték, mert bár a nagyfokú érzékenység és mások szükségleteinek felismerése fontos képesség a segítő foglalkozásúak számára,

nagyban megnöveli a kiégés kockázatát, ha nem társul egyúttal a saját szükségletek felismerésének képességével,

márpedig a parentifikált gyermekek jelentős része mutat deficitet e téren még felnőtt korában is.

Brown (2014) összegyűjtötte a lehetséges következményeit, ha valakinek nincs alapos önismerete a parentifikált gyermekkori helyzete és a pszichológussá válása közötti összefüggésről. Szerinte, ha egy segítő foglalkozást végző személy nem dolgozta át parentifikációját, könnyen megeshet, hogy a terápia során a páciens gyakorlatilag a szülőt fogja helyettesíteni, akit soha nem lehetett teljes mértékben megmenteni vagy elégedettnek látni. Akik abban nőttek fel, hogy örökösen mások igényeihez alkalmazkodjanak, nehézségekbe ütközhetnek a páciensekkel/kliensekkel való korlátok és határok meghúzásában, ideértve az ülések időben történő befejezését és a ki nem fizetett díjak beszedését stb. Végezetül Brown megjegyzi, hogy azok a tulajdonságok, amelyek lehetővé teszik egy parentifikált személy pszichológusként való kiemelkedését (azaz jó kapcsolatteremtő és empátiás képesség), kiégéshez vezethetnek.

Byng‐Hall (2008) megosztja egy szülősített szakember esetét:

„Elena egy 8 gyermekes parasztcsalád legidősebb gyermekeként nőtt fel. Kora gyermekkora óta ő gondoskodott testvéreiről, mivel szülei sokat dolgoztak. Négyéves volt, amikor anyja súlyosan depressziós lett, és a lánynak ezután már nemcsak a testvéreiről, hanem anyjáról is gondoskodnia kellett, aki szigorú és távolságtartó volt. Apja érzelmesebb, ugyanakkor alkoholista, aki módosult tudatállapotban nem ritkán agresszívvá vált. Ekkor Elena védte meg tőle édesanyját. A szülei közti konfliktusok során mediátor szerepet is betöltött. Miközben mindenkiről gondoskodott, elhanyagolta önmagát. Anyja nem ismerte el lánya erőfeszítéseit, alig dicsérte, viszont követelte, hogy tegye kötelességét. Elena meglehetősen kritikussá vált önmagával szemben. Felnőttként terapeuta lett. Szupervízióban arra kereste a választ, hogy kompetensnek érzi magát munkájában, mégis nagyon alacsony az önértékelése. Úgy érezte, hogy ő egy csaló, mások elismerései nem neki, hanem a csalásának szólnak. A munkahelyén szorgalmasan dolgozott, ezért egyre több esetet bíztak rá, sőt még a munkatársaknak is besegített, egészen addig, amíg elérkezett az összeomlás határára.”

Az eset megjeleníti mindazokat a lehetséges pozitív és negatív következményeket, melyekkel egy gyermekként parentifikált szerepben felnövő, majd felnőttként mások segítéséért fáradozó szakember szembesülhet. Nagyon fiatalon került parentifikált szerepbe, emocionális és instrumentálisba egyaránt, mely végigkísérte egész gyermekkorát. Az idők folyamán maladaptív szülősítéssé vált, hiszen erőfeszítéseiért szüleitől nem kapott elismerést, sőt szeretet is alig. Alacsony önértékelésű felnőtté vált, akinél az imposztor szindróma is megjelent, nem érezte magát elég jónak. Mások igényeinek kielégítéséért élt, háttérbe tolva saját szükségleteit, ami mostanra gyakorlatilag kiégéshez vezetett.

Mindez jól szemlélteti, miért fontos a segítő foglalkozásúak számára, hogy alapos önismeretük legyen parentifikált helyzetükről és ennek következményeiről.