Folyamatosan változnak a társadalmi szerepeink, az életritmusunk is. Generációról generációra hosszabb az élettartamunk, tovább tanulunk, később házasodunk, később állunk munkába. Ha a harminc az új húsz, akkor mit kezdjenek a húszasok? Előttük az élet, mégis sokan elvesznek a választások rengetegében. Mi az oka a kapunyitási pániknak? Milyen előnyei lehetnek az életkezdeti válságnak?
A felnőtté válás elviselhetetlen könnyűsége
Mi is az a kapunyitási pánik, és kiket érint? A kapunyitási pánik a mai húsz-harminc éveseknél jelentkező életszakasz, amikor a felnőtté válás által előidézett stressz miatt kétségek merülhetnek fel bennük a jövőjükkel, céljaikkal és az életükkel kapcsolatban. A felnőttkor küszöbén a fiataloknak hirtelen komoly kérdésekkel és kihívásokkal kell szembenézniük. A középiskolát követően a továbbtanulásról kell dönteniük, szembekerülniek a karrierválasztással, az anyagi függetlenné válással, miközben a kapcsolati oldalon már javában zajlik a párválasztási kísérletezgetés, valamint a szülőktől való leválás folyamata. A választható utak száma a végtelenhez közelít, de a kimenetelek bizonytalanok. Ebből a szempontból
a lehetőségek tárháza illúzió.
A számtalan kínálkozó választás nemcsak a pozitív várakozást erősítheti, hanem a kiszámíthatatlanság érzést is. A döntések lemondással is járnak, hiszen mindig ott marad a kérdés, hogy mi lett volna a másik lehetőség választása esetén? Ennek a kiszámíthatatlan, felnőtté válás előtt időszaknak nincsenek sziklaszilárd határai. A legtöbben 18-25 éves kor közé helyezik, de egyes szerzők szerint 28, vagy akár a 30-as évek elejéig is kitolódhat. Felmerülhet a kérdés, hogy ez a jelenség a természetes felnőtté válás része, vagy inkább olyan probléma, amely bár sokaknál megfigyelhető, de nem lenne szükséges?
Pánik vagy krízis?
Az itthon elterjedt pánik kifejezésnél talán célszerűbb lenne az angol eredeti „quarter-life crisis”-hoz közelebb álló életnegyedes krízist használni. A jelenség ugyanis közelebb áll az eriksoni normatív krízishez, mint a patológiás pánik fogalmához. Erik H. Erikson fejlődéspszichológus a pszichológia mai napig egyik legkedveltebb fejlődéselméletében 8 különböző szakaszt állapított meg a csecsemőkortól kezdve a késő öregkorig. Minden egyes szakasz során új kihívással szembesülünk, amit ha megoldunk, az adott szakaszra jellemző énerővel gazdagodunk. Kicsit olyan, mint egy számítógépes játék, ahol az egyes pályák végén jutalom jár, amit a későbbiekben már birtokolunk, sőt fel is használhatunk segítségként. A kihívások emberi mivoltunkból fakadnak,
a normatív krízisek a fejlődésünk elengedhetetlen részei,
az életfolyamatok változásaiból adódnak. Az elmélet a „Ki vagyok én, és mi lehet belőlem?” egzisztenciális kérdés megválaszolását a serdülőkor végére helyezi. Az itt megszerzett identitás hűségre támaszkodva vághatunk bele ideális esetben az intimitás és izoláció korai felnőttkori krízisébe. A kapunyitási pánik mindkét szakasz jegyeit hordozza, de egyikbe sem illeszkedik. Így tehát kívül kerül a normatív krízisekből. Tehát patológiás lenne? Az ötvenes években született eriksoni elmélet pszichoszociális, mivel nagy szerepet tulajdonít a környezeti és kulturális faktoroknak is a személyes fejlődésben. Mivel társadalmi normáink és környezetünk az utóbbi félszáz évben alaposan megváltozott, sok elméletalkotó és kutató gondolja úgy, hogy az eriksoni szakaszok újra értelmezésére lenne szükség, kibővítve egy életkezdeti krízissel.
Hátrányból előny
Jeffrey Arnett, a massachusetts-i Clark University professzora úgy gondolja, hogy a fogalmainkon kell változtatnunk. Az elhúzódó felnőtté válásban szerinte semmi rossz nincs, ez korunk sajátossága. A mai huszonévesek és harmincévesek nem tartják magukat serdülőnek, de még felnőttnek sem érzik magukat. Ezt a „kettő között vagyok” állapotot nevezi Arnett „kibontakozó felnőttkornak”, amit egy abszolút pozitív jelenségként ír le.
Külön kiemelte, hogy ez az életszakasz a serdülőkör és a fiatal felnőttkor között helyezkedik el. Mindkét vele határos életszakasz tipikus vonásai megjelennek benne, ezzel fokozva a nehézségeket is. Megjelenik a vágy a függetlenségre, a normáktól való elszakadásra, a szerepek megkérdőjelezésére. Ugyanakkor a személy jelene és jövője még eldöntetlen, és minden más életszakasznál több a választások száma. Hogy lehet ebből az ambivalens helyzetből mégis előnyt kovácsolni? Valójában ez az időszak egy
vissza nem térő alkalom a lehetőségek kipróbálása.
Az exploráció persze nem mindig egyszerű. Az ismeretlennel szembenézni ijesztő lehet, de hozzásegít minket a későbbi kihívások megoldásához. Vannak élmények, melyeket át kell élnünk, hogy a ránk váró nehézségekkel való szembenézéskor megfelelő tapasztalati hátterünk legyen.
