Segítség, zaklatnak! – Mit tehetünk az online zaklatással szemben?

Mindennapi életünket jelentősen megkönnyíti és egyszerűbbé teszi az a fejlett technológia, amiben élünk. A gyorsaság, a „0-24-ben” való hozzáférhetőség vagy akár az online ügyintézés – például számláink befizetése vagy jegyrendelés a legújabb Brad Pitt-filmre – is azt üzeni, jó, hogy mindez létezik. Mégis, az internetezés, az internethasználat kérdéskörével kapcsolatban gyakran felmerül: mi jó és hasznos, és mi az, ami már egyáltalán nem az.  

Sok pozitív hatása mellett a kevésbé pozitív, sőt gyakran negatív tényezők is egyre nagyobb szerepet kapnak és játszanak a fiatalok életében. Ez utóbbi kategóriába tartozik a zaklatás újabb formája, a cyberbullying, azaz az online, elektronikus eszközök alkalmazásával történő zaklatás, mely elől nehéz a menekvés.

Hogyan jutunk el a zaklatásig?

A zaklatást az egyszeri bántalmazástól három tényező határolja el. Egyrészt igen erős romboló hatása van, az inzultálás áldozata nem tudja élni mindennapi életét, mivel állandó félelemben és bizonytalanságban él. Másrészt a zaklatás sajátossága a nem szabályos időközönkénti ismétlődés, a bántalmazó rendszeresen visszatér célpontjához, és megismétli a zaklató cselekvést. A harmadik kritérium az erőviszonyok felbomlása: a zaklatás során az elkövető mindig domináns helyzetben van, és ezt érezteti is a zaklatás során.

Azt gondolnánk, hogy a mindennapi életünkbe önkényesen történő beavatkozások csak bizonyos helyzetben történnek meg, és hogy velünk ez sosem fordulhat elő, ez azonban nem így van.

A zaklató-bántalmazó cselekmény éppúgy történhet otthon, mint az iskolában vagy más közösségi helyeken is, de az internethasználat terjedésével a virtuális térben is megjelent.

A negatív cselekmények összefoglaló megnevezésére alkották meg az elektronikus zaklatás definícióját, amelynek formái között említhető a bántó, gyűlölködő tartalmak szándékos küldése, pletykák terjesztése a virtuális világban, valamint a megszégyenítő képek és videók megosztása a különböző website-okon. A cyberbullying kérdése 2004-ben került először a kutatók látókörébe, miután számtalan eset jutott el a közvéleményhez, melyek száma az utóbbi időben csak nőtt – gondoljunk Hope Witsell vagy Amanda Todd esetére.

Az azóta eltelt idő során a cyberbullyingra számtalan definíció született, egyre többet írnak megjelenési formáiról, a már vizsgált területeiről és egyre részletesebb megelőző programok születtek annak érdekében, hogy Amandához és Hope-hoz hasonló történetek ne fordulhassanak elő.

Mire jutottak a kutatók?

Aricak és munkatársai (2008) a zaklatásnak olyan jelzőket tulajdonítanak, mint az ismételt negatív viselkedés, az informatikai és kommunikációs eszközök által folytatott cselekvés. Az ellenséges viselkedés a legkülönbözőbb módokon valósulhat meg: mobilhívások, e-mailek, blogok adják az online zaklatás eszköztárát. Megnyilvánulhat hazugság, becsapás, rágalmazás által, a másik személy bőrébe bújás során (vagyis amikor magunkat egy másik, létező személyként azonosítjuk, és az ő nevében osztunk meg valótlan állításokat), vagy a mások fényképének engedély nélküli felhasználása és terjesztése révén. Valamennyi definícióban központi szerepet tölt be a cselekmény időszakos, többszöri előfordulása, az életvitelben bekövetkező lehetséges negatív változások megjelenés.

Legveszélyesebb jellemzője, hogy tartalma gyakorlatilag azonnal terjeszthetővé válik,

így a sértő bejegyzéssel az áldozat újra és újra találkozik – a kriminológiában ezt másod-, illetve sokadik szintű viktimizációnak nevezzük.

Manapság a mobilinternetnek, a wifi hálózatnak és egyéb hotspotoknak köszönhetően bármikor csatlakozni tudunk a világhálóra. Ha eltévedünk, semmi gond, nem esünk kétségbe, csak megnyitjuk a Google Maps alkalmazást, és már meg is oldottuk a problémát. Gyakorlatilag 0-24 órában elérhetővé válunk. Ez az állandó elérhetőség, a magas online eltöltött idő a cyberbullying egyik mozgatórugója: az áldozat bármikor elérhetővé válik. Kutatók szerint ez azért is veszélyes, mert nehezebbé válik az elmenekülés, és az érzelmi bevonódás sokkal megterhelőbb, mint a zaklatás offline változatában. A virtuális tér egyik hátránya az anonimitás lehetősége, ez pedig elősegítheti a zaklató tevékenység megismétlődését. A térbeli távolság szintén hozzájárul ahhoz, hogy a zaklatás gyakoribbá váljon, továbbá hatással van az empátia átélésére is, pontosabban az átélés hiányára.

„Én csak néztem, nem csináltam semmit, nem az én felelősségem!”

Amennyiben a zaklatás folyamata direkt és nyílt módon zajlik, úgy a környezet akarva-akaratlanul is bevonódik a cselekménybe, és különböző szerepeket vesz fel. Salmivalli és munkatársai (1996) három lehetséges csoportszerepet azonosítottak az áldozat és a zaklató személyén kívül, akik részt vesznek a folyamatban:

• a védelmezőket, akik mindent megtesznek azért, hogy a sértettet megvédjék, és leállítsák a zaklatást;
• a zaklató segítőit, akik mindenben támogatják őt: az offline térben ők azok, akik elfogják és leteperik az áldozatot, míg a virtuális térben ők azok, akik megosztásokkal segítik a negatív tartalom terjedését, és
• a megerősítők csoportját: akik tevőlegesen nem vesznek részt a zaklatásban, azonban a zaklatónak verbális megerősítést nyújtanak: „Ez az! Csak így tovább! Megérdemli!”

A prevenció és intervenció során a cél tehát az, hogy a csoportban minél több védelmező és minél kevesebb támogató személy legyen.

Én-védelem és megküzdés – de hogyan?

A zaklatások következményeivel a fiatalok nem mindig számolnak. Nincsenek vele pontosan tisztában, hogy az általuk elkövetett cselekedet milyen hatást vált ki az áldozatból. Ezek a következmények éppúgy lehetnek mentális állapotváltozások – stressz, szorongás, depresszió –, mint testi tünetek, például emésztőrendszeri és kardiológiai problémák. Azok a gyerekek, akik az interneten különböző negatív eseményeknek voltak kitéve, a későbbiekben rosszul működő szociális kompetenciákkal rendelkeztek, és kevésbé voltak önreflektívek. A pszichológiai distressz állapotra adott negatív válasz lehet a teljesítmény drasztikus romlása, az alacsony iskolai elköteleződés, önkárosítás vagy akár öngyilkosság elkövetése, de fontos hangsúlyozni, hogy a megfelelő, támogató környezet, nyílt kommunikáció és optimális megküzdés mellett pozitív kimenetellel, eredményesen kezelhető a kialakult helyzet.

Hogyan segíthetünk mi?

A szülők számára fontos, hogy megértsék, ha elveszik a gyerekektől az eszközöket vagy letöröltetik a közösségi oldalról a profiljukat, azzal valójában nem tudják kontrollálni a helyzetet. A bántalmazás általános jelenség, ami ma már a neten is jelen van, tévedés lenne azt gondolni, hogy a hozzáférés megszüntetésével a probléma is megoldódik.

A szülők eszköze inkább a beszélgetés, a meghallgatás legyen. Fontos, hogy a gyerekek azt érezhessék, hogy mindent megoszthatnak a szüleikkel.

Körmendi (2014) az edukációt emeli ki, ami azért is fontos, mert a zaklatás különböző típusairól és annak káros hatásairól kevés információval rendelkeznek a diákok és az oktatók egyaránt. A kívülállók pozitív megerősítéseit meg kell akadályozni a zaklató felé, ezek ugyanis facilitálják az ismételt cselekményt. A cél az kell legyen, hogy a kortársak beavatkozási lehetőségeit emeljük ki, melyhez a diákok edukációja szorosan kapcsolódik: a hatékony kommunikációs technikák és megküzdési stratégiák oktatása segítően hathat.

Ha a gyerek zaklatás áldozata, bátorítsuk, hogy beszéljen a problémájáról. Mellette kell állnunk, támogatnunk kell őt, és közösen kell megoldást találnunk a helyzetre. Ebbe kell bevonni az őt körülvevő más személyeket is, különös tekintettel azokra a gyerekekre, akik szemlélőként vannak jelen a bántalmazás körforgásában, akik látnak mindent, de nem avatkoznak be. A velük való beszélgetés lehet az egyik kulcsa a helyzet megoldásának, a bántalmazó és a bántalmazott mellett nagyon sokan vannak, akiket néma tömegből aktív támogatóvá lehet tenni.