A legfontosabb bázis a család. Legközelebbi hozzátartozóink visszajelzései képezik azt az alapot, ami meghatározza, mit gondolunk önmagunkról, hogyan alakítjuk kapcsolatainkat, életünket. De mi van, ha az otthonról hozott örökségünket legszívesebben örökre kitörölnénk? Hátat lehet fordítani annak, ami alapvetően formált minket azzá, akik vagyunk? Ha a múlt szinte elviselhetetlen, van-e esélyünk a jelenben?
A nagyvárosban újságíróként dolgozó Camille Preaker (Amy Adams) főnökétől azt a megbízást kapja, hogy utazzon haza szülővárosába egy feltételezett sorozatgyilkos ügyében tudósítani. A Missouri állambeli, isten háta mögötti Wind Gap nevű kisvárosban valaki nemrég meggyilkolt egy 13-14 éves lányt és egy másik is eltűnt. Hosszú idő után hazatérve Camillenak nemcsak az ügy borzalmaival, de
saját belső démonjaival és az azokat okozó családi titkokkal is meg kell birkóznia.
Ahogy szépen lassan megismerkedünk a tökéletesség külsőségeihez görcsösen ragaszkodó, de hideg édesanyjával, Adorával (Patricia Clarkson), illetve a számára szinte ismeretlen, de önmagára emlékeztető, tinédzser féltestvérével Ammával (Eliza Scanlen), egyre nyilvánvalóbbá válik, mi vezethetett Camille alkoholproblémáihoz, miért okoz magának sérüléseket.
Szembe nézni azzal, amit magunk mögött hagytunk
A nyolcrészes minisorozat alapjául szolgáló könyv ugyanannak a Gillian Flynn írónőnek a tollából származik, akinek a Holtodiglant is köszönhetjük. A 2014-es thrillerhez hasonlóan – a csavaros történet ellenére – a valódi feszültség ebben az esetben is a karakterek lelki világában és egymáshoz fűződő, beteges kapcsolatában húzódik. Hiába szolgáltatják a gyilkosságok a sorozat rejtélyét, a kisvárosi közegben minden mindennel összefügg, s a figyelem egyre inkább Camille családjára és múltjára irányul. A kisvárosban mintha megállt volna az idő.
Múlt és jelen eseményei összefolynak és nem engedik szabadulni a szereplőket.
Camille húga, Marian rejtélyes betegeskedés után, kamaszkorában halt meg. A lány halála után főszereplőnk igyekezett minden kapcsolatot megszakítani a kisvárossal és saját családjával is. Most mégis kénytelen újra átélni mindent, aminek hátat fordított, hiszen a kamaszlányok halála előhozza a régi sebeket.
Mintha minden folyamatos ismétlődésben lenne. A sorozat alkotói vizuálisan is játszanak az idősíkokkal. Az amerikai vidék lassan pusztuló díszletei között a szereplők fiatal és jelenlegi énjei váltják egymást ráerősítve az érzésre, hogy nincs fejlődés, saját hibáikat ismétlik.
Kitörölhetetlen nyomok
A sorozat címe Camille autoagresszív betegségére utal. Az önsebzés olyan nem halálos kimenetelű cselekmény, ami során a személy szándékosan kárt okoz magában. A viselkedés hátterében leggyakrabban a feldolgozhatatlan, negatív érzések elől való menekülési vágy húzódik. Ebben az esetben azonban
az emberi kapcsolatok legalább ennyire élesek.
A sorozat szereplői szinte mind sérültek valamilyen formában. A város lakói az alkoholba menekülnek, agresszív vagy tehetetlen apák és túlvédő, rideg anyák nevelik ki az ártatlannak látszó gyerekeikből a következő tehetetlen generációt. Miközben megvetik egymást – és saját magukat is –,
a közös titkok mindennél erősebben összekötik őket.
Ez az, ami még a gyilkosságoknál is ijesztőbb képet fest az emberi természetről. Főszereplőnk hiába próbálja maga mögött hagyni gyerekkora helyszínét, hiszen a benne élő traumáknak nem lehet hátat fordítani. A feldolgozáshoz, a megbékéléshez elengedhetetlen (lenne) a szembenézés.
A hely, ahonnan jöttünk, a család, amiben felnőttünk, befolyásolja a személyiségünket. Erényeinket és hibáinkat egyformán. Nem lehet kitörölni, mert a tagadás csak további súlyként telepszik rá az emberre. A sorozat legégetőbb kérdésfelvetése – amire kétértelmű választ kínál –, hogy ki lehet-e törni az előre leosztott szerepekből és létezik-e megváltás az eltékozolt lehetőségek után?
Az Éles tárgyak a 2018-as év egyik legizgalmasabb újoncaként hátborzongató alakításokkal és tűpontos karakterekkel kalauzol minket az emberi lélek legmélyére, így pszichológiai szempontból is kihagyhatatlan.
